AZ IDEGENLÉGIÓ HADMŰVELETEI AFRIKÁBAN

 

 

 

Tűzkeresztség:

A Légió felállítása nagy riadalmat keltett a francia parlamentben. Vajon ezeket a "kétes" összetételű csapatokat, ha sokáig állomásoznak még francia földön, nem lehet-e majd felhasználni a júliusi monarchia ellen? Elhatározzák: az Idegenlégió csak az anyaország határain kívül vethető be. Éppen kapóra jön Algéria meghódítása hogy a Légiót a tűzvonalba küldjék távol Franciaországtól. 1832. áprilisában az Idegenlégió még Franciaországban állomásozó zászlóaljai átkelnek a Földközi-tengeren és 1832. április 27-én első ízben harcba indul a Légió.

Egy légiós és egy gyarmati gyalogzászlóalj megtámadja az el-uffia törzset. Az arabok visszavonulnak, a francia oszlop követi őket a végtelen homokon. A légiósok megismerkednek a sivatagi skorpióval, a széllel, amely szinte észrevétlenül hordozza a finom afrikai homokot, és nemcsak a katonák száját, hőségtől és meneteléstől tágult tüdejét tölti meg vele, hanem puskájuk csövét és závárzatát is, amelyet újra meg újra tisztogatni kell. Megismerkednek a kínzó szomjúsággal, mert menetelés közben szigorúan tilos a víztartalékhoz nyúlni. A tisztek nem merik katonáikat víz felkutatására küldeni, mert az oszlopot állandóan arab lovasok kerülgetik "puskagolyónál is gyorsabb" paripáikon.

Rohamozó rif lovasság az 1800-as évek végén.
Egy szál karddal és néhány puskával lovagoltak a francia géppuskák tüzébe.

Feltűnik egy arab falut rejtő oázis. Az oszlop behatol a faluba, ahol azonban egyetlen férfit sem talál, csak néhány aggastyánt, asszonyt és a nyomorúságos, félig bedőlt agyagkunyhókban rejtőzködő gyermekeket. A hódítók összeszedik az állatokat - öszvért, kecskét, juhot -, vagyis elrabolják minden vagyonukat ezeknek az embereknek, akik a "civilizátorok" jöttéig szegénységben éltek ugyan, de legalább szabadok voltak. Az oszlop tovább menetel. Másnap a katonák már megpillantják a Maison Carrée erőd falait, amikor váratlanul arab lovasság csap le rájuk. Négy hullámban támadnak a lovasok; a csata rövid, aztán az arabok éppoly sebesen tűnnek el, ahogyan jöttek. A légiósok vesztesége hét ember: két halott és öt sebesült. Erről a harcról a légió krónikásai mint a légió "tűzkeresztségéről" emlékeznek meg. Tűz, amelynek lángjában később tízezrek hamvadnak el olyasvalamiért, amit Gérard tábornok cinikusan így határoz meg: piac az áruk számára és nyersanyagforrások, egyszóval - gyarmatosítás.

 

Abd el-Kader

A törökök a XVI. században foglalták el Algériát, és három évszázadon át kormányozták. Ellenőrzésüket azonban csak az ország egy részére sikerült kiterjeszteniük. Algéria meghódításának első szakaszában a franciáknak mind a dej (Algéria főkormányzója) seregeivel, mind a városokat védelmező török garnizonokkal meg kellett küzdeniük. Amikor Abd el-Kader, Mascara emírje, 1832-ben az arab-berber törzsek élére állt, szervezett katonai erőt hozott létre, ha nem is egész Algériában, de mindenképpen hatalmas területeken. Ugyanakkor igyekezett a nép helyzetén is könnyíteni: korlátozta a hűbérurak despotizmusát, könyörtelen harcot indított a korrupció ellen, szabályozta az adókat. Bár a törzsek többsége rokonszenvvel fogadta ezeket az intézkedéseket, Abd el-Kadernek mégsem sikerült teljes egységet létrehoznia, mert a hűbérurak egy része - szipolyozási lehetőségeinek korlátozását látva - a francia hódítókhoz csatlakozott.

Abd el-Kader az algériai függetlenségi mozgalom vezetője.
A kép a későbbi francia fogságban készült.

A Légió részt vesz a Sidi-Chabelnél vívott harcokban (1832. november 11.), jelen van az Arzew és Mostaganem erődök elfoglalásánál, majd a moulay-ismaeli csatában is. 1834-ben a Légió áttöri Bougie városnál a kabil csapatok ostromzárát, és egyesül a várost védelmező 4. légiós zászlóaljjal.

Lassanként legenda szövődik a Légió köré, amelyet Napóleon császári gárdájával hasonlítanak össze. De talán éppen ezért, a légió kezd kényelmetlenné válni az anyaország bizonyos körei számára. 1834. február 26-án békét kötnek Abd el-Kaderrel; a francia kormány elismeri az emír fennhatóságát Oran (Ouahran) területén, azonban ugyanazon év júliusában Algériát mégis francia birtokká nyilvánítják. A békekötés pillanatában a franciák csupán egy vékony sávot birtokoltak az észalti partok mentén. Nem sikerült bevenniük minden várost, például a jól megerősített Constantine-t, nem is szólva a félelmetes, titokzatos, áthatolhatatlan algériai Szaharáról, amelynek meghódításáért egy egész évszázadon át kell még harcolniuk a franciáknak.

 

A Légió "kölcsönadása" - A"régi Légió" pusztulása :

A béke nyugalmas időszakában (1835. tavaszán) Bernelle ezredes, a Légió parancsnoka hivatalos levelet kap. A levélben arról értesítették, hogy a Légiót átengedték Mária Krisztina spanyol királynőnek, hogy biztosítsa leánya, II. Izabella számára a madridi trónt.

A Párizs és Madrid között 1835. június 28-án kötött szerződés értelmében, - amelyet Anglia és Portugália is jóváhagyott - Franciaország az Idegenlégiót, a tisztekkel, a legénységgel és a teljes fegyverzettel átengedte (illetve "kölcsön adta") Spanyolországnak.

Miért kellett a Légiót Spanyolországba küldeni? Ebben az országban 1833 óta polgárháború dúlt. Az egymással szemben álló felek: a Bourbon Mária Krisztina, VII. Ferdinánd özvegye, a spanyol királyság régense és Don Carlos, az elhunyt király fivére. Mária Krisztina kormánya a liberális nagybirtokosok érdekeit képviselte, akik egyetértettek bizonyos reformokkal, és élvezték a fejlettebb tartományok, például Katalónia polgárságának támogatását. Don Carlos körül - a katolikus klérussal az élen - a reformok ellenzői, az önkényuralmi monarchia hívei tömörültek. A polgárháborút az Ausztria és Oroszország által támogatott Don Carlos robbantotta ki. Franciaország és Anglia viszont Mária Krisztinát támogatta, aki a trónt hároméves kislánya, II. Izabella számára igyekezett biztosítani. Ebben a harcban pusztulnak majd el mind a francia Idegenlégió - a "La vieille Légion" (a régi Légió) -, mind az Ausztriából és Oroszországból Don Carlos támogatására küldött "önkéntesek". Valójában ez utóbbiak is egyfajta idegenlégiót alkottak: legénységüket németekből és svájciakból verbuválták. Ezen kívül Anglia is idegen zsoldosokból alakított egységeket bocsátott az anyakirálynő rendelkezésére.

1835. július 30-án 4.000 légióst zsúfoltak be olyan hajókba, amelyeken a rabszolgagályák szörnyűségeit megközelítő körülmények uralkodnak. A Baleároknál, ahol először kötöttek ki, ötven, kolerában elpusztult katonát dobtak a tengerbe. A Baleárok egyéb okból is emlékezetes esemény színhelye. Itt oszlatta fel Bernelle ezredes a nemzetiségi zászlóaljakat, és az emberanyagból "kevert", vegyes nemzetiségű új egységeket állított fel. Tarragonában történt kihajózása után - 1835. augusztus 19-én - a légiót beolvasztották a spanyol királyi hadseregbe. Több véres csata után, alig három zászlóalj maradt a Légióból. Ez a három zászlóalj 1837. július 2-án Barbastro mellett egy végső nagy kézitusában csapott össze "légiós testvéreivel" (az osztrák-orosz-spanyol önkéntesekkel). Az a csupán fél zászlóaljnyi légiós, aki túlélte a csatát, már teher volt a spanyol kormány nyakán. 1838. december 8-án a spanyol királyi kormány lemond a Légió szolgálatairól, és szélnek ereszti a Tarragonánál másfél évvel azelőtt partra szállt 4.000-ből megmaradt alig 400 katonát. A légiósok kis csoportokban kelnek át a Pireneusokon. "Lerongyolódva, alig tengetve életüket, szétszóródtak a francia országutakon, és lassan-lassan befedte nyomukat a feledés és közöny" (Louis Saurel). Egyetlen csoport - 159 "megveszekedett" - veszi csak útját Pau felé, ahol a francia kormány sorozóirodát állított fel egy új Idegenlégió verbuválására. Ezzel az első Idegenlégió, a régi, a "La vieille" - eltűnt, a második, a "La nouvelle" - megszületett.

 

Az Új Idegenlégió:

A népek mindig és mindenütt heves ellenállást tanúsítottak a gyarmati beavatkozással szemben. Ha voltak is békés időszakok, ezek csak a megszállók elleni harc pillanatnyi lanyhulását jelentették. így történt ez Algériában is. Az Abd el-Kaderrel kötött béke igen rövid életű volt, mivel a Franciaországból áttelepedő gyarmatosok egyszerűen elrabolták az arab törzsek földjeit. Abd el-Kader, annak ellenére, hogy ő is feudális úr volt, maga mellett tudta a földjeiket védelmező paraszti tömegeket.
1835-ben Abd el-Kader csapatai Matcánál leverik a francia sereget, a constantine-i erőd pedig, amelyet Ahmed kormányzó török gyalogsága védelmezett, visszaveri a francia ostromlók támadását. A gerillaháborút folytató törzsek elleni harcban a francia parancsnokság kezdte érezni a Spanyolországnak kölcsönadott Légió gyorsan mozgó zászlóaljainak hiányát.

Van a Légió akkori történetének egy olyan mozzanata, amelyet érdemes megemlíteni. Az új Idegenlégió sorozóirodáit a 1835 novemberében állították fel Franciaországban, alig négy hónappal azután, hagy a régit behajózták Algériából Spanyolország felé. A francia országgyűlés abban a reményben küldte a Légiót Spanyolországba, hogy megszabaduljanak a júliusi monarchiára veszedelmes elemekből álló zászlóaljaktól. Ezek a remények valóra is váltak. Az új Légió sorozóirodáiban a "keményebb" (rombolóbb és véresebb) háborút hirdető tábornokoknak sokkal inkább megfelelő újoncanyag jelentkezett; akik fegyelmezhetőbbek és harcban edzettek voltak.
Elsősorban spanyol karlisták jöttek, akiknek - mozgalmuk leverése után - szűk lett Spanyolország. Velük együtt érkeztek ama "légiók" maradványai, amelyeket Ausztria és Oroszország küldött spanyol földre, s amelyek az Idegenlégió ellenfelei voltak az észak-Spanyolországban vívott véres csatákban. A jelentkezők mindegyike menedéket keresett az új Légióban, mert egész egyszerűen nem volt hova menniük. Így hát azok, akik Barbastro mellett bősz ellenfelekként álltak egymással szemben, most fegyvertársakká váltak.
A jelentkezők közt volt egy Martmez nevű tiszt, a spanyol anyakirálynő volt szeretője, aki később átpártolt a karlistákhoz. Ez a híres "légiós gyilkos" negyed évszázadon át szolgált a Légióban, ezredesi rangig vitte, és az r 1859-es magentai csata után az I. idegen ezred parancsnoka lett. A volt fegyencek és a rendőrség üldözte visszaeső bűnösök ezrével özönlöttek a "jelen és jövő nélküli emberek" menedékhelye, a Légió felé. Beléptek viszont a légióba olyanok is, akik semmit sem vétettek a törvény ellen, de egy s más okból a névtelenségben kerestek menedéket.

 

Algéria "pacifizálása":

1857. októberében Damrémont tábornok vezényletével ismét hadsereg indul a törökök által védelmezett Constantine ellen. Zuáv és gyarmati gyalogos egységekből és egy 500 főnyi légiós zászlóaljból állott ez a sereg.
A harcokban ágyúgolyó találja el Damrémont tábornokot, és elesik Pérrégaux tábornok és Combe ezredes is, aki már a régi légióban is szolgált. Október 13-án hajnali öt órakor harcba vetik a légiósokat. A zászlóalj behatol a városba. Az utcai harcokban elpusztul a légiós egység fele, de a várost elhódítják a törököktől. Ettől a pillanattól kezdve a légió egységei véres csíkot hasítanak Algéria testébe. "Valóságos háborús csavargás ez" írja a légió csapatmozdulatairól az egyik szerző. Ez a "csavargás" azonban rengeteg emberéletbe kerül, mivel a generálisok 180.000 főnyi hadsereg bevetésével, pusztító háborúba kezdtek: falvakat, egész vidékeket dúlt fel ez a sereg, ezer meg ezer algériait mészárolva le.

Grafika az Idegenlégió 2. ezredének rohamáról Algériában 1857-ben. (Erősen idealizált kép.)

1840 decemberében a Légiót első ízben osztották fel két, egyenként 3.000 főből álló ezredre. Az I. idegen ezred és a II. idegen ezred a következő években bejárja majdnem egész Algériát, és útját feldúlt, lángokban álló falvak és városok, legyilkoltak ezrei jelzik. A katonáknak parancsuk volt Algéria "pacifizálására". Ezzel az új fogalommal első ízben 1841-ben, Bugaud tábornok Algéria főkormányzójává történt kinevezésekor találkozunk. Bugeaud első ténykedése az volt, hogy megszüntette a kisebb megerősített állásokat, majd kisszámú, de nagy ellenálló képességű erődöket építtetett. Az erőd könnyű fegyverzetű egységei az ellenség folyton mozgó, nyugtalanító harcmodorát utánozva járták be a környező vidékeket. "Abszurdum - mondta Bugeaud -, hogy a katona teljes felszerelésén kívül még tíz napra való élelmet is cipeljen, amikor ezt az öszvérek kitűnően elvégezhetik helyettük." És attól kezdve öszvérek szállították az élelmet, lőszert, sőt a tarackokat és a könnyebb ágyúkat is a sivatagon át. "Az ellenséget csak úgy győzhetjük le - mondotta Bugeaud -, ha tönkretesszük mezőgazdaságát. Meg kell akadályoznunk, hogy vessen, arasson, legeltessen." És a "pacifizálás" e különlegesen embertelen elgondolásának gyakorlati megvalósítása érdekében, Bugeaud bevezette a razziát.

A "razzia" tulajdonképpen arab szó, a termés és a háziállatok elrablását jelenti. Bugeaud, legalábbis kezdetben, igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy ő "emberséges" módon razziázik.
Ez a tulajdonképpeni ember- és prédavadászat a hosszú menetelésekkel váltakozva nagyon jól megfelelt a légiósok kalandor szellemének, ugyanakkor kiváló ellenszere volt a tétlenség szülte veszedelmes nyugtalanságnak is. A razziát, mint a lakosság kiéheztetésén alapuló leigázási módszert, alkalmazták az észak-afrikai háborúkban, majd később Szíriában, sőt még később, az 1954-1962-es algériai háborúban is.

Hogy zajlott le egy ilyen razzia? Dinu Grant egykori román légiós így ír az 1882-es dél-orani hadjárattal foglalkozó könyvében: "Razziánk pompásan sikerült: 3.000 juhot, 300 tehenet, 150 tevét zsákmányoltunk, nem is szólva a zamatos datolyával teli több száz tömlőről. Visszatérve az ezredes melegen gratulált, a tábornok pedig megelégedését fejezte ki afelett, hogy a légió megint méltó volt hírnevéhez."

 

A Légió szennye: a "Gyilkos tábornokok":

A franciáknak - noha katonai fölényben voltak - nem sikerült megtörniük sem Abd el-Kader hadseregét, sem az önállóan harcoló törzseket. Bugeaud és generálisai ezt látva a razziánál sokkal embertelenebb módszereket kezdtek el alkalmazni. Saint-Arnaud tábornok, egy légiós egység parancsnoka 1842. április 7-i levelében így ír: "A beni-menasser törzsek országa egyike a legszebbeknek és leggazdagabbaknak Afrikában. Felégettünk, feldúltunk mindent. Ma ismét megálltunk itt, hogy újrakezdjük a rombolást, kiürítsük, ami még megmaradt a gabonaraktárakban, felgyújtsuk a falvakat és kunyhókat. A braz törzsnél is fölégettem, elpusztítottam mindent. Most a sindgad törzsnél vagyok, a színjáték nagyjából ugyanaz. Az egész terület valóságos gabonaraktár. Eljöttek hozzám néhányan közülük, és behódolásuk jeléül egy lovat hoztak. Visszautasítottam, mert általános behódolást akartam. Aztán gyújtogatni kezdtem." Saint-Arnaud tábornok egyike volt az úgynevezett "Gyilkos tábornokoknak". E. V. Tarlé így jellemzi ezt a légióban nevelkedett marsallt: "Nézzük meg figyelmesen ezt a maga nemében érdekes figurát, ezt az egyenruhás banditát, a XIX. század e zsoldosvezérét, ezt a gyarmati hódítót. Az afrikai Idegenlégióban szolgált, éveken át harcolt Algériában. Az arabokat sosem tekintette embernek; katonáinak megengedte, hogy kirabolják és a legkisebb ellenállásra legyilkolják őket. Ő maga is rabolt, gyilkolt, a legkisebb engedetlenségért saját katonáit is agyonlőtte. Az általa gyilkosokká nevelt alakulatokat nemcsak az arabok, de a franciák is a Pokol különítményének nevezték."
Saint-Arnaud "szerényen" kijelenti, hogy ami az irtóháború módszereit illeti, ő csak tanítvány: Pélissier tábornok művének folytatója. 1845 júniusában az ouled riah törzs, az akkor még csak ezredes Pélissier csapatai elől egy barlangba menekült. Pélissier parancsot adott, hogy a barlang szájánál gyújtsanak nagy tüzet, amelyet azután egy nap és egy éjszaka tápláltak. Reggel, amikor behatoltak a barlangba, a füsttől megfulladt juhok, szamarak és ökrök hullái között ott találták 760 férfi, nő és gyermek tetemét is.
Egy másik algériai gyilkosról, aki később a párizsi nép gyilkosa lesz, Cavaignac tábornokról Victor Hugo ezeket mondja: "Ez a tábornok, jellemét teleintve, olyan volt, mint egy sakál. A bűnt és a romlottságot testesítette meg." Cavaignac is eldicsekedett leveleiben gyarmatosítói "hőstetteivel": "június végéig (1841) még Oran tartományban maradtam, hogy felgyújthassam az összes falvakat, meg az emír (Abd el-Kader) szállásait."

Légiós katona az 1890-es évekből.

De nem minden légiós tábornok volt ilyen véreskezű, ráadásul ők racionálisabban voltak képesek látni az események hatásait. A légió egyik ilyen parancsnoka, Canrobert ezredes e "szörnyű és barbár eszközök katasztrofális eredményeiről" szólva, így összegezi véleményét: "Noha a rettegés, amit az emberekben keltettünk, nagy, a végső cél, a pacifizálás még nagyon messze van." És ez így is volt! Algéria úgynevezett "pacifizálása" - a gyilkos tábornokok uralma - 1841-ben kezdődött és 1871-ig tartott. Hivatalosan. Mert a valóságban a felkelések 1871 után sem értek véget. Arra a dél-orani hadjáratra, amelyben a fentebb említett Dinu Grant is részt vett, 1881-1882-ben került sor, de a Szahara végtelen területén elszórt oázisok végleges meghódítása csak a XX. század elején fejeződött be.

A megszállók által alkalmazott rémtettek ellenére, Abd el-Kadernek nem sikerült Algéria egész lakosságát mozgósítania. Egyes törzsfőnökök a gyarmatosítók szolgálatába álltak, és Bugeaud is küldött ügynököket az emír hadseregébe, hogy megvásárolják, árulásra csábítsák Abd el-Kader tisztjeit. Az emír a francia csapatoktól üldözve Marokkóba menekült, de sikerült visszatérnie Algériába. 1845-1846-ban újabb felkelést szított. Számos kudarc után 1847. december 23-án - Abd el-Kader megadta magát Lamoriciére tábornoknak. A francia kormány előbb Franciaországba internálta, majd 1853-ban Szíriába, és ott is halt meg 1883-ban.

 

Felszabadító harcok Algériában:

Abd el-Kader harca a gyarmatosító invázió ellen, a hódító seregek fölött aratott győzelmek fontos szerepet játszottak az algériai nép nemzeti öntudatának kialakulásában. A vezető száműzetése azonban nem jelentette a szabadságért és függetlenségért vívott harc feladását. Ellenkezőleg, a hódítók jelenléte, kegyetlensége, könyörtelen fosztogatásai ráébresztették a lakosságot, mennyire fontos az erők összefogása. Ez természetesen, csak a kezdet volt, annak a hosszú útnak a kezdete, amely az igazi nemzeti öntudat kialakulásához, és végső soron a fegyverrel kivívott függetlenséghez vezetett.
Elszánt csapatok zaklatták nap, nap után, szünet nélkül a hódítókat. A hideg éjszakában váratlanul kis csoportok támadták meg az őrszemeket, s miután végeztek velük, belopakodtak a légiós táborokba. Éppen olyan zajtalanul tűntek el, ahogyan jöttek, de hamarjában összekapkodták a fegyvereket, amelyeknek az ellenség bővében volt, míg nekik néhány tőrrel kellett megelégedniük. A gyarmati hadsereg és a légió utánpótlási oszlopait is gyakran megtámadták és az előretolt erődítésekhez vezető utak is megannyi félelmetes csapdával fenyegették a hódítókat.

A szabadságért vívott harc tehát folytatódott, néha spontán rajtaütések, máskor viszont szervezett támadások formájában. A szervezett harcok egyik vezetője Bou Ziane volt, akinek sikerült maga köré gyűjtenie az Aurés-hegység törzseinek harcosait, a Cavaignac és Saint-Arnaud által elkövetett mészárlások túlélőit, akiket fűtött a bosszúvágy. Az ellenállók főhadiszállása Zaatcha erődítése volt. Hosszú időn át ebből az erődből indultak a hódítók menetoszlopai és települései elleni támadások. Bou Ziane víz- és élelmiszer-tartalékokat halmozott fel az erődben, hogy hosszabb ostromnak is ellenállhasson.
Távolról nézve a "zaatchai ksar" (a "ksar" berber nyelven erődítést jelent) egy oázis pálmafái között megbúvó, fehér épületekből álló, békés városkának tűnt. De a falakon belül lázas harci készülődés folyt. Bár Abd el-Kader száműzetése óta már két év telt el, a hódítók még mindig messze voltak a "pacifizálástól". Bou Ziane főhadiszállását tehát meg kellett semmisíteni. E két év során a gyarmati hadsereg egységei három ízben próbálták rohammal bevenni a népi ellenállás e központját, de minden alkalommal súlyos veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. 1849 novemberében a Herbillon tábornok vezette francia gyarmati hadsereg körülzárta Zaatchát. Az ostromlók háromszor annyian voltak, mint a ksar védői. Ezúttal a franciák felvonultatták a Canrobert ezredes vezényelte 2. idegen ezredet is.

Zaatchában egyetlen ágyú sem volt, s a falak mögül tüzelő harcosok hiába voltak kitűnő lövészek, nagyon kevés tűzfegyverük volt és az is mind régi típusú elöltöltő. A puskapor minden szemcséjével takarékoskodtak. A francia táborból viszont ágyúk tucatjai ontották a tüzet az erődre. A heves ágyútűz lassanként lerombolta a falakat, a házak romba dőltek. A légiósok csak a külső övezet védelmezőinek legyilkolása után közelíthették meg magát a várat. Bou Ziane a csata előtt befalaztatta a házakat egymással összekötő ajtókat, így minden épület önálló erőddé vált. Minden házat közelharcban kelfett elfoglalni. A Légió gránátosai végezték el ezt a véres munkát. Az erődökké alakított házakat puskaporral robbantották fel. A bátor védők a romok alól is tovább tüzeltek, amíg szuronnyal el nem hallgattatták őket.
Már csak egyetlen tekintélyes épület állta az ostromot: Bou Ziane háza. A légiósok a romokon és hullákon keresztül ágyút vontattak a ház elé. Egy fal leomlott, de az ágyú legénységét megölték a védők golyói. Ekkor az ostromlók ismét lőporral töltött zsákokat vonszoltak elő. A harmadik robbanás kiszakította a ház falát, és mögötte, mint valami színpadon, porlepetten és az éles fénytől elvakítva, mozdulatlanul állt vagy száz ember: férfiak, nők, gyermekek, A zuávok és légiósok szuronnyal rohantak rájuk, és legyilkolták őket. Itt-ott még. hallatszottak robbanások és fekete füst borította el mindazt, ami Zaatchából még megmaradt. A légiósok a romok között Bou Ziane-t keresték. Parancsuk volt rá: meg kell találni élve vagy holtan. Az egyik sarokban súlyosan sebesült férfi hevert. Puskáját a franciák felé nyújtotta, jelezve, hogy megadta magát: "Én vagyok Bou Ziane" - mondta az egyik tisztnek, aki parancsba adta: "Őrmester, menjen a tábornok úrhoz, és kérdezze meg, ezt itt agyonlőjük-e vagy sem?" Az őrmester visszatérte után, Bou Ziane felszólítás nélkül állt a kivégzőosztag elé.

 

Légiós erődök - Sidi-bel-Abbés:

Hogy Bugeaud mozgó légiós alakulatai minél gyorsabban járhassák be Algériát, megerősített ellátó állomásokra volt szüleségük az ország különböző pontjain. 1843 novemberében az 1. idegen ezred 3 zászlóalja parancsot kapott, hogy Orantól körülbelül ötven kilométerre, egy kis dombon létesítsen ilyen ellátó központot. Az egyetlen épület, közel és távol, egy Sidi-bel-Abbésnek nevezett öreg, omladozó mecset volt. Körötte homok és mocsár. A légiósokat munkába állították: utakat, és a mocsár lecsapolásával nyert művelhető területen gazdaságot kezdtek építeni. Hat esztendő alatt ez az ellátó központ - az eredetileg fallal körülvett élelmiszerraktár - kisebb várossá nőtte ki magát, amelyet teljes egészében a légiósok építettek.
Sidi-bel-Abbés egyben a Vienot-negyedet is jelenti a Légió történetében. Ebben a negyedben vannak a Légió kaszárnyái. A városrész neve az 1855-ben Szevasztopol ostrománál (lásd. később) elesett Vienot ezredes emlékét őrzi. Sidi-bel-Abbés és a Quartier Vienot vegyes emlékeket ébreszt. Egyesek átkozzák, mások nosztalgiával emlegetik. A hivatalos méltatások valóságos katonaparadicsomként emlékeznek meg róluk, a kiszolgált légiósok sok esetben úgy írják le mindkettőt, mint valami börtönt. A XIX. század kaszárnya-kórház-fegyház stílusában épített három épülettömb sok egyéni és kollektív tragédia színhelye volt, amelyek vagy itt kezdődtek, vagy itt értek végét.

Az algériai, a marokkói, a szaharai és jórészt a későbbi indokínai előretolt erődítéseket a légió - egy-egy műszaki egységgel kiegészített - különítményei építették. A falak kőből épültek, majd a légiós építőkülönítmény és a műszaki egység távozása után a helyőrség katonái végezték el a befejező munkálatokat. A falakat agyaggal tapasztották. Ha harc közben kellett építkezni, vagy nagyon messze volt a víz, akkor a kőművesmunkához minden folyadékot felhasználtak, akár a vizeletet is.
Maga az erőd tulajdonképpen egy zárt udvar volt, amelyet minden oldalról lőréssel ellátott falak vettek körül. Egyetlen bejárata volt, egy vaspántos tölgyfakapu. A kaszárnyát, a raktárakat és az irodát barakkokba költöztették, a lőszert mély pincében tartották. Ha az erődön belül nem volt egyetlen kút sem, öszvérháton, tömlőben hozták a vizet a legközelebbi forrásról. Az ostromzár idejére tárolt víztartalékok földbe ásott cinkhordókban álltak.
Az erődök többsége síkságra épült, útkereszteződések, hágók, átjárók ellenőrzésére szolgált. Nem volt ritka eset, hogy az erőd mélyen a sivatagban, a Szahara kellős közepén állt, ha a stratégiai követelmények így kívánták meg.
Az egymást váltó helyőrségek legfeljebb két és fél-három hónapot töltöttek az erődben, nem többet. A parancsnokok nagyon jól tudták, hogy a hosszas tétlenségre kárhoztatott légiós veszedelmessé válhat. Meg aztán az erődben alkoholnak, szórakozásnak és főként nőnek nyoma sem volt. Ha a váltás megérkezett, a légiósokat a legközelebbi táborba vitték pihenőre, ahol tánclokálok, bordélyházak várták őket.

A Légió afrikai erődjei általában középkori mintára épültek. A korszerűsítés annyiból állt csupán, hogy nem íjászoknak, hanem lövészeknek vágtak lőréseket az erőd falán. A szögesdrót feltalálása után az erődöket 10-20 méter távolságban drótakadály vette körül. Bugeaud építészei még abból a feltevésből indultak ki, hogy az ostromlók, - mivel nincs tüzérségük - a támadást is középkori módon hajtják végre. Meg sem fordult a fejükben, hogy ágyúval üssenek rést a falakon, ehelyett a közvetlen támadásra, a falak megmászására, az ostromlottak kiéheztetésére és szomjaztatására építették taktikájukat. Ez mintegy 50 évig igaz is volt, de a későbbiekben a Légiónak már új típusú erődökre volt szüksége, ami a modern harcászat és -fegyverek ellen hatásosabb védelmet nyújtott.

 

A Légió távozik:

1854 júniusában távozik Afrikából a Légió 1. és 2. ezredéből alakított dandár. Ezúttal másodszor hagyja el a Légió azokat a helyeket, ahol született, hogy erős ellenfeleivel nem sivatagi gerillaharcokban, hanem tartós háborúban mérje össze erejét...

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra