A THERMOPÜLAI (Thermopylai) CSATA, ÉS AZ ODAVEZETŐ ÚT

 

 

Előzmények:

A perzsa világbirodalom megalakulásáig a görög nép olyan szerencsés helyzetben volt, hogy minden erőszakos külső befolyás nélkül, úgyszólván teljesen a maga útján fejlődhetett. Semmiféle idegen hódító meg sem próbált Hellasz felé közeledni, s mikor maguk a görögök kezdtek továbbterjeszkedni a Földközi tenger partjain, alig találtak ellenállásra a bennszülött barbár népek részéről. Maguk a föníciaiak is visszavonultak előttük, s átengedték nekik területeiket, melyeket kereskedésükkel addig egyedül ők aknáztak ki.

Az i.e. VI. század vége felé azonban, a görög világ keleti és nyugati látóhatárán egyaránt sötét felhők tornyosultak. Keleten a félelmes perzsa birodalom, nyugaton Karthágó fenyegette a görögséget. A perzsa birodalom a VI. század végén nemcsak az első, hanem az egyetlen nagyhatalom volt; az Égei-tengertől és a nagyobb Syrtis-öböltől egészen az Iaxartes és Indus folyókig terjedt. Ezen a körülbelül három millió négyzetkilométernyi területen a király úgyszólván határtalan számú harcos felett rendelkezhetett; a Nílustól a Kis-Ázsiáig terjedő tengerparti részeken pedig számtalan hajót szereltethetett fel, s kivált a föníciai kereskedővárosok hajóhadára számíthatott. A birodalom gazdagsága is rendkívüli volt, hiszen az akkori világ legjelentősebb városai, mint; Susa, Babylon, Memphis, Ekbatana mind a birodalomhoz tartoztak. Dareiosznak 7600 perzsa talentumnyi (19 000 kilogramm) arany jövedelme volt, nem számítva a termésben fizetett jövedelmeket, s mivel kiadásuk sohasem emésztette fel a jövedelmet, a királyok óriási kincseket halmoztak fel.

Dareiosz

I. Dareiosz perzsa király egy domborművön.

Azonban ennek az óriási birodalomnak gyengéi is voltak. Éppen roppant nagysága miatt maga a hadsereg összpontosítása sok időbe - legalább négy hónapba - került, s így minden nagyobb hadjáratra több évi előkészület volt szükséges. Minőség dolgában sem voltak egyformák a csapatok. Maguk a perzsák jó katonák, kivált jó lovasaik és íjászaik voltak, a hadsereg nagyobb része azonban a különféle népekből besorozott, harcban járatlan, s a mi még nagyobb baj, fegyelmezetlen volt.

Görög lázítás Kis-Ázsiában:

A perzsa birodalmat erőszak alapította, és csupán erőszak tartotta össze. A bennelévő népeket semmilyen érdekközösség nem fűzte össze, és a perzsa kormányzat meg sem próbálta, hogy e népeket egységbe olvassza. Talán egyedül a médeket kivéve, valamennyi többi nép megváltásként fogadta később a perzsa uralom alól való felszabadulását.

Már Dareiosz trónralépését olyan zavarok előzték meg, melyek világos jelei voltak a birodalom laza szerkezetének. Mikor Dareiosz uralma megszilárdulása után a Duna-melléki szkíták ellen intézett hadjárata nem járt sikerrel, és végül az élelemhiány visszatérésre kényszerítette a királyt, ennek a kudarcnak hatására a perzsák kis-ázsiai hatalma és tekintélye nagyon megingott a megszállt népek körében. Tudjuk, hogy annak a görög hajóhadnak a legénysége, melyre a király a hellespontosi (Hellespontos a mai Dardanellák görög neve) híd őrzését bízta, le akarta bontani a visszatérő perzsák előtt a hidat, s le is bontja, ha Miletos (egy kis-ázsiai tartomány, nem azonos az athéni Milétosz hadvezérrel) türannosza (helytartó), Histiaios, ellene nem szegül a tervnek. Így a sereg megmenekült, sőt a thrák part is, egészen a Strymon folyóig, perzsa uralom alá került, de a forrongás Kis-Ázsiában tovább tartott.

Méd harcosok

Perzsa (méd) harcosok védik a vezért.

Ilyen körülmények között csak alkalom kellett a forradalom kitörésére. Histiaios távozása után Miletosban rokona és veje, Aristagoras vette át a kormányzást. Hogy a király kegyét megnyerje, azt tervezte, hogy a maga (és a perzsák) uralma alá hajtja a Kykladokat, akik Naxos szigetén éltek. Azonban a szigeten a perzsa katonasággal erősített miletosi hadak váratlan és makacs ellenállásba ütköztek, és a várost négy hónapig hiábavalóan ostromolták. Ezek után i.e. 499 nyár végén a hadak kudarccal tértek vissza Ázsiába.

Ez a kudarc adott alkalmat a rég készülő forradalom kitörésére. Aristagoras, akár azért, mert uralmát féltette (Hérodotosz szerint), akár mert látta, hogy nem fojthatja el a mozgalmat, maga állt a forradalom élére. Lemondott türannoszáról és honfitársait küzdelemre szólította a perzsák ellen. A Naxosról visszatért görög hajóhad legénysége lelkesülten csatlakozott hozzá, a hajókon lévő türannoszokat a legénység elfogta s kiszolgáltatta a lázadóknak. A lázadás futótűzként terjedt végig az egész kis-ázsiai partszegélyen, a türannoszokat mindenütt megbuktatták, és a perzsáktól megtagadták az engedelmességet.

Aristagoras úgy ítélte meg, hogy a mozgalom csak abban az esetben járhat sikerrel, ha a tenger túlpartján lakó görögök is a segítségükre sietnek. Másrészt maguknak az anyaországbeli görögöknek is érdekükben állott a felkelés továbbvitele, mert előre látható volt, hogy a perzsa birodalom nem sokáig fog megelégedni csupán a kis-ázsiai görög részek birtokával, és előbb-utóbb Hellasz ellen törnek.
Aristagoras Spártába is küldött követeket, azonban itt nem járt eredménnyel. A spártaiak ekkor régi versenytársukkal, Argosszal készültek háborúra, mely a következő években ki is tört, s a tirynsi csatában az argoszi sereg megsemmisítésével és Mükéné és Tiryns városoknak a spártai szövetségbe vonásával végződött.
Az athéniak nem tagadták meg törzsrokonaiktól a segítséget, de ők meg az aiginai háborúval voltak elfoglalva, s így csak húsz hajót küldhettek a iónok (ejtsd: jónok, az athéniakkal rokon népcsoport) segítségére, keveset arra, hogy eldöntsék velük a küzdelmet, de eleget arra, hogy Athént a perzsák ellenségévé tegyék, és felhívják magukra a figyelmet. Eretria is küldött öt háromevezősoros hajót.

A iónok felismerték az időtényező fontosságát, és i.e. 498 tavaszán elkezdték a küzdelmet, még mielőtt az ellenség egész erejét összegyűjthette volna. Támadásuk első célpontjaként Sardes-t, Kis-Ázsia fővárosát szemelték ki. A gyenge perzsa helyőrség a támadók elől a bevehetetlen fellegvárba vonult; a várost magát pedig felgyújtották, mielőtt a görögök elfoglalták volna. Így a görögöknek a közeledő perzsa segédcsapatok elől Ephesosba kellett visszahátrálniuk, de Sardes pusztulásának hírére a hellespontosi városok, Karia, Lykia, és Kypros is csatlakozott a mozgalomhoz. Az athéniak azonban Ephesosból hazahajóztak, s többé nem vettek részt a küzdelemben. Némely történész szerint Lemnos és Imbros athéni gyarmatosítása a Hellespontos vidékén ebbe az időbe esik, ha ez így van, akkor csúnyán kihasználták rokonaik szorongatott helyzetét!

Eközben a perzsa haderő is összegyűlt i.e. 497 tavaszán és a sereg egy része a Kypros szigetén lévő Szalamisz mellett megsemmisítette a kyprosi fejedelmek egyesült seregeit, és ismét meghódította az egész szigetet (ez még nem a görög-perzsa háború szalamiszi ütközete, arra csak később került sor). Kis-Ázsiában is támadólag léptek fel a perzsák; és a hellespontosi városokat, - egész Aeolist, és Klazomenait (Ioniában) - bevették. Így, ámbár Karia-ban némi siker után nagy vereséget szenvedtek, de Kypros elfoglalása után a szervezett felkelés sorsa megpecsételődött. Aristagoras helyzete Miletosban tartahatatlanná vált; Thrákiába hajózott, és miközben a későbbi Amphipolisz helyén várost akart alapítani, a bennszülött edonokkal való küzdelemben i.e. 496-ban elesett. Histiaiost időközben Dareiosz Sardesbe küldte, hogy befolyásával a iónokat önkéntes megadásra bírja. Histiaios azonban ehelyett elégedetlen perzsa főemberekkel összeesküvést szervezett Dareiosz ellen, de lelepleződtek, ekkor Chiosra menekült, azzal a szándékkal, hogy élére áll a felkelésnek. De a miletosiak tudni sem akartak korábbi uralkodójukról. Végül a mytileneiek néhány hajót adtak neki kisebb akciók végrehajtására, de gyakorlatilag kereskedelmi hajókat fosztogatott csak velük.

A felkelés már ötödik éve tartott, és Ioniát még mindig nem vették be a perzsák. A görögök alkudozások útján való megosztása nem sikerült, a megerősített partmenti városokat pedig csupán szárazföldi sereggel nem lehetett bevenni. Végül i.e. 494 nyarán a meghódított kyprosiakkal kiegészített föníciai hajórajjal jelentek meg a perzsák az Égei-tengeren. A görögök is összevonták összes hajóikat, állítólag 353-at, többnyire ötven- vagy harmincevezős hajókat, melyek közül maguk a chiosiak 100-at, a samosiak 60-at, a miletosiak 80-at állítottak ki. Vezérül a phokaiai Dionysiost választották, aki igen tapasztalatlan volt ekkora flotta irányításában. Így aztán akár azért, mert a vezér tekintélye nem volt elég erős, akár a samosiak árulása következtében (Hérodotosz szerint), akik mindjárt a csata elején elvitorláztak, kárba veszett a hajóhad többi részének, és kiváltképp a chiosiaknak kitartó és hősies küzdelme Lade szigetnél (Miletos előtt) vívott nagy tengeri csatában. A görög hajóhad legnagyobb része elpusztult, így aztán nem kellett tartani, hogy rajtaütnek a perzsákon Miletos ostrománál, akik ostrom alá is fogták a várost, és i.e. 494 őszén be is vették. Aztán a következő évben az egész partvidéket és a szigeteket a thrák Boszporuszig visszahódították. Histiaios is kezükbe került, és mint árulót kivégezték.
A régi türannoszokat visszahelyezték, megtiltották a városállamoknak, hogy önálló hadsereget állítsanak ki, új adókat vetettek ki, és nagyszámú perzsa haderőt állomásoztattak a partvidéken, a további lázongások megfékezése céljából.

Athén és Eretria megbüntetése:

Nem maradt más hátra, mint Athén és Eretria megbüntetése a felkelés segítéséért. Ebből a célból mindjárt a következő évben (i.e. 492) megindult egy perzsa sereg Mardoniosnak, a király egyik vejének vezetése alatt. Átkeltek a Hellespontoson, és a thrák partok mentén erős hajóhad fedezete mellett nyugatnak vonultak. Azonban Athos hegyfokának körülhajózásakor egy tengeri vihar szétszórta a hajóhadat, a sereget pedig annyira megtizedelték a vad thrák törzsek, hogy Mardonios lemondva útjának folytatásáról, megelégedett a perzsa uralomnak Thrákiában való újabb megerősítésével és Makedónia meghódításával. A legfontosabb erősségekben perzsa őrségeket helyezett el, és ősz utóján visszatért Ázsiába.

A meghiúsult szárazföldi hadjárat után a perzsák tengeri támadást terveztek, mert úgy hitték a ladei csata után a perzsa hajóhaddal semmiféle hajóhad nem veheti fel a versenyt, és Ionia megbüntetése után a görögök újabb egyesülésében nem hittek. Tehát két évvel később, i.e. 490-ben Datis perzsa vezér vezetésével erős hajóhad indult el nyugat felé, a Kykladokat önkéntes megadásra bírták, Eretriát könnyű ütközetben bevették, és az Euriposon át Attikának tartottak. A sereg a marathoni öbölben szállt partra, ugyanazon a helyen, ahol egy fél évszázaddal azelőtt Peisistratos, ugyancsak Eretriából jövet kikötött, hogy diadalmi útját Athén felé megkezdje. Peisistratos fia, az elűzött Hippias is részt vett a hadjáratban, melytől türannoszába való visszahelyezését remélte. Athénben még mindig elég erős pártja volt, sőt állítólag titokban maguk az Alkmaionidák is az ő oldalán álltak. De a polgárság nagy tömegének, vagy legalábbis a birtokos osztálynak nem kellett ilyen áron a béke. Vezetőjük Chersonesos fejedelme, Miltiádész volt, akinek a Hellespontos visszafoglalása idején sikerült öt hajóval Athénbe menekülni a győztes perzsák elől. A nép egyik hadvezérének (strategos) is megválasztotta. Miltiádész a legjobb választás volt. Nemcsak a perzsáknak volt régi ellensége, hanem a Peisistratidáknak is, kik apját, Kimont, először száműzték, majd visszatérésekor pedig megölték. Megadásról az ő vezetése alatt szó sem lehetett.

Miltiádész

Miltiádész, görög strategos a marathoni csatában.

Eretria elestének hírére a polgárság azonnal fegyvert öltött, és Spártába is követséget küldtek segítségért. Azonban vallásos nehézségek megakadályozták a spártai csapatok idejekorán való elindulását. (Spártában a harc előtt mindig követeket küldtek Delphoiba, hogy megtudják az istenek akaratát a harccal kapcsolatban, ez pedig időbe telt, ezért nem tudtak azonnal indulni a spártai csapatok.) Így az attikai strategosok nagyobb része amellett volt, hogy inkább Athénban várják be a perzsákat, és a várost próbálják megvédeni. Miltiádész érdeme volt, hogy nem ez a terv győzött a haditanácsban, hanem végül is úgy határozták, hogy a spártaiak nélkül is megütköznek. A sereg a marathoni fennsik nyugati részén, az Athénbe vezető út mentén foglalt állást, szám szerint mintegy kilencezer nehéz fegyveres gyalogos (hoplita), körülbelül ugyanannyi könnyű fegyveres, és a szövetséges Plataea város ki segédcsapata. A perzsa sereg száma sem lehetett sokkal nagyobb, tekintettel arra, hogy a perzsák hajón szállították át csapataikat, és ennél nagyobb kapacitásra egyik akkori nemzet flottája sem lett volna alkalmas. Hérodotosz szerint a görögök arcvonala éppen olyan hosszú volt, mint a perzsáké. Ilyen körülmények közt a perzsák halogatták a támadást, talán abban a reményben, hogy időközben Hippias javára forradalom tör ki Athénban. A görögök meglepetésére a perzsák szép komótosan tábort vertek a part mentén, és minimális őrséget felállítva szervezetlenül letáboroztak, mintha nem is csatát vívni jöttek volna. Az athéniak sem siettek, mert a spártai segédcsapatok megérkezésére vártak. A 11. napon, mikor ismét Miltiádészra esett a strategosi tiszt (ezt naponta váltották), ő úgy döntött, hogy nem vár tovább a spártaiakra, amúgy is bizonytalan az érkezésük ideje, és harcászatilag kitűnő alaklom kínálkozott arra, hogy lecsapjon a látszólag gondtalan perzsákra. A görögök szervezett alakzatban megrohamozták a perzsák táborát. Teljes volt a meglepetés; az első sorok felfejlődtek ugyan és harcba bocsátkoztak, de a hátulsó vonalak mentén még fogalmuk sem volt a perzsáknak, hogy mi is történik. Csak azt vették észre, hogy bajtársaik közül egyre többen ugranak fel, és öltenek fegyvert. Középen, - ahol a görög sorok nem voltak elég mélyek és zártak - a perzsák áttörtek, de a szárnyakon a görögök kerekedtek felül, és két oldalról a perzsák hátába kerültek. Tökéletes harapófogó volt ez, minden hadvezér álma. A könnyű fegyverzetű és megrémült perzsa gyalogság csakhamar meghátrált az athéni nehézfegyverzetű hopliták zárt sorai előtt. Rendetlen futásba kezdtek hajóik felé, ahol vezéreik még egyszer alakzatba állították őket, hogy megkíséreljék az ellenállást, és legalább hajóikat megmentsék. Ez részben sikerült is, csak két háromevezősorost fogtak el az athéniak, de a diadal azért teljes volt. A perzsák közül Hérodotosz szerint 6400-an estek el, a görögök közül csak 192-en. Ahogy a perzsák hajóra szálltak, egyenesen Athén felé vették az irányt, hogy maradék erejükkel, - ami még igen számottevő volt, pláne úgy, hogy Athénban ezidőtájt nem volt hadsereg, amely ellenállhatott volna - elfoglalják a várost. Miltiádész hírnököt küldött a városba, hogy értesítse őket a perzsák érkezéséről, és csapataival is erőltetett menetben közeledett a város felé. Mire a perzsa flotta odaért, az athéni flotta is felsorakozott, és a város minden lakóját mozgósították a védelem érdekében. Ezt meglátva Datis meghátrált, és a flottát visszaparancsolta Kis-Ázsiába.
Eközben a spártaiak megérkeztek Marathonba, de már csak üres csatateret, és perzsa halottakat találtak. Nem sokat töprengtek, megfordultak és visszaindultak haza.

Így Athén és ezzel egész Hellasz megmenekült az első támadástól. A marathoni csatának főleg erkölcsi oldalról volt hatalmas jelentősége; kiderült, hogy a méd gyalogság nem lehet egyenrangú ellenfele a görög hoplitáknak, a győzhetetlenség dicsfénye, mely Ázsia meghódítóit ez ideig övezte, a marathoni napon szertefoszlott. A nemzet még új támadás esetére is bizalommal tekinthetett a jövő elé.
A perzsák viszont levonták a tanulságot a vereségből; túlságosan is kevésre becsülték az ellenséget, elégtelen eszközökkel fogtak bele a hadjáratba, és a végső konzekvencia az volt, hogy az új háborút nagyobbszerű előkészületek után szabad csak megindítaniuk, és nem csak tengeren, de szárazföldön is.

Előkészületek az újabb támadásra:

A perzsák egy pillanatig sem voltak kétségben az iránt, hogy a marathoni csorbát ki kell köszörülniük. Dareiosz ugyan i.e. 486-ban meghalt, de fia Xerxész nem feledte a görög kudarcot, de előtte még az időközben Egyiptomban kirobbant felkelést kellett levernie. Ezután beindult a perzsa hadigépezet, és a - mai szóval élve - logisztika.

Xerxész

Xerxész, Dareiosz fia és utódja a trónon

Datis hadjárata megmutatta, hogy pusztán a tengeren átszállítható sereg nem elég Hellasz meghódítására. Azért a Hellespontoson és a Strymon folyón hidat veretett Xerxész, és hogy a sereget kísérő hajóhadat az előbbihez hasonló szerencsétlenség ne érje, már i.e. 483-ban megkezdette az Akte-félsziget torkolatának csatornával való átvágását. A csatorna három év alatt teljesen el is készült. Végre i.e. 481 őszén összegyűlt a perzsa sereg Kappadokia Kritalla nevű városában, roppant haderő, noha az újabb kutatások szerint bizonyosan korántsem akkora, amekkoráról Hérodotosznál olvasunk, aki Xerxész gyalogságát 1 700 000 főre, lovasságát 80 000 főre teszi. Biztos megbecsülésre ugyan minden alap hiányzik, de minden valószínűség szerint a sereg teljes létszáma nem haladhatta meg a 300 000-t. Minden több népből alkotott hadtestet perzsa vezér vezetett, az egyes városok és törzsek járulékai saját vezérük alatt harcoltak. Az egész gyalogság élén - kivéve a Hüdarnésztől vezetett "tízezrek", vagy más néven "halhatatlanok" csapatát - hat fővezér állt, a lovasság élén Datis két fia. A hajóhadat 1207 háromevezősoros hajó alkotta, köztük 300 föníciai, 200 egyiptomi, 150 kyprosi. Vezére négy előkelő perzsa volt, köztük a király két testvére, Achaimenes és Ariabignes. A teherhajók számát Hérodotosz 3000-re teszi, ami valószínűleg ismét túlzó szám, de akármennyire is megnövelte a görög hagyomány a támadó sereg létszámát, bizonyos hogy a görög világ ekkora sereget együtt még sohasem látott. Vele szemben minden ellenállás hiábavalónak látszott.
Utolsó lehetőségként a perzsák követeket küldtek Hellasz két vezető államába: Spártába és Athénba, hogy a meghódolás lehetőségét felajánlják a görögségnek (egyes források szerint ezt a lehetőséget csak Spártának ajánlották fel, Athénnal csak a háború tényét közölték). De mindkét város hasonlóképpen reagált erre: a perzsa követeket nyíltszínen meggyilkolták.

A spártaiak megölik a perzsa követet, és a kútba dobják.

Csata a Thermopülai szorosban (i.e. 480):

A spártaiak úgy érezték, végre eljött az idő, hogy megmutassák katonai erejüket, és államuk lényegét Hellasz és az egész görögség védelmében. Athén, aki közvetlenül is fenyegetve volt az idegen hadak által, természetesen csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Spárta tekintélye miatt a peloponnészoszi szövetség többi tagja sem merészelt a perzsákhoz csatlakozni mindaddig, amíg az ellenség még távol járt. Semleges csak Argosz, Spárta régi versenytársa maradt. Boiotia és Thessalia is elküldték járulékaikat a szövetséges seregbe, Korkyra is segélyt ígért, de úgy tűnik szándékosan "megkéstek" a segítséggel. A szövetséghez tartozó városokban csüggedt volt a hangulat, azonban mindenhol megtették az előkészületeket. i.e. 481 őszén gyűlést tartottak az Isthmoson, és mindenekelőtt egész Hellaszban békét hirdettek, aminek következtében az Athén és Aigina közti régi háborúnak is vége szakadt.
Az egyesített sereg vezetése természetesen a spártaiakat illette. Elhatározták, hogy elsősorban a Tempe völgyet védik meg, amelyen át vezet az út Makedóniából Thessaliába. Ezért i.e. 480 tavaszán 10 000 hoplita harcost küldtek oda, de a perzsa sereg közeledésének hírére végül is a szorost küzdelem nélkül átengedték az ellenségnek, mert egyrészt meg volt kerülhető az Olympos északi lába mellett, (ahogy a perzsák meg is kerülték) másrészt nem bíztak a thessaliaiak hűségében. Így történt, hogy a perzsák hadműveleteik számára kitűnő alapot szerezhettek Thessaliában, akik megérkezésükkor a szövetséget felrúgva át is álltak hozzájuk.

Új védelmi állásként a Thermopülai szoros kínálkozott, ott ahol az Oita hegység erdős nyúlványai közvetlenül a malisi öbölig érnek. A szoros egy kancsó metszetére hasonlított; szűk bejárata volt, utána kicsit kiöblösödött, majd újra beszűkült. Itt olyan keskeny út vezetett csak, amelyen egy támadó hadsereg nem volt képes manőverezni. Ezt a szorost kis sereg is megvédhette feltéve, hogy a tengeri út hatalmában volt, s elzárva tartotta azt a hegyi ösvényt is, melyen át a sereg balszárnya meg volt kerülhető. A szorost évszázadokkal azelőtt fallal, és egy hatalmas kapuval zárták el az itt lakó népek, de miután elköltöztek, ez az idők folyamán részben leomlott. A csatát megvívni a peloponnészosziak Leonidasz spártai király vezetése alatt 4000 hoplitát (köztük 300 spártait) küldtek, akikhez a környező államokból; Boiotiából, Lokrisból és Phokisból még mintegy 3000 nehéz fegyveres csatlakozott.

A spártaiak szokásuk szerint követeket küldtek a Delphoi jósdába, hogy megtudják az istenek akaratát a csatával kapcsolatban. Püthia papnő az alábbi jóslatot tolmácsolta.

Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:
vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.

Ebből a sejtelmes sorokból megértették, hogy vagy országuk pusztul el, vagy királyuk. De nem volt mit tenni, fegyverkeztek.

Természetesen tudták a görögök, hogy ekkora haderővel nem képesek megállítani Xerxész seregeit, ezeket a csapatokat csak előőrsként küldték ki, amíg felállítanak egy nagyobb számú hadsereget. A spártaiak azért küldték ki Leonidasz egységét, hogy láttukra a többi szövetséges is hadba vonuljon, és ne pártoljon át a médekhez, ha azt hallják, hogy késlekednek a spártaiak. Szerencsétlenségükre Spártában éppen a nagy ünnepnek számító Karneia ünnepét ülték meg, amit buzgó vallásosságukban nem akartak megszakítani, de úgy tervezték, hogy rögtön utána az egész spártai haderőt mozgósítják, csak őrséget hagynak a fővárosban, és úgy indulnak hadba. A többi szövetséges is hasonlóan gondolkodott, mert ez idő tájt zajlottak az Olümpiai játékok is, ami minden államnak vallási ünnepet is jelentett. Így hát minden görög állam előőrsöket küldött csak, úgy hitték ezzel is védhető a szoros, amíg a főerők 1-2 hét múlva odaérnek.

Leonidász

Leonidasz, spártai király és a görög csapatok vezére Thermopülainál.

Az ezzel egyidőben felállított görög hajóhad Euboia északi partján, Histiaia vidékén foglalt állást, hogy az ellenséges hajóhadnak a görög felségterületre való benyomulását megakadályozza. Vezére névleg a spártai nauarchos, Eurybiadas volt: voltaképen azonban az athéni strategos, Themisztoklész, aki 127 hajója élén majdnem az egész hajóhad fele része felett rendelkezett.

A szövetséges államok szárazföldi erői közben elértek a Thermopülai szorosba, és kijavították az ott lévő falat a védelem érdekében. Minden állam seregét saját vezér irányította, kivéve a thébai csapatokat, (400 fő) akikben nem bíztak a görögök, mert méd-barátnak tartották őket, és az első adandó alkalommal át is álltak hozzájuk. Addig azonban a spártaiak mellé osztották őket. Bár minden seregtestet saját vezér irányított, de a fővezéri posztot a spártai Leonidasz király látta el.

Görög harcosok

Görög harcosok. Az előtérben hopliták dárdával és karddal,
a háttérben egy önkéntes városi szegény parittyával.

A perzsa hadsereg a hozzá csatlakozott thessaliaiakkal megerősödve augusztus közepe táján érkezett meg a szoroshoz. Letáboroztak, és felderítőket küldtek ki az ellenség felmérésére. A felderítők jelentették, hogy fal zárja el a szorost, és azon belül állnak a főerők, rajtuk kívül meg a spártaiak állnak, egész nap gyakorlatoznak és magukat szépítik. Xerxész ezen nagyon elcsodálkozott, és tanácsadóitól érdeklődött a spártaiak felöl, mert nem számított ilyen közönyösségre részükről. Démaratosz, aki maga is görög volt, figyelmeztette a királyt a spártaiak vitézségére, és azt állította, hogy ha Spárta elesik, akkor többé nincs olyan görög nép, amely ellent tudna állni nekik. Xerxész négy napig várakozott, esélyt adva a görögöknek az elvonulásra.

A görögök látva a perzsa haderőt, azt fontolgatták, hogy visszahúzódnak egészen a Peloponnészoszra, és feladják egész Boeotiát, és Attikát (Athént), de a phókisziak és lokrisziak ezt elutasították, mire Leonidasz úgy döntött, hogy megvívják ott a csatát, de követeket küldenek vissza az államokba, hogy sürgessék a segítséget.

Az ötödik napon - minthogy a görögök nem mentek el - Xerxész megindította a támadást. A médeket és a kissziaiakat vetette be először, de egész napos csata során sem sikerült áttörni a görög vonalakon. A médek veresége után Xerxész a Hüdarnész vezérelte úgynevezett "halhatatlanokat" vetette be abban a hitben, hogy ők majd elintézik a görögöket. De ők sem jártak jobban, mivel szűk helyen kellett harcolniuk a helléneknél rövidebb dárdákkal, és hiába voltak többen, nem tudták eme előnyüket kihasználni. A spártaiak példásan harcoltak, néha úgy tettek, mintha megfutnának, majd hirtelen megfordultak, vonalba rendeződtek, és a pajzsuk védelmében nagy pusztítást vittek véghez a perzsák között. De azért tőlük is többen elestek már.

Thermopylai

Harc a szoros tágulatában az első nap.

Másnap újra támadtak a perzsák. Xerxész arra számított, hogy a görögök veszteségeik miatt már nem állnak ki, de csalódnia kellett. A hellének csapatokba szerveződve, törzsek szerinti rendben felálltak, és egymást felváltva harcoltak. Egyedül a phókisziak nem, őket a hegyre rendelték az ösvény védelmére, nehogy hátba támadják őket. A perzsák ezen a napon sem tudtak áttörni.
Xerxész teljesen tanácstalan volt. Félő volt, hogy teljesen felmorzsolódik a hadereje, mielőtt áttörnének, vagy pedig akkora veszteségeket szenvednek, amivel már nem lesz képes folytatni az utat Attika felé. Ekkor egy helyi - maliszi - görög ember, bizonyos Epialtész bebocsátást kért a királyhoz, és jutalom fejében elmondta, hogy létezik egy hegyi ösvény, amely egyenesen a szövetséges görögök hátába visz. (Ezért a tettéért később vérdíjat tűztek a fejére, és a háború után hamarosan meg is ölték.) Xerxész meghallgatta Epialtészt, és Hüdarnész vezetésével sereget adott, hogy vigye őket az ösvényen át a görögök hátába. Még éjjel elindultak, és hajnalra felértek az ösvény legmagasabb pontjára. A túloldalon 1000 pókhiszi hoplita zárta el az utat, és védte az alant küzdő társaik hátát. A hegyet tölgyerdő borította, és a teljes szélcsendben a görögök meghallották a közeledő perzsákat. Amint a gerincre értek a perzsák, már látták is egymást. Hüdarnész nem számított arra, hogy védik majd az ösvényt, ezért meglepődött, amikor meglátta a védőket. Attól is megijedt, hogy esetleg a rettenthetetlen spártai csapatok azok, de Epialtészt megnyugtatta, hogy ezek más nép fiai, ezért a perzsák hadrendbe álltak, hogy megküzdjenek a pókhisziakkal. Ekkor a pókhisziak nagy hibát követtek el: arra számítottak, hogy a perzsák velük fognak majd megküzdeni, és mivel látták, hogy túlerőben vannak, feljebb húzódtak a hegyen, hogy ott vegyék fel a harcot. Ám ezzel megnyitották a utat a peloponnészoszi tábor felé. A perzsák kis erőket ott hagytak, hogy feltartsák a pókhiszi sereget, a többiek pedig folytatták az utat az immár megnyitott ösvényen a görög főerők felé.

Thermopylai

Harc a szorosban.

A görög táborban az éjszaka folyamán Megisztiasz jós megjósolta, hogy a hajnal a görögök halálát hozza. Majd szökevények is érkeztek a perzsák táborából, akik hírül adták, hogy perzsa seregtestek megkerülték a hegyet, és az ösvény felől is támadnak. Leonidasz tudta, hogy ezzel megpecsételődött a sorsuk. Tanácsot ültek, és megállapodtak abban, hogy az erőket kivonják a harcból, visszavonulnak, és majd a főerőkkel egyesülve veszik fel újra a harcot, ami reményeik szerint már szerveződik a hátországban. Ezért Leonidasz elbocsátotta a görög városok csapatait. Ő viszont szégyennek tartotta volna, ha a vereséggel felérő visszavonulást választaná, és tudta, hogy minden spártai katona így érez, ezért ők ottmaradtak a csatamezőn, és várták a hajnali támadást. Ugyancsak maradtak Leonidasszal a thébaiak, akiket árulástól félve nem engedtek elmenni, valamint a theszpiaiak is Démophilosz vezetésével, akik felvállalták a biztos halált a hazáért küzdve. Összesen körülbelül 800-an lehettek így a védők.

Az utolsó nap reggelén a spártaiak elvégezték a szokásos csata előtti tennivalókat; meztelenre vetkőztek, és gyakorlatoztak, beolajozták a testüket, és megfésülték egymás hosszú haját. A nevét mindegyikük egy kis botra véste, amelyet a karjukra rögzítettek - korabeli "dögcédula" -, megkönnyítendő későbbi azonosításukat. A perzsa kémek minderről tudósították Xerxészt, aki mindezt nevetségesnek tartotta. Úgy tűnt nekik, mintha a görögök valami ünnepségre készülnének. Napkeltekor Xerxész áldozatot mutatott be az isteneknek, majd pár óra múlva megindította a támadást. Leonidasz vezetésével a spártaiak a fal elé húzódtak, ahol szélesebb a szoros, és ott várták be a perzsákat. Rengeteget megöltek közülük, miközben a perzsa parancsnokok korbáccsal hajtották a katonákat neki a görögöknek. A perzsák közül sokan a tengerbe estek, és vízbefulladtak, sokakat a roham közben tapostak el saját bajtársaik. Iszonyú vérengzés támadt, a perzsák végtelen számban özönlöttek, a görögöknek meg már nem volt választásuk, ezért halálmegvetően harcoltak. Pedig legtöbbjüknek már eltört a dárdája is, de tovább ölték az ellenséget karddal, kővel, vagy akár puszta kézzel is. Ekkor halt meg a spártai király; Leonidasz. A perzsák megpróbálták megszerezni holttestét, de katonáinak sikerült megvédelmezniük, és hátravinniük. Közben négyszer is kiszorították a médeket a szorosból, amikor az Epialtész kalauzolta perzsa sereg leért az ösvényről, és oldalba támadta a görögöket. Ezzel lassan el is dőlt a csata. A thébaiak feltartott kézzel átálltak a perzsákhoz. (A nagy kavarodásban azonban a perzsák azt hitték; ez csak valami csel és sok thébai katonát megöltek, mire kiderült a megadási szándékuk. A többiek sem jártak jobban, a csata után megbélyegezték őket, és eladták rabszolgának.)
A maradék spártai és theszpiai katona - ekkor már csak 2-300-an lehettek - a fal mellé húzódott a domboldalba, a szoros szűkületében, és itt védekeztek halálukig. A perzsák nyílzáport zúdítottak rájuk, majd közelharcban mind egy szálig végeztek velük.

Az utolsók

Az utolsó katonák, akik a fal romjainál haltak meg.

A csata végeztével Xerxész végignézte az elesetteket, és megkerestette Leonidasz holttestét, majd parancsot adott, hogy vágják le a fejét, és tűzzék karóra. A perzsák valójában tisztelték a csatában elesetteket, ezért úgy tűnik, hogy Xerxész ezzel a cselekedettel végleg legyőzötté akarta tenni saját szemében a spártai hőst, akit élete legnagyobb ellenfelének tartott, a későbbi elmondása szerint.

Thermopülai hatása, a perzsák legyőzése:

Kétségtelen, hogy Thermopülai egy vesztes csata volt, de valójában időt adott a görögségnek, hogy erejét egyesítve végülis kiűzzék a barbárokat földjükről. Az ott harcoló görögök, és köztük a spártaiak megmutatták a perzsáknak, hogy Hellasz leigázása nem lesz könnyű, még egy olyan mérhetetlenül nagy haderővel sem, amellyel betörtek Hellaszba.

A thermopülai csata után nem sokkal a szembenálló felek a tengeren is megütköztek. A perzsák flottáját egy több napos vihar csúnyán megtépázta, de még így is fölényben voltak. Szalamisz közelében kerültek szembe az egyesített görög flottával, majd a menekülési utat elzárva bekerítették azt. A görögök számára nem maradt más választás, minthogy akkor, és ott vívják meg a csatát. Az athéni hajósok szakértelmének köszönhetően a görög flotta számottevő ellenséges hajót semmisített meg, és immár bizakodóan várta a másnapi folytatást. De Xerxészt meggyőzték parancsnokai, hogy a csata elveszett, és a flottával és a szárazföldi erők egy részével térjen haza. Így Szalamisznál a perzsák kivonták magukat a további harcból, és visszavonultak.

Szalamisz

A szalamiszi csata. Az előtérben egy görög "triera" hadihajó, melyek megnyerték a csatát,
a háttérben egy süllyedő perzsa "pentekontéra".

A szárazföldi csapatok átteleltek Thesszáliában, majd a következő évben folytatták az előrenyomulást Attika felé. Boiótia, Lokrisz, Phókisz, és Delphoi megadta magát, Theszpiát és Plataiát pedig felperzselte az ellenség. Athénban hatalmi harc folyt, amit a közeledő ellenség híre sem gátolt meg, a spártaiak hadigépezete pedig a szokásos lassúsággal indult csak be. Ezért végül Attikát is megszállta a perzsa sereg, és felégették Athént is.

Végül i.e. 479-ben felállt egy szövetséges haderő a spártaiak és athéniak vezetésével a plataeai síkon. A perzsák oldalán több behódolt görög törzs is harcolt, és számszerűleg legalább háromszoros túlerőben voltak a hódítók. Ráadásul a perzsák hatalmas lovas csapatokkal is rendelkeztek, ami a görögök részéről hiányzott, ezért egész szeptemberben mindkét fél csak kivárt. Végül a görög haderő megindult, de szétszakadozott a hadrend, amit a perzsák kedvezőnek ítéltek, hogy megtámadják őket. De nem számítottak arra, hogy a spártaiak milyen fegyelmezetten képesek harcolni, és hogy szinte azonnal képesek felállni az áthatolhatatlan falanxokba. A perzsa haderő nekirohant a hopliták falanxának, de képtelen volt áttörni. A spártaiak tartották állásaikat, majd támadásba lendültek, és szétverték a perzsa gyalogságot. Eközben a szárnyakon az athéniak győzték le a perzsákkal szövetséges görögöket, így miután a perzsa vezér is elesett, a médek végleg megfutottak.

A plataeai csata. A spártai és athéni hopliták szétzúzták a
könnyűfegyverzetű méd seregrészeket és az ellenséges,
kevésbé tapasztalt görög falanxokat.

A plataeai csata volt a forduló a háborúban, ezután a görög seregek sorra szabadították fel a megszállt görög államokat, és végigűzték a perzsák maradványait a tengerpart mentén. Thessaliát és Thrákiát felszabadították, Thebát, - aki a perzsákkal szövetségben harcolt - húsz napi ostrom után bevették, a perzsa párti vezetőket pedig kivégezték. Aztán tovább vonultak egészen a Hellesponotsig, és birtokba vették az európai területek teljes egészét. Ezzel egyidőben a flotta segítséget nyújtott a ión városállamok függetlenségi háborújában, melyet sikerült is kivívniuk, és felszabadították az égei-tengeri szigetek mindegyikét, melyek ezután csatlakoztak a peloponnészoszi szövetséghez.

Így alig egy évtized lefolyása alatt a politikai helyzet teljesen megváltozott a Földközi-tenger mellékén. A perzsa világbirodalom és Karthágó háttérbe szorult, Hellasz önállóságát pedig többé semmilyen külső ellenség sem fenyegette.

A Thermopülainál elesettek emléke:

A perzsák kiűzése után a görögök emlékművet emeltek az elesett hősöknek Thermopülainál, ezzel is bizonyítva a csata jelentőségét, és a hősök iránti tiszteletet. Egy oroszlános szobrot emeltek Leonidasz tiszteletére, és három emléktáblát helyeztek el. A felíratok szövegeit Hérodotosztól ismerjük, valamint a római Cicerótól.


Az összes elesett görög harcos tiszteletére az alábbi szöveget vésték egy kőtáblába:

Szép Peloponnészosz földjéről négyszer ezer hős
vítt hárommilliós hadsereg ellen e helyt.

A spártaiak tiszteletére az alábbi szöveget vésték egy kőtáblába:

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Megisztiasz jós számára, aki megjósolta a harcosok halálát, és mivel maradt, a sajátját is, külön kőtábla állt a helyen az alábbi szöveggel:

Szperkheiosz folyamán átkelve megölte a méd had
hősi Megisztiaszt: sírja ma itt ez a hely.
Tudta, mivel jós volt: jön a vég, ám Spárta királyát
cserbenhagyni ezért mégsem akarta e hős.

Sajnos mindhárom emléktábla, és az oroszlános szobor is megsemmisült az idők folyamán, de a görög kormány új emlékművet emelt e helyen, amely méltóképp emlékezik az itt elesett hősökre. A spártaiak emléktábláját pedig újravésték.
I.e. 440-ben Leonidasz csontjait Spártába vitték, és ott is emeltek egy emlékművet, ahova felvésték a Thermopülai csatában meghalt spártaiak nevét, és minden évben játékokat rendeztek tiszteletükre, amelyben csak spártaiak vehettek részt.

A Thermopülai (Thermopylai) emlékmű

Emlékmű a Thermopylai szorosban az elpusztult oroszlánszobor helyén.

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra