PÁRDUCOK A HARCMEZŐN

 

Infravörös berendezés egy tankon:

A németek - igaz kis mennyiségben - éjszakai harcra is alkalmas, különleges, infravörös érzékelővel felszerelt Párducokat (Panzerkampfwagen V. vagy más néven Pz. V.) is gyártottak a II. világháború során.

A német hadsereg már a háború elején is kísérletezett infravörös elven működő, az éjszakai látást segítő berendezés kifejlesztésével, azonban Hitler 1940-ben leállított minden olyan hadi kutatást, amiből 1 éven belül nem lehetett fegyvert készíteni. (Ugyanis azt hitte; 1 éven belül véget ér a háború, és addigra már nem lesz szüksége az új fegyverekre és találmányokra. Mint sok mindenben; ebben is tévedett!) A programot csak 1943-ban elevenítették fel újra, amikorra a szövetségesek már jelentős légifölényre tettek szert. Ebben az évben néhány Párducot 300 mm-es "Uhu" (bagoly) infravörös sugárvetővel (a nyugati szakirodalomban IR = infra red vagy infra rot néven szerepel) és "Biwa" képátalakítóval szerelték fel. Utóbbi látható fénnyé alakította át az infravörös jeleket. Mindkét berendezést a híres Zeiss optikai művek készítette.

Ritka és egyedi kép ugyanarról a Párduc G tankról,
amelyet Uhu infravörös berendezéssel láttak el (a parancsnoki tornyon látható).

A próbák kezdetén a Párducok legénysége az éjszakai vezetés és célzás módszereit gyakorolták a páncélosok kiképző iskolájában, Fallingboostelben. A sugárvető hatótávolsága azonban mindössze 600 m volt, ami nagy mértékben korlátozta a Párducok kitűnő lövegének hatékonyságát. Ezért 1944-ben a németek egy féllánctalpas járműre nagyobb, 600 mm-es sugárvetőket szereltek, és a Párduc tankkal együtt állították hadrendbe. A két gépet egy "Falke" (sólyom) elnevezésű, szintén féllánctalpas szállító egészítette ki, amelyen rohamkarabélyokkal felfegyverzett páncélgránátos raj foglalt helyet. A tervek szerint ezeket a "Vampir" (vámpír) nevű éjszakai látást segítő rohamsisakba integrált berendezéssel is ellátták volna, azonban erre már sosem került sor. A hadsereg a "Sperber" (karvaly) nevet adta a három járműből álló harcászati alegységnek, ami elvileg 2.500 m-re növelte az éjszakai Párducok hatótávolságát.

A Falke névre keresztelt infravörös berendezéssel ellátott féllánctalpas jármű,
amelyik a Párducokat irányította az éjszakai harcban.

1944 nyarán a 116. páncéloshadosztály 24. ezredének 3. századához tartozó Párducokat a bergeni kiképzőközpontban felszerelték az Uhu berendezésekkel. Emellett a Karvaly-egységek éjszakai bevetéseihez szükséges technikákat is gyakorolták. Hitler az Ardennekben indított német ellentámadás során akarta bevetni a századot. Ugyan a Karvaly-egységet valóban a nyugati frontra vezényelték, de a tervezett szerepkörben sosem vetették be őket.
1945 elején az alakulat Székesfehérvárra érkezett, ahol a 6. SS-páncéloshadsereg kötelékébe sorolták. Az egységet a szovjetek által körülzárt Budapest felszabadítására tervezett ellentámadásban akarták bevetni. Sajnos néhány szállítási hiba folytán az egység több harckocsija az infravörös berendezések nélkül érkezett Magyarországra. De bevetésükre amúgy sem került sor, a németek Tavaszi ébredés elnevezésű offenzívája Székesfehérvár térségében elakadt a sárban (szó szerint).

A Párduc parancsnoki tornyára szerelt infravörös sugárvető berendezés
előlről illetve hátulról.

1945 folyamán tovább folytatódott a Karvaly-egységek kudarca. A tervezett öt egységből mindössze kettőt sikerült felszerelni, viszont ezek csatlakoztak a sietve felállított "Clausewitz" páncéloshadosztályhoz, amelyet 1945 tavaszán állítottak fel a nyugati fronton. Április 21-én a két alakulat a Weser-Elba csatornánál áttörte az amerikaiak egyik harckocsik elleni állását. Ez volt az éjszakai Párducok egyetlen önálló egységként való harci bevetése.
1945 márciusában a "Müncheberg" páncéloshadosztályt is megerősítették egy 10 Karvaly Párducból álló alakulattal, valamint egy gépesített gyalogosszázaddal. A gyalogságot az éjszakai harchoz szükséges felszereléssel is ellátták. A hadosztály részt vett a Berlinért vívott utolsó csatában, és ezek során teljesen megsemmisült. Arról nincsenek egyértelmű adataink, hogy a hadművelet alatt eredeti feladatkörükben alkalmazták-e őket, de valószínűleg az egységek a zűrzavarban teljesen szétszakadoztak, és kisebb csoportokban vették fel a harcot, amely során az összehangoltság hiánya miatt felmorzsolódtak.

A páncélosok fallingboosteli iskolájában az Uhu alkalmazásának egy fejlettebb módját is kidolgozták, ami a "B megoldás" elnevezést kapta. A Karvalynak ugyanis az volt a legnagyobb hátránya, hogy csak a harckocsiparancsnok számára tette lehetővé az éjjellátást, ezért az irányzót és a vezetőt is neki kellett irányítani. A háború vége felé Fallingboostelben néhány régi Párduc D-t és A-t is elláttak infravörös berendezéssel. A vezető is kapott sugárvetőt és képátalakítót, ezenkívül az irányzó periszkópjainak egyikét is alkalmassá tették a sötétben való látásra. Így három kezelő éjszaka is észlelhette a célpontokat. 1945 áprilisában több olyan Párduc csatlakozott a Clausewitz páncéloshadosztályhoz, amelyet a B megoldás felszerelésével láttak el. Ezeknek a harckocsiknak egyetlen harci bevetéséről tudunk; április közepén Uelzen közelében az új brit Comet (üstökös) harckocsik egy egész szakaszát semmisítették meg.

Összegzésként elmondható, hogy az éjszakai harcra kifejlesztett infravörös berendezések katonai alkalmazása is már túl későn jött ahhoz, hogy számottevő mértékben befolyásolhassa a háború menetét. Ugyanarra a sorsra jutott, mint a német katonai fejlesztések legtöbbje, mint a sugárhajtású repülőgép, a folyékony hajtóanyagú rakéta, a táv- és vezetékes irányítású robotfegyverek, vagy akár a világ első igazi tengeralattjárója (ugyanis a többi akkori "tengeralattjáró" csak búvárhajó volt) a XXI-es típusú.

Előzmények, a Párducról általában:

A fejlesztés története:

A Barbarossa-hadművelet idején (a Szovjetunió megtámadása) a szovjet T-34-es harckocsi mozgékonyságával, tűzerejével és páncélvédettségével minden akkoriban szolgálatban álló német tanknál fejlettebbnek bizonyult. A T-34-es mozgékonysága meg is mutatkozott, amikor a szovjet egységek tankjai az Orjol melletti Mcenszknél súlyos csapást mértek a 4. páncéloshadosztályra. Ez az alakulat Guderian tábornok II. páncéloshadseregéhez tartozott. Guderian azonnal vizsgálatot indított annak kiderítésére, a páncélos-hadviselés milyen harcászati elvei vezethetnek leginkább eredményre a keleti fronton. A vizsgálóbizottság elvégezte munkáját. 1941 november 25-én benyújtott előzetes beszámolójukban a T-34-es három olyan tulajdonságát sorolták fel, amelyek az akkori hadrendben álló német harckocsikra nem voltak jellemzőek: 1. a jármű egész testét védő, döntött kialakítású páncélzat, 2. nagy méretű futógörgők és széles lánctalpak a megfelelő sebesség, mozgékonyság és stabilitás eléréséhez, 3. hosszú csövű (a jármű elején túlnyúló) löveg, ami nagy torkolati sebességet és átütőerőt biztosít.
A T-34-esek elleni első összecsapások előtt a németek nem tartották fontosnak a nehéztankok fejlesztését. 1935 után megkezdődött ugyan egy mintapéldány tervezése, de meglehetősen lassan, ezért az első ilyen jármű - a VK 3001-es - csak 1938-ban készült el. Ugyanabban az évben a Henschel vállalat is elkészítette egy 30 t-ás harckocsi prototípusát, ami a Durchwagen (áttörő gépjármű) 1-es (DW 1) nevet kapta. Ennél a típusnál elhagyták az addigi német tankoknál alkalmazott kis átmérőjű futó- és támasztó görgőket, és nagy méretű, egymást részben átfedő kerekekkel váltották fel ezeket. Ez a megoldás növelte a jármű sebességét és a görgők élettartalmát. A DW 1-es után a Henschel a nagyobb méretű, 35 t-ás mintapéldányt, a DW 2-est is megépítette. Ezt 300 LE-s, benzinüzemű Maybach motor hajtotta. Fő fegyverzete a rövid csövű 75 mm-es L/24-es löveg volt, amit akkoriban a Panzer IV-esekre szereltek. A Henschel cég 1940-ben összesen 8 darabot gyártott a mintapéldányból.

1942 januárjában a hadsereg Fegyverügyi Hivatala hivatalosan is szerződést kötött a MAN és a Daimler-Benz gyárral a 30 t-ás VK 3002-es mintapéldányának kifejlesztésére. A műszaki kiírásban a három addigi típus - a VK 3001, a DW 1 és DW 2 - jellemzőit próbálták meg egyesíteni. A szerződés azokat a kikötéseket is tartalmazta, amelyeket a páncélosbizottság 1941. november 25-én határozott meg. Eszerint minden új közepestank típust a T-34-esnek megfelelő, döntött kialakítású, az egész járművet védő páncélzattal, nagy méretű futógörgőkkel és széles lánctalppal, valamint hosszú csövű, nagy torkolati sebességű ágyúval kell felszerelni. A VK 3002-es (DB, azaz: Daimler-Benz) prototípusa nagyon hasonlított a T-34-esre, de a Párduc-bizottság (a bizottság már ekkor is ezt a nevet viselte) inkább a hagyományosabb VK 3002 (MAN) változatot választotta. Ezt a járművet 650 LE-s Maybach HL 210-es motor hajtotta. Döntött kialakítású páncélzattal, egymást részben átfedő futógörgőkkel és torziós rugós felfüggesztéssel látták el. A lövegtornyot a jármű hátulján helyezték el, és új tervezésű, hosszú csövű, 70-es űrméret hosszú (L/70), 75 mm-es löveggel fegyverezték fel. A fejlesztés során a jármű nem hivatalosan a Párduc nevet kapta - a tervezésért felelős bizottság után - és végül ezen a néven ismerte meg a világ. 1942 májusában a Fegyverügyi Hivatal a MAN harcjárművének gyártása mellett döntött.

A Daimler-Benz VK 3002-es prototípusa, ami végülis nem nyerte el a
Párduc-bizottság bizalmát. Jól látszik mennyire hasonlít a kiindulási pontként
megadott riválisra: a szovjet T-34 közepes harckocsira.

A nyár folyamán a németek nagy erőkkel dolgoztak a gyártólétesítmények kialakításán. A kapkodásnak aztán az lett a vége, hogy az elkészült nullszériás járművek tömege 8 t-val meghaladta a tervezett 35 t-ás felső határt. Emiatt különböző műszaki problémák jelentkeztek - mindenekelőtt a sebességváltó és az erőátviteli rendszer túlzott megterhelése következtében - és ezeket sohasem sikerült teljesen kiküszöbölni.
A nehézségek már a nullsorozati járművek tereppróbái alatt nyilvánvalóvá váltak. Úgy próbálták ezeket megoldani, hogy az első sorozatgyártási típust nagyobb teljesítményű, 700 LE-s Maybach HL 230-as motorral és nagyobb élettartalmú, erősebb AK 7-200-as sebességváltóval szerelték fel. Ez a változat a Panzer V. Párduc D (Sd.Kfz. 171) nevet kapta. A módosítások azonban csak részben segítettek az első Párduc tankoknál jelentkező műszaki problémákon. 1942 novemberében mégis megkezdték a D változat tömeggyártását a MAN üzemében. A főparancsnokság nagy fontosságot tulajdonított az új típusnak, hiszen havi 250 jármű megépítését irányozta elő. Azonban még ez a nagyra törő kezdeti ütemterv is reálisabbnak tűnt Hitler követelése mellett, aki havi 600 Párduc megépítését követelte. Ezek a célok jócskán meghaladták a MAN gyártókapacitását, ezért 1943 tavaszán a Daimler-Benz, az MNH és a Henschel is bekapcsolódott a gyártásba.

A Párduc D változatot 5 kezelő működtette. Elülső páncélzata 80-110 mm, az oldalsó- és tető páncélzat pedig 40-45 mm. 1944 februárjától kezdve az üzemképes állapotban maradt Párduc D-k többségét 5 mm-es hegesztett köténylemezzel látták el, amelyek a páncéltest alsó részét és elsősorban a lánctalp- és a futógörgők felső részét védte. (A gyakorlatban azonban inkább csak a kézifegyverek, gránátszilánkok ill. a ferdén, hegyes szögben becsapódó lövedékek ellen védett. Komolyabb védettséget nem nyújtott, ellenben a harci tömeget tovább növelte.) A harckocsi lövegtornyát hidraulikus mechanizmus mozgatta, a motort a kűzdőtér hátulsó részébe helyezték.
1943 júliusában Hitler hirtelen elrendelte, hogy a D változat gyártását állítsák le. A Henschel vállalat gyártási programjának késedelmei miatt azonban az ekkor még félkész állapotban lévő Párducokat csak szeptemberre tudták befejezni. A német gyárak így összesen 600 db D változatot szállítottak le, ami jelentősen elmaradt a tervezett mennyiségtől.

Egy korai; 1943-as Párduc D, amelynek törzsébe nem szereltek géppuskát.
Jól megfigyelhetők a széles lánctalpak és a hatalmas parancsnoki torony.
(A D változat fejlesztési munkálatait elkapkodták, ami a későbbiekben sok probléma forrása lett.)

A Párduc D első csapatpróbái alapvető hiányosságokra derítettek fényt. Ezeket csak alapos vizsgálatok után végrehajtott módosításokkal lehetett kiküszöbölni. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a jármű nagy tömege miatt a felfüggesztés és a sebességváltó alaktrészei hamar elkoptak, a nagy teljesítményű 700 LE-s motor pedig rendkívül megterhelte az erőátviteli rendszert. A nyilvánvalóan komoly problémák ellenére a német hadvezetés két, Párducokkal felszerelt páncéloszászlóaljat vetett be a Citadella hadművelet során. Ezt az offenzívát 1943. július 5-én indították, hogy a frontvonal kurszki kiszögellésében bekerítsék a szovjet csapatokat. A támadás időpontját Hitler elhalasztotta májusról júliusra, hogy az így nyert időben hadrendbe tudják állítani az új Párducokat és Tigriseket, valamint az Elefánt páncélvadászokat.

A Citadella hadműveletben 250 Párduc D vett részt, az 51. és 52. páncéloszászlóalj kötelékében. A D változat első bevetései július 5-én sikertelenül végződtek. A gyakori meghibásodások miatt a harckocsik megbízhatatlannak bizonyultak. Sok Párduc motorjában tűz ütött ki a nem megfelelő hűtés és szellőzés miatt. (Mivel a tankot kétéltű harci feladatok ellátására is alkalmassá akarták tenni, ezért a motorteret vízhatlan burkolattal zárták le.) A már korábban észlelt váltó- és erőátviteli rendszer hibák miatt is sok Párduc vált mozgásképtelenné. Ráadásul a szovjet aknamezőket nem mentesítették megfelelően a műszaki alakulatok, ami szintén sok Párducot tett harcképtelenné. De ami a legnagyobb problémát jelentette: a Párduc D nem rendelkezett beépített géppuskával, aminek következtében a szovjet gyalogosok a közelükbe érve egyszerűen felgyújtották a páncélost egy üveg benzinnel. A műszaki és harcászati problémák együttesen azt eredményezték, hogy az első nap csatáiban az 51. páncéloszászlóalj katasztrofális; 56%-os veszteséget szenvedett. A kurszki csata második napjára a felvonultatott Párducoknak mindössze egyötöde maradt bevethető állapotban.

A kurszki hadművelet tapasztalatai nyomán a páncéloshaderő parancsnoksága arra a következtetésre jutott, hogy a Párduc D ebben a formában harci bevetésre teljesen alkalmatlan. Ezért az eredményes hadrafoghatóság növelése érdekében a harckocsin több jelentős módisítást hajtottak végre. Ezek közé tartozott az új, öntöttacélból készült parancsnoki torony, ami nagyobb védelmet és látóteret biztosított. Az új Párduc A változat hadrendbe állítására 1944 nyarának végén került sor. Elődjétől még abban is különbözött, hogy gömbcsuklós géppuskával szerelték fel, amivel nagyobb területet lehetett tűz alatt tartani. A futógörgőket is megerősítették, hogy csökkentsék a felfüggesztőrendszer terhelését.
Az ősz folyamán tovább javították a tank erőátviteli rendszerét és sebességváltóját, így a korábbi műszaki problémákat fokozatosan sikerült kiküszöböln. Ugyanakkor több hűtőcsövet szereltek be, a vízhatlan borítást pedig elhagyták, így csökkent a motor kigyulladásának veszélye. Végül, 1943 szeptemberétől minden új Párduc törzsét és lövegtornyát az úgynevezett Zimmerit antimágneses réteggel vonták be az üreges töltetű, mágneses harckocsi aknák ellen. Ezt azonban csak 1944 szeptemberéig alkalmazták, ugyanis egyre ritkábban használtak már ilyen típusú aknákat (a nyugati hadszíntéren pedig szinte egyáltalán nem). 1943-44-ben a német gyárak összesen 1768 db Párduc A-t gyártottak le.

Egy 2. generációs Párduc A. Látható az elülső lemezbe épített gömbcsuklós
géppuska és a Kurszk után alkalmazott kötényzet (ami itt hiányos). A páncéltest
felső oldalán szerszámok, tartalék lánctagok, és elakadás esetén a sárba fektetendő
fa gerenda kapott helyet.

1944 februárjában még korszerűbb változatot, a Párduc G-t állították szolgálatba. Fejlesztése során több olyan újítást alkalmaztak, amelyeket eredetileg a Párduc II. harckocsihoz terveztek. Ez már a közepes harckocsik új generációját képviselte, amellyel fel akarták váltani a Párducot. A Párduc II. fejlesztése azonban jelentős késedelmet szenvedett, ezért a németek végül az egész programot törölték. (Illetve néhány mintapéldány elkészült, de sorozatban nem gyártották őket.) Az újítások közül azonban sokat vettek át a Párduc G kialakításához. Így például az új tank páncéltestét teljesen újratervezték. Alsó részének merőleges páncélzatát döntött lemezekkel váltották fel. Az oldalak felső részén 40 mm-ről 50 mm-re növelték a páncél vastagságát, és a lemezek dőlésszögét is megváltoztatták. A módosítások nyomán a páncélzatról több lövedék pattant le, a gyártás egyszerűsödött, és a jármű belsejében megnőtt a hely. Ez lehetővé tette, hogy az eddigi 79 ágyúlőszer helyett immár 82 fért el. A termeléshez csatlakozott a Demag cég is, és 1944 tavaszán megkezdték a Párduc G tömeggyártását, amit egészen a háború végéig folytattak. Összesen több mint 6000 db Párduc harckocsit gyártottak le, ebből 3740 db volt a Párduc G. A legtöbbet 1944 augusztus hónapban (immáron 3 cég által), ezután azonban az egyre súlyosbodó nyersanyaghiány, valamint a szövetségesek légitámadásai miatt csökkent a gyártókapacitás. 1945 tavaszán már mindössze havonta 25 db-ot sikerült csak legyártani.

Restaurált Párduc G harckocsi egy szabadtéri tankmúzeumban.
Jól megfigyelhető a döntött síkú oldal- és hátlemez, valamint a hátsó menekülő ajtó.

1944 májusában, a Párduc G gyártásával egyidőben elkezdődött egy még korszerűbb, még erősebb páncélzatú változat, a Párduc F tervezése a Daimler-Benz műveknél. A tervezés során felhasználták a Tigris és az új Tigris II. harckocsik tervezésénél figyelembe vett szempontokat, illetve - bár már igen későn - elkezdték a harckocsigyártást egységesíteni. Így a Párduc F páncélzatát még jobban megerősítették, a parancsnoki tornyot és a löveg beágyazását a Tigris B-hez hasonlóan alakították ki (a Tigris B-t, azaz a Királytigrist a közhiedelemmel ellentétben nem a Tigris-, hanem a Párduc utódjaként fejlesztették ki), míg fő fegyverzete maradt a már bevált KwK 42 L/70-es löveg, bár tervbe vették egy hosszabb KwK L/100-es löveg beépítésének lehetőségét is. A sorozatgyártást 1945 márciusára tervezték, de ezt már nem tette lehetővé a harci cselekmények alakulása. Fennmaradt adatok szerint mindössze egy példány készült belőle, de néhány forrás állítja, hogy április 20 és 23-a között pár darabot mégis legyártottak, amelyek utána részt is vettek a berlini csatában, és ott mind egy szálig elpusztultak.

 

Az egyetlen fennmaradt kép egy Párduc F harckocsiról. A kép a prototípusról
készült, mint látszik; még a géppuska sincs benne, csupán a nyílása. A torony a
Királytigrishez hasonlít, a löveg beágyazása a Jagdtigerhez.

A Párduc fölénye:

Megfelelően képzett személyzettel a Párduc fölényben volt az amerikai Sherman, a brit Churchill és Cromwell, vagy a szovjet T-34-es tankokkal, sőt még a T-34/85-el szemben is. A T-34-es erősebb fegyverzetű és páncélzatú változatát a Vörös Hadsereg 1944-ben állította hadrendbe. Bár a Párduc nagy mérete és tömege hátrányt jelentett, de 45 km/h-s országúti sebessége, jól kialakított páncélzata és nagy torkolati sebességű harckocsi ágyúja félelmetes ellenféllé tették. Különösen a védekezőharcokban bizonyult hatékonynak és a gyors, helyi ellentámadásokban. A tank átütőerő, védelem, sebesség, mozgékonyság, megbízhatóság és hatótávolság tekintetében egyaránt megfelelt a legmagasabb követelményeknek. A 75 mm-es KwK 42 L/70-es löveg pontos, nagy teljesítményű fegyver volt. Átütőereje kiváló: 2000 m lőtávolságból az 1943-44-ben hadrendben álló valamennyi ellenséges harckocsitípust meg tudta semmisíteni. Páncéltörő lövedékkel 1120 m/s torkolati sebességet ért el, és 1000 m távolságból mintegy 170 mm vastag függőleges páncéllemezt tudott átütni. Ez megegyezett a Tigris nagyobb, 88 mm-es lövegének teljesítményével. A Párduc lövegének nagy torkolati sebessége miatt a lövedék röppályájának íve lapos volt, ami nagy találati pontosságot biztosított. A kezelőszemélyzet állítása szerint: 1000 m lőtávolságig a harckocsiágyú találati pontossága mintegy 90%-os volt. Mindent egybevetve a KwK 42 L/70-es harckocsiágyú a II. világháború egyik legkiválóbb fegyvere. Ugyanakkor a Párduc elejének 80 mm vastag döntött páncélzata, valamint a lövegtorony 100 mm-es elülső lemezei kitűnő védelmet nyújtottak; 1000 m-nél nagyobb távolságból még a 90 mm-es nehéz amerikai lövegek is csak ritkán tudták áttörni a Párducok elejének páncélzatát. Az oldalsó és hátulsó védelmet gyengébbre tervezték (mint minden tanknál). Ez csökkentette ugyan a jármű tömegét, de sebezhetővé tette a Párducot az oldaltűzzel szemben. Amikor a németek 1944-ben tömegesen állították hadrendbe az új harckocsit, komoly fejtörést okoztak a szövetséges hadvezetésnek.

Tény, hogy a Párduc sohasem tett szert olyan hírnévre, mint a Tigris, de sokkal nagyobb számban vetették be, ezért súlyosabb gondot jelentett a szövetségesek számára. Azonban az is igaz, hogy a típus mindvégig komoly műszaki problémákkal küszködött. A 650-700 LE-s, benzinüzemű Maybach motor megfelelő teljesítményt nyújtott, de nem bizonyult elég strapabírónak, és 1600 km megtétele után általában nagyjavítást igényelt. Az erőátviteli rendszerrel gondok akadtak, és - különösen eleinte - a tengelykapcsoló is gyakran meghibásodott. A benzinüzemű motor könnyebben gyulladt ki, ráadásul kétszer annyi üzemanyagot fogyasztott, mint egy hasonló méretű dízelmotor. A Párducot széles 600 mm-es lánctalpakkal szerelték fel, ezért nagyon jó volt a tömegeloszlása; kisebb nyomást gyakorolt a talajra, mint az amerikai Sherman tank. Emiatt a Párduc a méretéhez és tömegéhez képest viszonylag mozgékony volt.

1943-44 folyamán minden páncéloshadosztálynál felállítottak egy-egy Párduc-zászlóaljat. Az alakulat 76 db harckocsival rendelkezett és négy századból állt, egységenként 17 járművel és 8 Párduccal a parancsnoki lépcsőben. 1943 végén és 1944 elején a német páncéloshadosztályok egy-egy zászlóalját hazavezényelték a harcokból, majd Párducokkal szerelték fel őket, és a személyzet kiképzése után így küldték vissza őket a harcokba. Az 1. páncéloshadosztály harckocsiállományát váltották fel először az új tankokkal. 1944 januárjára már 15 páncéloshadosztálynál harcoltak Párduc-zászlóaljak. Majd a nyárra még 13 új, zászlóaljnak megfelelő erőt képviselő páncélosdandárt is felállítottak szintén Párducokból. 1945-re azonban az egyre súlyosabb veszteségek és a gyártókapacitás csökkenése miatt át kellett szervezni az alakulatokat. Emiatt az 1945-ös előírások már a hadosztályonkénti egyetlen vegyes Panzer IV-esekből és Párducokból álló zászlóaljak felállítását is engedélyezték.

Párduc a harcokban:

Az egyik legismertebb Párduc-ász Ernst Barkmann SS-altiszt, a 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály 2. ezred 4. századának parancsnoka. Barkmann először 1943-ban volt Párduc parancsnoka a keleti fronton. Ezen a hadszíntéren vált tapasztalt harckocsizóvá. A normandiai csatákban végrehajtott tettei jól illusztrálják a Párduc harci képességeit, még hátrányban is:
Barkmann 1944. július 8-án lőtt ki először Sherman tankot St. Lo közelében. Felismerte a Párduc fölényét az amerikai típussal szemben. Négy nappal később két újabb Shermant semmisített meg, egy harmadikat pedig súlyosan megrongált. Ugyanaznap még három Sherman és egy páncéltörő löveg vált Barkmann áldozatává, bár az ő párduca is megsérült egy páncéltörő lövedék találata miatt. Július 14-én kölcsönjárművel vett részt az ütközetben, és újabb három Shermant tett harcképtelenné. Ezután a szövetséges tüzérség lövedéke leszakította tankjának lánctalpát.
Július 26-ra javították meg Barkmann Párducát, majd azonnal harcba bocsátkozva a 2. SS-páncélosezred többi harckocsijával együtt elkeseredett küzdelemben próbálták megállítani az amerikai hadsereg kitörési kísérletét, mely a Kobra hadművelet nevet viselte. Barkmann tankjának porlasztója rövid idő múlva meghibásodott, és az így mozgásképtelenné vált harckocsit az amerikai vadászbombázók tovább támadták. Hihetetlen szerencséjének köszönhetően a tank nem pusztult el, ráadásul a szerelők egész éjszakai munka után reggelre újra üzembe helyezték. Másnap, július 27-én a támadás során Barkmann Párducát elvágták az egység többi járművétől. Igyekezett őket utolérni, de Le Lorey-nál amerikai páncélosalakulatba ütközött. Magányosan felvette a harcot az amerikai egységgel, de tankja több találatot kapott: elülső meghajtó kereke megsérült, egyik lánctalpa leszakadt, a páncélzatot átütötte egy lövedék, amitől az egyik menekülőajtó beragadt és a vezető is megsebesült. Ennek ellenére a Párduc harcképes maradt, és kilenc tank kilövésével szétszórta az amerikai páncélosegységet. Ezután nagy nehezen, hátramenetben visszavergődött alakulatához. Szinte hihetetlen, de a tankot megint sikerült a szerelőknek harcképes állapotba hozni a másnapi támadáshoz. Az eredmény újabb hat amerikai páncélos megsemmisítése volt.
Július 29-én maga Barkmann is megsebesült és a századát Gavray-nél bekerítették az amerikaiak. Párducával mégis sikerült áttörnie az amerikaiak vonalait úgy, hogy közben még egy mozgásképtelen másik Párducot is vontatnia kellett, majd a kitörés után védekezőállást foglalt el. 1944. augusztus 1-én azonban a Párducot elhagyta a szerencse. A még mindig vontatott másik harckocsiban ismeretlen okok miatt felrobbant a tárolt lőszer, a tank nagy lánggal égett és Barkmann Párducát is hamar lángba borította. A legénységnek szerencsére időben sikerült elhagyni a Párducot, mielőtt az felrobbant. Gyalogosan vágták át magukat az amerikai vonalakon és sikerült visszaérniük az egységükhöz. Hőstetteiért a főparancsnokság Lovagkereszttel tüntette ki Barkmannt.

A 252. számú Párduc D harcképtelenül a harcmezőn. Mivel jelentős külső sérülés
nem látszik a tankon, ezért feltételezhetően műszaki okok miatt hagyta hátra személyzete.
Ugyan a jobboldali sárvédő lemez csúnyán elhajlott, de a lánctalp nem esett le, ezért
nem valószínű, hogy találat érte a lánctalpat. A tornyon egyébként jól látszik az
antimagnetikus Zimmerit bevonat, amit 1944 szeptemberéig használtak.

1944-től kezdve egyre inkább a szövetségesek uralták a frontok feletti légteret, emiatt a németek és ezzel együtt a Párducok fölénye is csökkent az ellenséggel szemben. Mindenesetre a típus egészen a háború végéig a német páncéloshaderő legfontosabb fegyvere maradt. Berlin védelmében is jelentős szerepet játszott. 1945. április közepén került sor a Párducok utolsó nagyobb ütközetére azok ellen a szovjet harckocsik ellen, amelyek áttörték a német védelmi vonalakat, és a Seelow környéki dombokig nyomultak előre. Itt egy Párduc-zászlóalj néhány Tigris támogatásával súlyos csapást mért az összevont szovjet páncélosegységekre.
Hitler öngyilkossága után, 1945. május 2-án a bekerített berlini helyőrség utolsó két Párduca vezette azt a kétségbeesett kitörési kísérletet, amelyet azért indítottak, hogy a német helyőrség maradéka ne szovjet hadifogságba essen. És bár a kitörés során mindkét Párduc megsemmisült, de előtte sikerült keskeny rést nyitniuk a szovjet ostromgyűrűn, ami lehetővé tette, hogy a helyőrség több egysége elmeneküljön és amerikai csapatok előtt tegyék le a fegyvert.

Párduc változatok:

Bergepanther: A Párduc korai változatainak nagy tömege és gyakori meghibásodása miatt szükség volt egy nehéz, lánctalpas műszaki mentő kifejlesztésére. Eleinte csak négy db 18 t-s tüzérségi műszaki mentő tudta elszállítani a mozgásképtelenné vált Párducokat. A kurszki offenzíva során a németek sok üzemképtelen Párducot kénytelenek voltak a csatatéren hagyni. A harckocsiparancsnokok gyakran más Párducokkal kísérelték meg az elromlott járművek vontatását, ezzel azonban tovább terhelték a Párduc amúgy is gyenge erőátviteli rendszerét, úgyhogy előfordult, hogy ilyenkor a vontatást végző tanki maga is meghibásodott. Ezért a hadvezetés megtiltotta ezt a módszert, és szigorú büntetést helyeztek kilátásba azoknak, akik mégis ezzel a módszerrel segítettek társaikon. A harckocsizó egységek ezért inkább régebbi tankokat használtak műszaki mentőként, melyeknek lövegtornyát eltávolították, majd emelővel és vontató-felszereléssel látták el. Azonban mindez csak átmeneti megoldást jelentett. Nyilvánvalóvá vált, hogy egy kifejezetten erre a célra tervezett, nehéz műszaki mentőt kellett kifejleszteni. Ennek alapjául a Párduc alváza jött szóba, bár az ebből kialakított műszaki mentő fejlesztését késleltette, hogy minden alkatrészre szükség volt a Párduc gyártási programjához. Ennek ellenére 1943 júniusában a MAN vállalat közvetlenül az összeszerelő üzemből 12 lövegtorony nélküli műszaki mentő Párducot indított a frontra, a kurszki offenzívában részt vevő két Párduc-zászlóalj számára. Ezt követően 1943 július-augusztusban a Henschel cég mintegy 70 db Bergepanther műszaki mentő harcjárművet épített. A hagyományos, lövegtorony nélküli Párduc-alvázra 40 t-s, nagy teljesítményű emelőt szereltek, amit a torony eredeti forgatószerkezete működtetett. A kezelőket mindössze egy vászonnal fedett, fából és acélból készült kezelőtér védte. A páncélzat hátuljára nehéz földgyalut kapcsoltak, ami az ellensúly és a feszítővas szerepét is betöltötte. Az emelő jó teljesítményt nyújtott, és teherbírását csigasor alkalmazásával tovább lehetett növelni. A németek úgy tervezték, hogy minden Párduc-zászlóaljba két Bergepanthert osztanak be.

A Bergepanther műszaki mentő jármű.

Összességében a jármű nagyon hatékony műszaki mentőnek bizonyult, nagy erejével nemcsak a Párducokat, hanem a még nehezebb Tigriseket is el tudta vontatni. A legénység körében is népszerű volt, mivel páncélozott alváza lehetővé tette, hogy még ellenséges fegyvertűzben is használják. A MAN és a Henschel összesen 350 db Párduc műszaki mentőt gyártott.

Panthertum: A háború végén a nyersanyaghiány, a hosszú gyártási idő, és a védekezővé váló harcmodor miatt a Párducok felhasználásának egy új módját találták ki. A lövegtorony gyártását viszonylag gyorsan el lehetetett végezni, így viszonylag sok löveg állt rendelkezésre, aminek egy részét megerősített védelmi vonalakba építették be. A tornyot föld alatti beton harcállások tetejére rögzítették. 1944/45 telén a németek speciális Panthertum (Párduc-lövegtorony) páncéltörő ütegeket hoztak létre. Ezekkel a Siegfried-vonalat és az észak-olaszországi Gót-vonalat erősítették meg. Egy másik üteg 1945 áprilisában 12 Párduc-lövegtoronnyal vett részt a Berlinért vívott utolsó védelmi harcokban. Ezenkívül sok megrongálódott és üzemanyaghiány miatt mozgásképtelenné vált Párducot leástak a földbe és tüzelőállásként használták, amíg ki nem lőtték őket.

Beton bunkerra szerelt Párduc lövegtorony, amit a háború végén alkalmaztak
a németek a védelmi harcok során.

Az "M-10 Párduc": Az Ardennekben indított ellentámadás során a németek szokatlan szerepkörben vetették be a Párducokat. Körülbelül egy tucatot vékony fémlemezek segítségével úgy álcáztak, hogy az amerikai M-10-es páncélvadászra hasonlítson. A hatás fokozása érdekében a szövetségesek által használt álcázófestékkel látták el őket. Az álcázott Párducokat néhány szövetségesektől zsákmányolt járművel együtt Otto Skorzeny SS-Standartenführer 150. páncélosdandára rendelkezésére bocsátották. Skorzeny azt a feladatot kapta, hogy zavart keltsen az amerikai vonalak mögött, és ezzel segítse a németek előrenyomulását a Meuse folyón túli területekre. A hadicsel azonban nem vált be. Az amerikaiak rövid időn belül felfigyeltek az álcázott német egységre és megsemmisítették a Párduc páncélosokat.

Egy amerikai M-10 páncélvadásznak álcázott német Párduc, Otto Skorzeny
egységéből. Jól látszik az álcázásra használt, szerelt fémlemez oldalborítás,
és a fehér ötágú csillag álcázófestés, ami az amerikai hadsereg jelzése.

Összegzés:

A Párduc a II. világháború egyik legkiválóbb tankja. Tűzerejével, páncélzatával és mozgékonyságával 1945-ig, vagyis az amerikai M-26 Pershing és a szovjet Joszif Sztálin nehéz harckocsik megjelenéséig fölényben volt ellenfeleivel szemben. A Párducot kevesebb, mint egy év alatt sikerült kifejleszteni, válaszul a szovjet T-34-esekre. Jól jellemzi a német hadiipar és technológia színvonalát, hogy hasonló paraméterek mellett egy jobb harckocsit sikerült létrehozniuk, amelyik szemtől-szemben képes volt legyőzni a rettegett T-34-est.
1944-45-ben a szovjetek megtanulták tisztelni a Párducot. Mindent elkövettek, hogy a hátrahagyott, sérült német harckocsikat megjavítsák, és saját kötelékükben Párducokkal felszerelt századokat vethessenek be a németek ellen.

A Vörös Hadsereg által zsákmányolt Párduc D harckocsi, egyik azok közül,
amit saját személyzettel láttak el, és vetettek be a németek ellen.

Ha a Párduc-II. elkészül, a fölényt talán mindvégig sikerül megőrizni. Másrészről azonban a Párduc több műszaki problémával is küszködött, melyek - és a nagy üzemanyag-fogyasztás - stratégiai szempontból csökkentették harcértékét.

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra