LIGNY - QUATRE BRAS - WATERLOO
(1815. június 16-18.)

 

 

 

Előzmények:

1813-ban a lipcsei csata után (a népek csatája) Napóleon helyzete igen szorulttá vált. Kimerült és alaposan megfogyatkozott seregével kénytelen volt visszavonulni Franciaország határai mögé. A Rajnai Szövetség, melyben vele szövetségben harcoltak különböző - elsősorban német (bajor, szász) - tartományok, felbomlóban volt.
1813 karácsonyára az ellenség már Franciaország határainál állt. Wellington 70.000 fős angol és spanyol hadserege délen kötött le jelentős francia erőket, a porosz, osztrák, orosz és svéd sereg pedig a Rajna mentén sorakozott és mintegy 300.000 embert számlált, amely napról napra csak nőtt, ahogy egyre több szövetséges tartomány csatlakozott a Napóleon ellenes koalícióhoz. Ezzel szemben Napóleonnak mindössze 80.000 beteg, fáradt, demoralizált katonája volt.

1814 elején kezdetét vette az ún. Franciaországi csata. A koalíciós erők több irányban bevonultak Franciaországba, így a császárnak tovább kellett osztania amúgy is kis seregét. Három hónapos csatározások után, melyben Napóleon és marsalljai újra megmutatták, hogy a számbeli fölény ellenére is képesek meglepő győzelmeket aratni, és több szövetséges hadtestet vertek meg csatában, végül 1814. március 30-án a szövetségesek egyik hadteste bevette Párizst. Április 4-én Napóleon lemondott francia császári címéről

A fontainebleu-i békeszerződés(1) értelmében Napóleont Elba szigetére száműzték, ahol 1.000 fős sereget tarthatott fent a Császári Gárda alakulatából és évi 2 millió frankos illetmény járt neki. Április 30-án a szövetségesek visszaültették trónjára a Bourbonokat, személy szerint XVIII. Lajost, ezzel visszaállították a királyságot francia földön.

 

A "100 nap " amely megrengette a világot :

1815. február 26-a éjszakáján Napóleon 1.000 fős kicsiny hadseregével, - köztük 100 lengyel lándzsással, akiknek volt ugyan nyergük, de lovaik nem, és 300 helyi önkéntessel - elvitorlázott Elba szigetéről. Az egység 1815. március 1-én reggel szállt partra a Juan-öbölben. Ezzel kezdetét vette Napóleon utolsó kalandja.

Bécsben Wellington hercege (eredeti nevén: Arthur Wellesley) és Metternich egyetértett abban, hogy ha Napóleon partra száll Franciaországban, akkor közvetlenül Párizsba fog vonulni. Feltételezésük helyesnek bizonyult. A császár az éjszakát Cannes kis halászkikötőjében töltötte, de nem időzött ott sokáig. Egyetlen esélye, mint ahogy saját maga megfogalmazta, az volt, hogy ha "gyorsabban halad, mint érkezésének híre", akkor a visszatérése és előrehaladásának sebessége által kiváltott sokkhatás révén minden ellenállást elsöpör.
Első nap, mintegy száz kilométert tettek meg, miközben lovakat és öszvéreket rekviráltak a gyorsabb előrehaladáshoz. Napról-napra előre, észak félé, Grasse-on és Sisteron-on át, katonák csatlakoztak hozzá, keményen harcoló férfiak, akik előbányászták egyenruhájukat, levettek egy muskétát a stráfkocsiról, és beálltak hátul a sorba. Az első igazi próbatétel elé március 8-án Laffrey-nél, Grenoble mellett kerültek, amikor az 5. ligne-i hadosztályból egy 700 fős zászlóalj állta el útjukat. Napóleonnak elég embere volt arra, hogy félresöpörje ezt az alakulatot, de szigorúan megparancsolta, hogy a Párizs felé vezető úton egy puskalövésre se kerüljön sor. Helyette utasítást adott, hogy a Marseillaise-t játsszák, és a trikolort tegyék közszemlére, a császárság és a forradalom a Bourbonok által betiltott jelképeit. Napóleon odalépett az 5. hadosztály muskétásaihoz, akik rászegezték puskáikat, kitárta kabátját és így szólt: "Ha le akarjátok lőni császárotokat, itt vagyok!". Napóleon jól ismerte a katonái szívéhez vezető utat. A hadosztály emberei "Éljen a császár!" felkiáltással felemelték fegyvereiket, és csatlakoztak a császárhoz. A nap folyamán később csatlakozott hozzájuk a 7. ligne-i hadosztály is, és aznap éjjel Grenoble népe megnyitotta kapuit, amikor a helyőrség csapatai feltették a háromszínű kokárdát zubbonyaikra. És ez így ismétlődött a Lyonon át Párizsba vezető úton végig.

Napóleon visszatér. Végig a párizsi úton
éljenző katonák ünnepelték és csatlakoztak hozzá.

A császár korábbi tábornokai vegyes érzelmekkel hallgatták Napóleon visszatérésének hírét. A legtöbben megdöbbentek, néhányan viszont el voltak ragadtatva. Egyesek visszavonultak birtokaikra, hogy ott várják ki az elkövetkező eseményeket, mások külföldre szöktek, megint mások előkeresték kardjukat, és arra készültek, hogy ismét csatlakoznak a császárhoz. Néhányan halottak voltak, mint Junot tábornok, aki öngyilkosságot követett el, vagy haldokoltak, mint a felbecsülhetetlenül értékes Berthier, aki kiesett (vagy kiugrott, ez még ma sem tisztázott pontosan) egy ablakból. Ney marsall volt az egyetlen, aki számított; ekkor a királyi hadsereg marsalljaként szolgált. A mindig lobbanékony Ney, a királyság visszaállításakor hűséget fogadott a Bourbonoknak, így most elhagyta Párizst egy különítménnyel, és azt ígérte, hogy a császárt vasketrecben hozza vissza, de buzgalma nem tartott sokáig. Auxerre-ben emberei dezertáltak, majd rövid gondolkodás után maga Ney is átállt Napóleonhoz, így a Bourbonok franciaországi helyzete kezdett összeomlani.
Március 16-án, egy nappal Ney átpártolása után XVIII. Lajos francia király kiáltványt tett közzé, amelyben - meglepően nagyvonalúan - felmentette tisztjeit hűségesküjük alól. Március 19-én kocsiba ült, és észak felé, a mai Belgiumba szökött. Huszonnégy órával később, 1815. március 20-án Napóleon bevonult Párizsba, s az éljenző párizsiak tömege diadalmenetben vitte őt a Tuilerie-kbe. Április 10-én ismét Napóleon volt Franciaország ura.

 

A katonai- és politikai helyzet Napóleon visszatérése után:

Napóleon Elbáról való elindulásának híre, előrehaladásának gyorsasága Franciaországon keresztül, s a franciák közötti népszerűsége zavarba ejtette az európai koalíció küldötteit Bécsben. Franciaország népe nyilvánvalóan jobban kedvelte, mint Lajost, s mivel az utóbbi oly gyorsan elhagyta trónját, joggal merült fel a kérdés, vajon ésszerű lépés-e háborút indítani egy olyan uralkodó visszahelyezése érdekében, akit Franciaország népe oly határozottan elutasít? Ez rövid ideig kétséges volt. Végül 1814. március 13-án a meghatalmazottak egységesen kijelentették, hogy feltétlenül támogatják XVIII. Lajost, Napóleont pedig törvényen kívülinek nyilvánították. Négy nappal később Nagy-Britannia, Ausztria, Poroszország és Oroszország kötelezte magát, hogy egyenként 150.000 emberrel harcba száll, egészen addig, amíg "Bonaparte tökéletesen képtelen lesz arra, hogy újabb bajokat keverjen".

Napóleon barátságos ajánlatot tett Nagy-Britanniának és Ausztriának, amelyben kinyilvánította, hogy betartja az előző háborút lezáró párizsi béke pontjait, s hogy békét kíván, de Metternich kereken elutasította az ajánlatot, a régensherceg pedig felbontatlanul juttatta vissza levelét. A háború elkerülhetetlennek látszott, pláne hogy miközben a béke olajágát nyújtotta, Napóleon is megkezdte katonai előkészületeit. Ám egy hadsereg felállítása a szövetséges hatalmak megfélemlítésére, s ha lehet, legyőzésére, egyszerre jelentett politikai és katonai problémát. Napóleon vonakodott újra bevezetni az általános sorozást, melynek eltörlése egyike volt Lajos népszerű intézkedéseinek. A 200.000 fős királyi hadsereg egy az egyben átállt mellé, s április-május folyamán másik 50.000 visszavonult veteránt és szabadságoltat hívtak vissza zászlaikhoz. Ott volt továbbá az "1815-ös korosztály", körülbelül 150.000 ember. Napóleon lemondása előtt, - legalábbis papíron - ezeket a férfiakat behívták, tehát most vissza lehetett hívni őket a sorozóhelyekre anélkül, hogy új és provokatív kiáltványra lett volna szükség. Ezekkel az eszközökkel 1815 áprilisának végére mintegy 300.000 ember került be a francia hadsereg soraiba.

A szövetségesek is visszahívták csapataikat. Szándékuk, - miként 1813-14-ben is - az volt, hogy elsöprik Napóleont, és haderejét öt különböző fronton osztják meg. Barclay de Tolly 150.000 orosz felett tartott seregszemlét Németországban. Schwarzenberg herceg, aki Napóleont utoljára kívánta látni, 200.000 osztrákot gyűjtött össze, hogy a Fekete-erdőn keresztül elözönölje Alsace-ot és Lorraine-t. Újabb 75.000 osztrák katona a Riviérán, majd fel a Rhône mentén Lyon irányába készült előrehatolni, de e hatalmas seregek összegyűjtése időt vett igénybe(2). Mindez idő alatt a legnagyobb erőfeszítést Wellington herceg tette, aki június végére 110.000 fős brit, holland és hannoveri csapatokkal Brüsszel körül állomásozott. Balszárnyát. Blücher marsall 117.000 porosza képezte, akik Liege-nél gyűltek össze, hogy a Meuse-ön keresztül Namurba nyomuljanak előre.

Porosz gyalogos katona (balra) és huszár (jobbra).

Eközben a brit alsóházban a "whigek" tiltakoztak: "A Bourbonok saját tévedésük miatt ismét elvesztették a trónt" - jelentette ki egy képviselő. "Szörnyű lenne hadat üzenni Franciaországnak azért, hogy olyan kormányt kényszerítsünk a népre, amelyet az nem akar." Ezt a véleményt mindössze 72 szavazat támogatta, 273-an ellene voksoltak. Amíg viszont nyíltan hangoztattak efféle eszméket, Napóleon előnyt kovácsolhatott belőlük, vagy úgy, hogy megállapodást ér el, vagy úgy, hogy megnöveli az intervenció költségvetését azáltal, hogy demonstrálja, képes újabb háborút viselni. Az elkerülhetetlen haladék, amíg a szövetségesek haderői gyülekeztek, lehetőséget adott a számára, de szükséges volt, hogy megfontolja az időzítését. Ha vár, több embert teremthet elő és képezhet ki, de legjobb esetben is néhány hét múlva az ellene felvonultatott szövetséges csapatok létszáma minden egyes nappal egyre inkább felül fogja múlni az övét. Mint 1813-14-ben is, döntő győzelemre volt szüksége, hogy kényszeríthesse a szövetségeseket békeajánlatának elfogadására, s arra, hogy ő foglalja el a trónt. Minél hamarabb tudja kikényszeríteni a döntő összecsapást, annál jobb kilátásokkal nézhet a jövőbe.

A nyilvánvaló célpont Wellington és Blücher volt. Olyan híresztelés járta, hogy a két parancsnok között nézeteltérés támadt a stratégia tekintetében, s hogy seregeik nem álltak egyesített parancsnokság alatt. Mivel a britek Brüsszelben, a poroszok keletebbre, Liege-ben összpontosultak, Napóleon remélhette, hogy seregével a kettő közé vonulhat, s külön-külön megverheti őket. Tábornokait hátrahagyta szárnyai biztosítására s az esetleges franciaországi lázadás megakadályozására, majd fő seregével észak felé vonult. Mire 1815. június 14-én erőit közvetlenül a belga határtól délre összpontosította, hadereje 90.000 gyalogost, 22.000 lovast, és 366 ágyút számlált.

A Wellington parancsnoksága alatt álló angol-holland sereg 79.000 gyalogosból, 14.000 lovasból és 196 ágyúból állt. Az embereknek csupán egyharmada volt brit, és kevés veterán akadt közöttük. A csodálatos spanyolországi hadsereg túlnyomó része még nem tért vissza az Egyesült Államokból. Egy hadtest felett Orange ifjú hercege parancsnokolt, aki három évet töltött Wellington vezérkarában a spanyolországi harcok idején. A 2. hadtest a veterán Sir Rowland Hillé volt. Ott volt Picton, Kempt és Colbourne is. A lovasságot és a lovas tüzérséget Lord Uxbridge vezette.
Wellington meg volt győződve arról, hogy Napóleon támadása esetén keresztülsöpörne Mons-on, Brüsszeltől délnyugatra, az angol-holland jobbszárny körül, hogy elvágja a tengertől. Amikor a hadjárat végülis megkezdődött, Wellingtonnak módosítania kellett ezen véleményét, de akkor már majdnem túl késő volt.

Blücher marsall serege széles arcvonalban felsorakoztatva négy hadtestre oszlott, összesen 117.000 emberrel, köztük 12.000 lovassal és 296 ágyúval. Az 1. hadtest Zeiten parancsnoksága alatt Charleroi közelében állomásozott, a 2. Pirch vezetésével Namurnál, a 3. Thielemann vezetésével Cincy-nél, a 4. von Bülow parancsnoksága alatt pedig Liege-nél. A főhadiszállás Namurban volt, közel nyolcvan kilométerre (vagyis jó egynapi lovaglásra) Wellington brüsszeli bázisától. Napóleon ebben a széttagoltságban látta a lehetőséget.

Gebhard Leberecht von Blücher marsall,
a porosz seregek vezetője.

1815 júniusának közepére Napóleonnak sikerült északi hadseregét a belga határ mentén koncentrálnia anélkül, hogy ténykedése a szövetségesek értesülésére jutott volna. A határ másik oldalán Blücher gyűjtögette haderőit Charleroi-tól északra, míg Wellington arra készült, hogy megvédi Brüsszelt, s Mons-ra figyelt. Az első lépést a császárnak kellett megtennie, aki június 15-én le is sújtott.

 

A seregek felvonulnak:

Az 1815. június 18-án vívott waterlooi ütközetet nem egyetlen döntő összecsapásnak, hanem egy három napos dráma véső felvonásának kell tekinteni, amely június 16-án Quatre Bras-nál és Ligny-nél kezdődött. Ami ezen előzetes csatározások során történt, s ahogyan a szembenálló hadseregek felkészültek az ütközetre, Waterloo történetének döntő részét képezi.

Június 15-én, azon a napon, amikor Napóleon átlépte a belga határt, Wellington serege tehát Brüsszeltől délre és délnyugatra gyülekezett. Blücher erői Charleroi és Liege között ívet húztak körülötte. Noha a porosz kormányzat és Nagy-Britannia gyanakvással és bizalmatlanul tekintett egymásra, maga Blücher és Wellington jó viszonyban voltak egymással. Megegyeztek abban, hogy ha valamelyikőjüket támadás éri, a másik azonnal a segítségére siet. Ez ésszerű döntés volt, de végrehajtása számításaik szerint legalább három napot igényelt. Napóleon ugyanerre a következtetésre jutott, s ebben a három napban kiváló lehetőséget látott.

Wellington hadserege Brüsszeltől nyugatra gyülekezett, a herceg ugyanis azt hitte, hogy ha Napóleon észak felé mér csapást, Mons-on keresztül fog előrehaladni. Hogy miért jutott erre a következtetésre, az még ma sem világos. Ha Napóleon megtámadta volna Wellington jobbszárnyát, akkor ezzel csak keletre szorította volna annak erőit, a brit és porosz seregek olyon koncentrációját idézve elő, amelyet Napóleonnak gondosan el kellett kerülnie.

Június 10-re a császár a határtól délre vonta össze hadseregét, ám érkezését és szándékait olyan fokú titokzatosság övezte, hogy a szövetséges parancsnokok még akkor sem voltak tökéletesen tisztában a helyzettel, amikor egy héttel később a francia hadsereg megindult a határon át, Charleroi városának irányába.
A franciák június 6-án kezdték meg erőik összevonását, és június 14-re három hadoszlopban 124.000 embert összpontosítottak Beaumont és Philippeville között. Napóleon június 12-én hagyta el Párizst, és 14-én érte el előretolt főhadiszállását Beaumont-nál, Ezzel megkezdődhetett a hadjárat a császár személyes parancsnokságával. A következő napon, mindjárt pirkadat után a francia hadsereg Charleroi irányában átlépte a határt. A dicsőséges seregben senki sem sejthette, hogy Bonaparte Napóleon birodalmának már csak három napja van hátra.

Az előrenyomuló hadsereg két szárnyra és egy tartalékra oszlott. A balszárnynak Reille és d'Erlon parancsnoksága alatt Wellington felé, míg a jobb szárnynak, Gerard vezetésével Blücher ellen kellett nyomulnia. A Napóleon közvetlen parancsnoksága alatt álló centrumnak, mely magába foglalta Vandame és Lobain hadtestét, a Császári Gárdát, valamint a lovastartalékot, csapást kellett mérnie bármelyik szárnyra, mihelyt megsemmisítendő ellenséges erőre bukkannak. Az előrenyomulás azonban késedelmet szenvedett: már délután felé járt az idő, de Sembre még nem kelt át a charleroi-i hídon. Napóleon ugyanekkor már megkezdte előrenyolnulását a fleurusi és a Quatre Bras-i úton. Délután 3-kor Ney marsall csatlakozott a hadsereghez, s megkapta a balszárny feletti parancsnokságot azzal az utasítással, hogy biztosítsa Quatre Bras-t. A császár ezzel egy időben folytatta a poroszok Gilly-nél elfoglalt állásainak felderítését, majd a jobbszárny parancsnokságát Grouchy-nak átadva, visszatért Charleroiba.

Ha vetünk egy pillantást a térképre, azonnal kiderül Quatre Bras jelentősége, mivel ez uralta az észak-déli és a kelet-nyugati útkereszteződést, azaz akié Quatre Bras, az tetszése szerint bármelyik irányba vonulhat. A szövetségeseket tökéletesen meglepték. Wellington hercege csak június 15-én délután 3 órakor kapott híreket arról, hogy a poroszok 1. hadtestét Thuin mellett megtámadták, és elűzték előőrseit. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzze Napóleon támadásának valódi irányáról, sőt, Wellington még akkor sem gyanakodott, amikor Orange hercege jött hozzá azzal a hírrel, hogy a poroszokat kiszorították Birche-ből, és hogy saját fülével hallotta az ágyúdörgést Charleroi környékén. Wellington elrendelte a gyülekezést seregeinek, és megparancsolta, hogy álljanak készen az indulásra. Ám fennállt a lehetősége annak, hogy Napóleon Mons ellen vonul, s csupán színleli a Charleroi elleni támadást. Így amíg nem bizonyosodott meg erről, Wellington egyik irányba sem küldte ki csapatait. Ráadásul Wellington és tisztjeinek többsége Brüsszelben tartózkodott, és Richmond hercegének báljára készültek.

Ligny - Quatre Bras - Waterloo

Ligny - Quatre Bras - Waterloo körüli csata három napja.
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Wellingtonnak megvolt az az előnye, hogy csapatai Brüsszel körül, a császár számára közvetlenül el nem érhető távolságban csoportosultak. Blücher azonban a francia-belga határtól északra gyűjtötte össze seregét. Napóleon szándéka az volt, hogy mint a villám, lerohanja a poroszokat, gyorsan megsemmisíti őket, majd bevonul Brüsszelbe. Ha tartja magát ehhez az elképzeléshez, minden jól ment volna, ő azonban Quatre Bras elfoglalásának feladatát Michel Ney marsallra, legbátrabb, de egyben a legkiszámíthatatlanabb tábornokára bízta.
Napóleon utasította Neyt, hogy a lehető leggyorsabban nyomuljon előre a Charleroi-Brüsszel úton északi irányba, és söpörje el az útból az ellenséget, hogy megszerezze és megtartsa a Quatre Bras-i útkereszteződést. Közben Grouchy marsallnak vissza kellett szorítania a poroszokat a fleurus-i hídon Sombreffe irányába, Quatre Bras-tól nyolc kilométerrel keletre, ahol Blücher próbálta összpontosítani seregének erősen szétszóródott hadtesteit.

A bátor Ney marsall már nem ugyanaz az ember volt, mint Oroszországban. Lelkiismerete ingadozott a császár iránti hűsége és XVIII. Lajosnak tett hűségesküje között, s talán éppen ezért nem a rá jellemző lelkesedéssel és határozottsággal cselekedett. Hasonló levertség vett erőt valamennyi parancsnokon; Grouchy és Vandamme oly lassan nyomult előre, hogy csak az 1. porosz hadtestet sikerült visszaszorítaniuk Fleurus-be, öt kilométerre Sombreffe-től délre, mielőtt megálltak volna éjszakára. Ugyanakkor Ney elkövette azt a baklövést, hogy Frasnes-nél, Quatre Bras-tól öt kilométernyire délre táborozott le. Ennek következtében a saxe-weimari Bernard herceg vezetése alatt egy hat ágyúval rendelkező, 4.500 fős holland gyalogosdandár szállta meg a kereszteződést. Könnyedén megfutamították a Ney által előre küldött csapatokat, s amikor maga Ney jelent meg, hogy felderítést végezzen, a vállmagasságig érő rozsmezők eltakarták előle valódi gyengeségüket. Mivel Ney csak előző délután csatlakozott a hadsereghez, feltételezhető, hogy még csak most kezdte kiismerni magát. Bármi legyen is az ok, elmulasztotta a lehetőséget a döntő fontosságú útkereszteződés megszerzésére. Megállt, s jelentést tett Napóleonnak.

 

Ligny és Quatre Bras:

Parancsnokainak késlekedése és letargiája ellenére Napóleon június 15-én éjszaka stratégiailag jelentős pozíció birtokába jutott. Északi hadserege a két szövetséges sereg között összpontosult, így könnyedén támadásba lendülhetett bármelyik ellen. Noha csak egy szövetséges hadtest tartózkodott az állásokban (Blücher vezetésével), két másik is kéznél volt. Wellington csak éjfélkor győződött meg Napóleon mozgásának irányáról, és ez sürgősen új parancsok kiadására ösztönözte. Csapatainak ekkor Nivelles és Quatre Bras között kellett összpontosulniuk, lezárva a rést saját- és Blücher erői között.

Richmond hercegnő vacsoraasztalánál Orange hercege jelent meg és Wellington fülébe súgott valamit. Erre Wellington befejezte vacsoráját, és miközben jó éjszakát kívánt Richmond hercegének, egy térképet kért. Rápillantott, majd így kiáltott fel: "Istenem! Napóleon rászedett! Huszonnégy óra előnyt szerzett velem szemben. Utasítottam a hadsereget, hogy Quatre Bras-nál összpontosuljon, de mi nem ott fogjuk megállítani őket, ezért itt kell megküzdenem vele..." - s hüvelykujjával egy vonalat húzott a térképen a Mont-St. Jean hegylánc mentén, Waterloo falutól délre.

Arthur Wellesley tábornok, más néven; Wellington hercege.
(Goya festménye)

Június 15-én éjjel Napóleon még mindig Charleroi-ban tartózkodott. Aludt néhány órát, de korán hajnalban ismét nyeregbe szállt azzal az elhatározással, hogy közvetlenül Brüsszel ellen vonul, s megküzd Wellingtonnal, bárhol legyen is. Ez egyfelől győzelmet jelentett volna a harcmezőn, másfelől egy újabb főváros vakmerő elfoglalásáról szóló propaganda lehetőségét rejtette magában. Mikor hajnali kettőkor Ney megérkezett szállására, a császár megtudta, hogy Quatre Bras-t nem foglalták el. Reakcióját ugyan nem jegyezték fel, de valószínűleg igen ideges hangulatban a császár ismét hangsúlyozta Quatre Bras elfoglalásának döntő jelentőségét. Ráadásul azért, hogy megvédje szárnyait Blüchertől, miközben előrenyomul Brüsszel irányába, szükségessé vált a poroszok visszaszorítása kelet felé.
Parancsokat küldtek Grouchy-nak, amelyek részletezték a hadjárat következő szakaszának tervét. Grouchy Sombreffe-en keresztül északkeletre készült előrenyomulni, maga előtt űzve a poroszokat Gembloux-ba, miközben a császár észak felé tört előre. Ney pedig kénytelen volt újra megkísérelni Quatre Bras elfoglalását. Ha ugyanis a két marsall telesíti a parancsot, a császár előretolhatja csapatait, hogy Quatre Bras-nál egyesüljön Neyel, és együtt indulhassanak Brüsszel felé.

Napóleon június 16-ra vonatkozó terve feltételezte, hogy a szövetségesek - a császár hirtelen megjelenése miatti meglepetésükben és zavarodottságukban - nem fogják megkockáztatni, hogy elöl összpontosuljanak. Mikor Grouchy jelentette, hogy a porosz erők Sombreffe-nél gyülekeznek, Napóleon utasította Ney-t, hogy miután félresöpört mindent, ami Quatre Bras-náll útjába került, közeledjen jobbszárnyához, és Ligny-nél sújtson le a poroszok szárnyára, amelyet Grouchy vezetése alatt egy előőrssel kellett felfelé terelnie a fleurus-i úton. Ám a nap elmúltával Napóleon rádöbbent, hogy a porosz haderő nem csupán egyetlen hadosztályt jelent, mint korábban feltételezte, ezért úgy döntött, elhalasztja támadását mindaddig, amíg jobbszárnya meg nem jelenik. Ney hasonlóképpen tartózkodó volt, és késleltette a Quatre Bras elleni támadását addig, amíg a parancsnoksága alá nem került Reille gyalogos hadteste.

A császár parancsainak eljuttatása a címzetthez komoly nehézséget okozott. Soult marsall vezérkari főnökként nem helyettesíthette a páratlan Berthier-t. Az alábbi kivonat, mely egyik Ney-nek szóló parancsából való, jól mutatja milyen határozatlan volt.

"A császár a brye-i malomhoz készül, ahol a Namurból Quatre Bras-ba vezető országút áthalad. Ez lehetetlenné teszi, hogy az angol hadsereg Ön ellenében cselekedjen. Ha erre mégis sor kerülne, a császár a Quatre Bras -i úton közvetlenül ellenük fog vonulni, s ezt a hadsereget egy pillanat alatt megsemmisíti. Ezért folyamatosan tájékoztassa Őfelségét mindarról, ami Ön előtt történik... Őfelsége azt kívánja, hogy Quatre Bras-nál vegye fel állásait, de ha ez lehetetlen, s nem hajtható végre, azonnal küldjön részletes tájékoztatást, és a császár ennek megfelelően fog cselekedni, amint említettem Önnek. Amennyiben csak egyetlen hátvédet talál, támadja meg, és szerezze meg az állást. E hadműveletet feltétlenül szükséges a mai nap folyamán végrehajtani, továbbá fel kell tölteni a katonai készleteket, összeszedni az egységüktől elkóborolt katonákat, s vissza kell hívni valamennyi részleget."

Nem csoda hát, hogy Ney még mindig nem nyomult előre, s ahelyett, hogy Quatre Bras körül koncentrálódott volna, hadosztályai a Charleroi-ból kivezető út mentén szétszóródva hátramaradtak.
De a szövetségesek sem álltak jobban. Láthatóan csak Blücher erői mutatták jelét az értelmes cselekvésnek. Amikor Wellington és vezérkara június 16-án nem sokkal tíz óra után megérkezett Quatre Bras-ba, még mindenütt nyugalom honolt. Mivel egyelőre semmi jele nem volt Ney erőinek, és hamarosan megérkeztek az angol-holland csapatok is Brüsszelből, Wellington úgy határozott, hogy ellovagol a tizenhárom kilométerrel távolabb fekvő Bussy-ba, hogy tanácskozzon Blücherrel. A két tábornok a domb tetején álló szélmalomnál láthatta a dél felé felfejlődött francia és porosz seregeket, valamint több csapatot Gérard hadtestéből, amelyek egyre közeledtek, hogy egyesüljenek a császár erőivel. Wellington kételkedve figyelte a porosz ezredeket, amelyek a Ligne-folyó mögött előrenyúló lejtőkön fejlődtek fel. "Ha itt bocsátkoznak harcba, gyalázatosan tönkreverik őket!" - jegyezte meg. Blücher csak annyit tett hozzá, hogy emberei "... szeretnék már látni az ellenséget" még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ágyútűznek lesznek kitéve. Wellington megígérte, hogy ha őt magát nem éri támadás, küld erősítést. A herceg 3 órakor visszatért Quatre Bras-ba, ahol az elmúlt néhány órában észrevehetően rosszabbodott a helyzet.

Az egykor bátor Ney marsall, aki határozatlanságával
a csatavesztés egyik fő okozója volt.

Reille tábornok, akinek Ney megparancsolta, hogy söpörje ki az ellenséget a bussy-i erdőből, és foglalja el a kereszteződést, már harcolt Wellingtonnal Spanyolországban. Meg volt győződve arról, hogy több csapat rejtőzik az útkereszteződés körül, mint amennyi szemmel látható, így lassan és óvatosan nyomult előre; időbe telt hát, míg támadása kibontakozott. Ez kedvezőnek tűnt Wellington számára, mivel 10.000 főnyi csapata még nem érkezett meg. Wellington emberei csak kora délután kezdtek szállingózni, sokan fáradtak voltak, a csapatok pedig felbomlottak az egymásnak ellentmondó utasítások keltette zűrzavarban. Az angolok szerencséjére Reille tanácsára Ney hátramaradt, így a szövetséges vonalakat még nem derítették fel, eközben pedig óráról órára több brit csapat érkezett meg, így a szövetségesek helyzete fokozatosan erősödött. Mikor azonban a franciák 14 órakor nagy erővel előrenyomultak, hamar felfedezték az angol-holland arcvonal gyengeségét. Ágyúkat vontak elő, és megkezdték Wellington vonalainak ágyúzását. Az arcvonal már-már az összeomlás szélén állt, amikor Brüsszelből megérkezett Picton lovasdandárral támogatott hadosztálya. Késő délután heves összecsapásra került sor a Quatre Bras körüli erdőkben és mezőkön, de a szövetségesek vonala kitartott. Ám Ligny-nél a poroszok sokkalta nehezebb helyzetben voltak!

Ligny-nél Blücher erői falucskák egész láncolatát foglalták el a Ligne folyó északi partján. A sekély, de mintegy hat méter széles folyó akadályozta a támadó gyalogságot és lovasságot. Napóleon terve az volt, hogy Grouchy hadtestével ráijeszt Blücher balszárnyára, majd erőinek zömével megrohanja a poroszok centrumát, s tökéletesen leköti Blücher figyelmét, amíg Ney meg nem érkezik Quatre Bras-ból, és rá nem támad a porosz jobbszárnyra. Mihelyt a poroszokat elűzték a mezőről, Quatre Bras-nál Wellington állásai felé kanyarodnak, és felmorzsolják erőit.

A francia támadás szokás szerint ágyúzással kezdődött, s miként azt Wellington előre megjósolta, pánikot keltett a porosz gyalogság soraiban. A vonalaikra gyakorolt erős nyomás hatására a poroszok fél óra alatt elveszítették St. Armand falut. Ekkor érkezett el a pillanat, hogy Ney megjelenjék a poroszok jobbszárnyán. Neyt azonban Quatre Bras-nál lekötötték Wellington folyamatosan növekvő csatpatai, akik máris számbeli fölényben voltak. D'Erlon, Ney tartalékának parancsnoka éppen közeledett Quatre Bras félé, hogy erősítést vigyen neki, amikor megérkezett Napóleon parancsa, hogy vonuljon Ligny-be, s támadja oldalba és hátba a poroszokat. D'Erlon, noha nem volt ínyére a dolog, megfelelően teljesítette az utasítást. Mikor azonban a császár parancsának másolata megérkezett Ney-hez, az újra sürgönyözött, megparancsolva d'Erlonnak, hogy haladéktalanul térjen vissza Quatre Bras-ba.
Szegény d'Erlon! Mint mindig, az egymásnak ellentmondó parancsok fejetlenséghez vezettek. Jóllehet d'Erlon beavatkozása mindkét csatatéren jótékony hatásúnak bizonyulhatott volna, embereivel együtt azzal töltötte a délutánt, hogy ide-oda masírozott Ligny és Quatre Bras között, teljesen eredménytelenül.

Quatre Bras-ban eközben Ney elveszítette az uralmat mind önmaga, mind az ütközet felett. Feladata egyértelműen az volt, hogy Wellingtont mindenáron Quatre Bras-ban tartsa, lehetővé téve, hogy Napóleon döntő győzelmet arasson Ligny-nél. A császár hívása mégis őrületbe kergette Neyt. Elrendelte Kellermann vérteseinek, hogy söpörjék félre az útból a brit és a holland gyalogságot. Kellermann, noha bátor huszár volt, aki meg mert támadni mindent, ami mozgott, érthetően vonakodott megrohanni 25.000 gyalogost támogatás nélküli lovasságával. Összeszólalkoztak, s Kellermann, aki szintén kijött a sodrából, vágtában a brit vonalak ellen vezette embereit. A vértesek keresztültörtek egy brit dandáron, s elérték a Quatre Bras-i ikerkereszteződést. A brit gyalogság összeszedte hidegvérét, négyszög alakzatot vett fel, és heves golyózáport zúdított rájuk. Kellermannak kilőtték a lovát, s bár sikerült elkúsznia, lovasságát. alaposan megtizedelték. Ney ekkor végre gyalogsági rohamot vezényelt az angol-holland arcvonal ellen, de Wellington sorait folyamatosan feltöltötték, s amikor a gyalogos gárda kora este megérkezett, képes volt támadást indítani az egész francia arcvonal mentén. A franciák heves küzdelmek során kénytelenek voltak visszahátrálni eredeti állásaikba. Ney több mint 4.000 embert és lovasságának jó részét elveszítette, az angol-holland veszteség azonban még nagyobb volt, mintegy 4.700 ember. Ney semmit sem nyert, de bizonyos mértékig Napóleon stratégiai céljait szolgálta, mivel megakadályozta Wellingtont abban, hogy akár egyetlen embert is Blücher segítségére küldjön, aki ekkor már visszavonulóban volt.

Francia lovas- és gyalogos katonák.
(A jobboldali gyalogos egy Gárdista a "Régi Gárdából")

Napóleon Blücherrel vívott ütközete hosszadalmas és makacs küzdelemmé fajult, reményeivel ellentétben nem hozott villámgyors győzelmet. D'Erlon francia szárnyon való megjelenése arra késztette Vandamme-ot, hogy - nem tudván, kiről van szó - hozzáfogjon állásainak kiürítéséhez abban a meggyőződésben, hogy emberei ellen szemből és hátulról támadás készül. Ez lehetővé tette Blücher számára, hogy heves ellentámadást intézzen a centrum ellen, amelyet csak a Császári Gárda bajonettjei állítottak meg, de ez volt Blücher utolsó dobása. Felélte utolsó lovassági tartalékait, lova levetette a hátáról, és kis híján fogságba esett; serege valóban "gyalázatos" vereséget szenvedett. A porosz centrum, mely egész nap kitartott, az est leszálltával összeomlott. A csapatok visszavonulás közben négyszög alakzatot vettek fel, hogy megküzdjenek a francia lovasság fel-felbukkanó ezredeivel.
A poroszok Lignynél mintegy 16.000 embert veszítettek, a franciák 12.000-t. Napóleon jogot formálhatott a győzelemre, ám ez nem volt teljes, a poroszok hajnalban összegyűjtötték erőiket és zavartalanul vonultak vissza Wavre felé.

Rövid fegyverszünet következett. 1815. június 17-én Napóleon komótosan készült a hadjárat utolsó szakaszára. Úgy értesült a dezertőröktől, hogy a meggyengült porosz haderő teljes visszavonulásban van Liege és Namur felé. Ez a hír azonban nem volt igaz! Jóllehet Blücher, - akit lova ledobott, s lovassága magára hagyott - néhány órára "eltűnt" hadserege számára. A parancsnokságot addig Gneisenau tábornok vette át, aki már régóta nem bízott Wellingtonban, megkérdőjelezve annak jószándékát. Megalapozatlan gyanúját csak tovább erősítette az az érzés, hogy Wellington magukra hagyta a poroszokat. A wavre-i visszavonulást inkább közlekedési vonalainak helyreállítása diktálta, semmint az angolokkal és a hollandokkal való későbbi egyesülés gondolata, és lusta volt értesíteni Wellingtont e létfontosságú hadmozdulatairól, jóllehet ezáltal teljesen fedetlenül maradt az angol-holland balszárny. Szerencsére Blücher hamarosan felépült, így újra átvehette a parancsnokságot.

A visszatérő fáradtság, amely az utóbbi években a legkritikusabb pillanatokban tört rá Napóleonra, most ismét erőt vett rajta. Egyesek úgy tartják; hólyagproblémák gyötörték, ráadásul alaposan meg is fázott, de bármi volt is levertségének az oka, az a tény, hogy a hadjárat hátralévő részére vonatkozó utasítások kiadását június 17-én délig halogatta, a gyors összpontosítóssal nyert értékes idő elvesztegetését jelentette.

Grouchy lovassága csak kora délután indult meg a poroszok helyzetének megállapítására, valamint annak kiderítésére, vajon mutatják-e valami jelét annak, hogy egyesülni szándékoznak Wellingtonnal. A délután és az este folyamán heves esőzés lassította őket, s bár szürkületre Grouchy megtudta, hogy néhány porosz Wavre felé tart, az a hír, hogy az előző napon 8.000 fő dezertált Liege irányába, elbizonytalanította a fősereg mozgásának irányát illetően.

17-én hajnalban Wellington még mindig Quatre Bras mögötti állásaiban tartózkodott. Reggel fél nyolckor szerzett tudomást a poroszok vereségéről. "Blücher alaposan kikapott, és visszakullogott Wavre-ba" - mondta. - "Mivel visszament Wavre-ba, nekünk is ezt kell tennünk. Angliában bizonyára azt mondják majd, mi is vereséget szenvedtünk. Nem tehetek róla; mivel ők visszavonultak, nekünk is ugyanezt kell tennünk."

Brit lovas- és gyalogos katonák.
(A jobboldali gyalogos egy skót gárdista)

A porosz hadsereg, mely a vereség ellenére jórészt érintetlen volt, éppen erősítést várt von Bülow hadtestétől, mely végre felküzdötte magát Liege-ből. Utasításokat küldtek Quatre Bras-ba a szövetséges csapatokhoz, hogy vonuljanak vissza Waterloo felé és azokat, akik úton voltak Quatre Bras felé, szintén ide irányították át.

Délelőtt megkezdődött az általános visszavonulás és ekkor Napóleon újabb lehetőséget hagyott ki. Ha mozgás közben lepte volna meg Wellingtont, Brüsszelig, vagy még hátrább szoríthatta volna vissza. Ehelyett már elmúlt dél, mire a császár elindul Quatre Bras-ba, addigra pedig már a brit gyalogság javában úton volt a Waterloo-tól délre húzódó Mont-St. Jean hegygerinc felé.

 

Az utolsó nap előtt:

A június 16-17-i események során Napóleon sikeresen meglepte a szövetséges seregeket, és támadó szellemű hadmozdulatokat hajtott végre, melynek során a porosz hadseregre sikerült is csapást mérnie. Azonban a császár és Ney elmulasztotta kiaknázni az ígéretes helyzetet. Ha Ney június 17-én ismét megtámadta volna Wellingtont és Quatre Bras-ban tartotta volna, Napóleon megkerülhette volna az angol-holland balszárny fedetlen oldalát és halálos csapást mérhetett volna rá, mielőtt Blücher ismét feltűnt volna. Jóllehet Napóleon leküzdötte fáradtságát, amikor megérkezett Quatre Bras-ba és erőteljes üldözést indított Wellington hátvédjének lovassági fedezete ellen, nem kuszálta őket össze kellően ahhoz, hogy a herceg kénytelen legyen a segítségükre sietni és felvenni a harcot. Grouchy is vétkes volt, mert inkább császára vázlatos utasításait követte ahelyett, hogy inkább a helyzetnek megfelően saját intelligenciájára és kezdeményezőképességére támaszkodott volna.
A porosz hadsereg viszont példásan hamar újjászerveződött és legalább 24 órával korábban megjelent ismét a harctéren, mint ahogy Napóleon ezt gondolta.

Húsz évnyi hadviselés után a döntés 1815. június 18-ra maradt. Amikor a francia, porosz, angol, hannoveri és holland hadsereg mozgásba lendült, megnyíltak az ég csatornái. Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Eláztatta a mezőket, az utakat és az embereket, de a seregek töretlenül vonultak tovább. Szürkületre a poroszok Wavre-ba értek. Grouchy - feltehetőleg a poroszok sarkában - nem jutott tovább a húsz kilométerre lévő Gembloux-nál. Wellington csapatai a Mont-St. Jean hegygerinc mögötti sövény oltalmában találtak menedéket. Eközben Napóleon éjszakai szállás gyanánt rátalált "A Szép Szövetség"-hez címzett fogadóra.

Napóleon és Wellington évek óta harcban állt egymással, anélkül hogy találkoztak volna a csatamezőn. A következő napon hadvezéri képességük végső próbájához érkezik majd el.

 

Waterloo:

1815. június 18. vasárnap hajnala igencsak siralmas napot ígért. Egész éjszaka esett, és az ütközetre felsorakozó csapatok bőrig áztak. Belepte őket a sár, éhesek és piszkosak voltak, és napok óta nem aludtak.
A waterlooi csatamező meglehetősen szűk. Legjobban dél felől képzelhető el, ahol az északról, Quatre Bras-ból jövő, Brüsszel irányába tartó út elhalad "A Szép Szövetséghez" címzett fogadó mellett, s leereszkedik egy széles, de lapos völgybe. Néhány száz méterre balra található a hougoumonti "kastély", mely valójában nem más, mint egy gyümölcsöskertek között elhelyezkedő nagy tanyaház. "A Szép Szövetség" után az út a La Haye Sainte-i major mellett halad el, s nem egészen 200 méterre északabbra egy kereszteződés található, egy kisebb, balra és jobbra a Mont-St. Jean hegygerinc mentén elhaladó úttal. Ez jelzi a szövetséges hadsereg fő állását, amely a hegygerinc mentén fejlődött fel déli irányba, arccal Hougoumont és "A Szép Szövetség" felé. A hegygerinctől északra a főútvonal befordul a soignesi erdőbe, áthalad Waterloo falun és aztán Brüsszel felé halad tovább. A franciák "A Szép Szövetség"-től délkeletre, az alacsonyabb hegygerinc két oldalán foglalták el állásaikat.
A csatatér földje dimbes-dombos és egyenetlen, és bár a hegygerinc nem túl magas, - a völgytől számítva nem több mint 40-45 méter - emelkedői meglehetősen meredekek. Felhasználva a falakkal és sövényekkel körbevett hougoumont-i kastélyt, a La Haye Sainte-i majorságot és két másik kisebb majort keletebbre, La Haye-t és Papelotte-ot, amelyeket előretolt állásként foglaltak el, a britek tekintélyes védelmi állássá építették ki a Mont-St. Jean hegygerincet, ami jól illett Wellington harctéri taktikájához.

A waterloo-i csata

A waterloo-i csata.
(A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Wellington csapatait a hegygerinc mentért helyezte el úgy, hogy azok június 17-én este megérkeztek. Napóleon gyalogságának jó része csak éjfél után érte el az arcvonalat., egy hadosztály pedig csak 18-án reggel. A két hadsereg nem egészen másfél kilométerre állt egymástól, farkasszemet nézve a völgy két oldalán. Napóleon már eldöntötte, hogy hagyományos módon támad, azaz hosszas ágyúzással bevezetett és lovassága által támogatott nagy erejű, mindent elsöprő gyalogsági rohammal. Soult marsall és Reille tábornok ellenezte a döntést. Mivel már harcoltak Wellington ellen Spanyolországban, tudták hogy tanácsos tartalékokat fenntartani. "Jól elhelyezve - mert Wellington tudja, hogyan kell elhelyezni őket - és szemtől szembe támadva az angol gyalogság verhetetlen" vélekedett Reille. "De az angol gyalogság kevésbé fürge és rugalmas, mint a mienk, s ha nem tudjuk legyőzni őket direkt támadással, meg tudjuk futamítani manőverezéssel". Napóleon azonban nem hallgatott rájuk, azt mondta Soult-nak és Reille-nek, hogy azért tartják Wellingtont nagy tábornoknak, mert megverte őket. "Wellington - folytatta Napóleon - valójában gyenge tábornok, csapatai pedig silányak és ezt be is fogom bizonyítani."

Napóleonnak pihentetnie kellett fáradt seregét, és megvárni, amíg a talaj kissé felszárad, mielőtt a tüzérség elindulhat. A francia hadsereg zöme délelőtt 10 órára elfoglalta állasait. A kezdeti heves ágyútűz után Napóleon azt parancsolta Ney marsallnak, a harctér parancsnokának, hogy küldje d'Erlon hadtestét Wellington arcvonalának centruma ellen, Reille hadteste pedig támadja meg Wellington jobbszárnyát. Ez a némiképp kezdetleges taktika, illett a brit makacssággal szemben tanúsított legendás francia lendülethez ; hadoszlop a vonal ellen, mint kilenc évvel korábban Maidánál. Napóleon számára nem volt kétséges, ki fog felülkerekedni a másikon!

Wellington szintén jól kipróbált taktikára támaszkodott, tökéletesen kihasználva a terep adta előnyöket, hogy elrejtse szándékait, és megnövelje védelmi állásainak erejét. Szokás szerint csapatainak zömét a hegygerinc mögötti emelkedő túloldalán, az ágyúk lőtávolságán kívül rejtette el. Nagy erők tartottak két különálló őrhelyet; a királyi német légió La Haye Saint-ot, a gyalogosgárda egy zászlóalja pedig Hougoumont-t. Wellington nem látta értelmét, hogy az elkövetkező francia támadás során bármilyen kis erőt is magára vonjon, mivel Napóleon kibontakozott erői jól láthatóak voltak "A Szép Szövetség" körül.
Wellington állásainak védelmére 67.000 embert és 156 ágyút sorakoztatott fel, vele szemben Napóleonnak pedig 71.000 ember és 246 ágyú állt rendelkezésére.

Június 17-én éjfélkor Blücher megígérte Wellingtonnak, hogy pirkadatkor von Bülow hadtestét elküldi Waterlooba. A poroszok terv szerint el is indultak, de útközben kérés-kérést követett és még délelőtt közepén sem tűntek fel, amikor Napóleon ágyúi megkezdték a tüzelést.

A waterlooi csata 1815. június 18-án 11 óra 35 perckor kezdődött, amikor Jerome Bonaparte tábornok tüzérsége - ekkor Reille hadtestének részeként - heves ágyúzásba kezdett a hougoumont-i brit állások irányába. Ezt követte négy gyalogezreddel a kastélyban és az azt körülvevő erdőben lévő szövetséges csapatok ellen indított támadás. Ez azonban csak elterelő hadművelet volt; Napóleon a valódi támadást Wellington balközepe ellen szándékozott indítani egy kilométerre keletebbre. A franciák hamarosan megtisztították a "csalitost" és a gyümölcsöst, de az épületekben és a kertben a brit gárdisták egyik rohamot a másik után verték vissza. Jeromos előrevihette volna ágyúit, hogy réseket törjenek a kastély falaiba, de ehelyett folytatta gyalogságának feláldozását. A skótok és a 2. brit gyalogos gárdaezred (Coldstream Guards) James Macdonell vezetésével rendületlenül tüzelt, és a szuronyosrohamban is példásan helytállt.

Francia gyalogosok rohamozzák meg a Hougoumont kastély déli kapuját.
A brit gárdisták példásan kitartottak.

Ney csak 13 óra 30 perc körül nyitotta meg az ütközet következő szakaszát. "A Szép Szövetség"-nél felállított 80 ágyúból álló üteggel ágyútűz alá vette Wellington centrumát. Ekkor feltűnt von Bülow IV. porosz hadteste, körülbelül tíz kilométer távolságban északkeletre Chapelle St. Lambert-nél. Napóleon úgy értesülve Grouchy-tól, hogy a poroszok Wavre-nál gyülekeznek, arra következtetett, hogy amit lát, az a porosz hadsereg része; de elhessegetett minden olyan gondolatot, amelyek esélyei kedvezőtlenebbé válásáról szóltak. A poroszok még mindig messze voltak, és Grouchy szorosan a nyomukban járt. Napóleon megnyerhette ezt az ütközetet azelőtt, hogy a poroszok közbeléphettek volna.

Grouchy valójában Walhainban volt, tizenöt kilométerre Wavre-tól délre, egy dilemma kellős közepén. Reggel 10 órakor Napóleon Soult marsall által sürgönyzött neki. Soult ezt írta:

"Hadmozdulatait Wavre felé kell irányítania, hogy egyre közeledjen hozzánk. Velünk összhangban tevékenykedjen, maga előtt tolva a porosz hadsereget, amely elfoglalta azt az utat, és amely valószínűleg Wavre-ban tartózkodik. Amilyen gyorsan csak lehet, érkezzen meg oda!"

Soult bizonytalansága újból kiderül a távirat félreérthető megfogalmazásából. Napóleon azt akarta, hogy Grouchy Blücher oldalában helyezkedjen el, és tartsa távol a poroszokat Waterlootól, hogy a császár addig győzelmet vívhasson ki Wellington ellenében. Grouchy azonban - miként korábban Ney - félreértette Soult kétértelmű utasításait. Mire a sürgönyt megkapta, a poroszok már Wellington segítségére indultak. Kritikusai azt róják fel Grouchynak, hogy mikor meghallotta a bevezető ágyúzást Waterloo irányából, meg kellett volna fogadnia tábornokai sürgetését, és oda kellett volna vonulnia. Ám a parancs nem ez volt!

Mikor felismerte a közeledő porosz erőket, Napóleon von Bülow előrenyomulásának megakadályozására elküldte Lobau VI. hadtestét és két tartalék lovasdandárt, majd megindította az első nagyobb támadást Wellington arcvonalának centruma felé az ekkor "A Szép Szövetség"-től jobbra felállított nyolcvan ágyú heves tüzével. Föld- és fémdarabok repkedtek a levegőben, amelyek elpusztították Wellington vonalát, de Bylandt-nak a hegygerinc elülső lejtőjén állomásozó holland dandárjától eltekintve a brit erők zöme a lejtő túloldalán tartózkodott, így az ágyúgolyók többsége a fejük felett zúgott el. A fél órán át tartó ágyúzás után Ney marsall és d'Erlon tábornok négy teljes, összesen 18.000 emberből álló hadosztályt vezetett Wellington vonalának a Brüsszel felé vezető út két oldalán állomásozó centruma ellen. A franciák négy nagy hadoszlopban vonultak fel, amelyek mindegyike nyolc zászlóaljat foglalt magában. Az alakzat eszményi célpontot szolgáltatott az angol-holland tüzérség számára, ám a parancsnokság számára a lehető legkedvezőtlenebb volt és alig támogatta lovasság Sok ütközetben ekkora támadó sereg láttára a védők pánikba esve megfutamodtak volna, és valóban: Bylandt csapatai fejvesztve menekülni kezdtek. Egy francia dandár kivált az alakzatból, hogy megrohamozza La Haye Sainte-t, a többiek pedig folytatták az előrenyomulást Wellington balközepe ellen. Ekkor a brit gyalogság felemelkedett a hegygerinc mögül és folyamatosan tüzelve sortüzet zúdított a francia hadoszlopokra. A francia gyalogság megtántorodott, és miközben saját halottaik és sebesültjeik akadályozták őket a mozgásban, Sir Thomas Picton tábornok rohamot parancsolt embereinek. Nem sokkal ezután holtan zuhant le lova nyergéből, fején véres, muskétagolyó ütötte sebbel.

Mialatt d'Erlon gyalogsága halálos küzdelmét vívta Picton embereivel, Lord Uxbridge tábornok két nehézlovasdandárt - Ponsonby egyesült dandárját, Somerset lovasgárdistáit és testőrdandárját - vetett be a küzdelembe. A brit lovasok lavinaként zúdultak le a lejtőn és megrohanták a francia hadoszlopok kellős közepét. A francia alakzatok felbomlottak, és a katonák hanyatt-homlok menekülve rohantak le a lejtőn, elveszítve két császári sast ábrázoló zászlót, 3.000 hadifoglyot és több ezer sebesültet, illetve halottat. Azonban a lovasság, mint oly gyakran azelőtt, minden önkontrollját elveszítve rohant bele a francia vonalakba, a menekülőket kaszabolva. Hamarosan azonban megfordult a helyzet. Az átázott talajon kimerült lovaik beleragadtak a sáros földbe, és a brit huszárok könnyű prédául estek a francia lovasságnak és a lándzsásoknak, akiket Napóleon küldött rájuk balról és jobbról. Ponsonby tábornokot, miután fogságba esett megölték, de dandárját nem törölték el teljesen a föld színéről. A 2.500 támadóból mintegy 1.000 feküdt holtan vagy magatehetetlenül, de a brit arcvonal kitartott a franciákkal szemben, Napóleon egyelőre semmit sem ért el.

Az Ewart őrmester vezette skót lovas különítmény elfogja
a francia 45. gyalogezred császári sasos lobogóját.

Ekkor délután 3 óra volt. A küzdelem még tombolt Hougoumont körül, s a poroszok addigra szabad szemmel is jól láthatóan, lassan a franciák jobbszárnya ellen nyomultak előre. Grouchy marsallnak nyoma sem volt, ezért létfontosságú lett, hogy Napóleon a poroszok megérkezése előtt gyorsan vereséget mérjen Wellingtonra. A centrumban La Haye Sainte-nál a királyi német légió még kitartott, d'Erlon hadtestének ezredei nyomultak ellenük. Reille hadtestének egyik friss dandárja szolgált erősítésül Hougoumont támadói számára, de a franciák így sem jutottak előrébb a két állással szemben. Az angol-holland vonal visszavonult egy keveset, hogy a hegygerinc fedezékébe húzódhasson. Ney ekkor úgy döntött, hogy mivel gyalogsága nem tudja elfoglalni a Mont-St. Jean hegygerincet, a lovasságnak kell próbát tennie. Két hadosztálynyi (kb. 5.000 fő) vértest rendelt fel, és minden támogatás nélkül a brit vonalak megrohamozására küldte őket. E hadosztályokat követte Lefebvre-Desnoëtte hadosztálya, amely parancs nélkül támadott. Ney ezzel a parancsával a teljes francia lovasságot a vesztébe küldte! A kartáccsal tüzelő brit lovastüzérség által támogatott, négyszög alakzatba rendeződött brit és brunswicki gyalogság fogadta őket. Az egyik tüzérség Cavalie Mercier kapitány, később tábornok parancsnoksága alatt állt, aki emlékirataiban a következőképpen emlékezett meg a jelenetről:

"Első ágyúnk rendet vágott négyszög alakzataik között, amikor a füstfelhőn keresztül megláttam fútólépésben előre igyekvő első hadoszlopukat, úgy száz méterre vagy még közelebb, mert azt hiszem, annál távolabbra nem is láttunk el. Azonnal kiadtam a parancsot, hogy az arcvonal készüljön az ütközetre - Kartácstűz! Felállították a vezérágyút, s a parancsot követően szinte azonnal elkezdték a tüzelést. Hatékonyság és intelligencia tekintetében embereink páratlanok voltak. Láttam, amint a legelső sorozat több embert és lovat leterít. Ám folytatták az előrenyomulást. A brunswickiak tüzet nyitottak, mivel azonban mindkét négyszög túlságosan labilisnak tűnt, elhatároztam, hogy nem szólok semmit a herceg parancsáról (a lovasság támadásakor fedezékbe vonulni a gyalogos négyszögekkel), hanem szerencsét próbálok. Döntésemet megerősítette a hirtelen akcióba lépő agyúk által véghezvitt szörnyű mészárlás, amely egy pillanat leforgása alatt emberekkel és lovakkal borította be a földet. Mégis kitartóan, bár az első sorozattól lelassulva közeledtek felénk, s úgy tűnt, átgázolnak fölöttünk. Valamennyivel annak a terepnek a szintje alatt voltunk, amelyen ők mozogtak - előttünk egy körülbelül ötven vagy hatvan centiméter magas-töltés húzódott, amelynek a tetején keskeny út futott -, s ez határozottabbá tette kartácstüzünket, amelynek majdnem mindegyike célt ért. Borzalmas mészárlás volt."

Valóban borzalmas volt! A brit és a szövetséges gyalogság előresietett a francia lovasság fogadására, amely viszonylag kevés kárt tett bennük. Ez azt eredményezte, hogy a brit tüzérség kénytelen volt beszüntetni a négyszög alakzatokra irányított tüzelést, várva, hogy a lovasság eltávolodjék. Wellington ekkor előrenyomulást parancsolt saját lovassági tartalékának. Katonái elűzték a francia lovaskatonákat a fennsíkról, akik újra meg újra megújították támadásukat, míg a négyszög alakzatok körül a hegygerinc lejtője és a föld halott és sebesült emberekkel, lovakkal nem telt meg.

Mivel egyetlen brit négyszöget sem tudott összeroppantani, Ney a második vonalból előrehívta lovassági tartalékának fennmaradó részét, Kellermann két vérteshadosztályát és a Gárda nehézlovas századait. A szétszórt dandárok újraformálódtak, és felsorakoztak a friss lovasszázadok támogatására. Ha kaptak volna gyalogsági támogatást, övék lehetett volna a nap, de mivel nem így történt, hamarosan reménytelenül elvesztek a gyalogsági négyszög alakzatok között, amelyeket nem tudtak áttörni. Wellington fokozatosan egész gyalogsági tartalékát előretolta a brit és a német gyalogság megfelelő négyszög alakzatainak megerősítése céljából. Felhasználta teljes lovassági tartalékát, kivéve a balszárny legszélén lévőket, mire a francia gyalogságot sikerült leszorítani a hegygerinccel szemközti területre.

Wellington már délelőttre várta Blücher erőinek megérkezését, de csak nem jöttek meg. 13 óra 30 perckor von Bülow első hadosztálya megérkezett Chapelle St. Lambertbe, és magára vonta Napóleon figyelmét. 15 óra 30 perckor azonban távirat érkezett Grouchytól azzal a hírrel, hogy előrehalad Wavre felé, s nyilvánvalóan nem fog részt venni a waterlooi ütközetben. Délután 4 óra körül von Bülow hadteste mintegy három kilométerre a francia jobbszárnytól elérte az erdőt, és összecsapott Lobau VI. hadtestének kiküldött lovas őrszemeivel. A francia lovasság olyan bátran harcolt, hogy két óra hosszán át saját létszámuknál háromszor erősebb haderőt tartóztattak fel Placenoit falu körül. Végül a poroszok visszaszorították őket, de Napóleon akkor odaküldte a Fiatal Gárda négy ezredét, s ezek a pihent csapatok megtisztították a falut. Von Bülow felhasználta végső tartalékait, de ez csupán annyiban befolyásolta az ütközet további menetét, hogy Napóleon kénytelen volt mintegy 14.000 embert küldeni ellene, akiket egyébként Wellington ellen használhatott volna fel.

Amikor lovasrohamait visszaverték úgy, hogy a britek vonala gyakorlatilag sértetlen maradt, Napóleon megparancsolta Neynek, hogy gyalogságával ostromolja meg La Haye Sainte-t.

Egy órával azután, hogy Grouchy üzenete elérte a császárt, a kudarc hatása kezdett érződni a francia hadsereg jobbszárnyán. Bülow hadteste, a porosz hadsereg elővédje újra támadásba lendült, és tűzet nyitott a francia lovasságra és Lobau VI. hadtestének gyalogságára Placenoit falu közelében. Heves harcok közepette a poroszok kiűzték a franciákat Placenoit-ból, és eltökélten folytatták útjukat, egy cseppet sem zavartatva magukat a hírtől, hogy Grouchy hadteste rátámadt a Thielmann tábornok vezette hátvédjükre. akik éppen elhagyták Wavre-ot. "Keveset számít, hogy Thielmann vereséget szenved-e Wavre-nál, feltéve ha itt győzni tudunk" - mondta Gneisenau tábornok, a porosz vezérkari főnök. Ekkor minden az időtől függött. Ha Wellington ki tud tartani a poroszok megérkezéséig, akkor a szövetségesek nyerik meg az ütközetet. Ha Napóleon az elkövetkezendő órákban ösvényt tud vágni a brit vonalon keresztül, akkor övé a győzelem.

A császár hajnal óta a csatatéren volt, de a harctéri parancsnokságot ez idáig Ney marsall vezette. Ekkor végre Napóleon is közbelépett: utasítást adott, hogy La Haye Sainte-t bármi áron és késlelkedés nélkül el kell foglalni. Ez Ney ínyére való feladat volt; el is vonult La Haye Sainte ellen három gyalogsági zászlóaljjal és néhány műszaki katonával. Csakhamar a majorság ajtajait betörték, a védők pedig kifogytak a lőszerből. - La Haye Sainte elesett.

A Wellington centrumával szembeni francia erők parancsnoksága ekkor Ney parancsnoksága alá került. A majorságot mesterlövészekkel töltötte meg, és 250 méterre Wellington vonalától sürgősen felállított egy tüzérségi üteget. A csapatok az áttörés mindkét oldalán teljesen kimerültek, s Ney úgy érezte, a szövetségesek vonala oszladozik. Reille és d'Erlon hadtestének maradékai egyaránt erejük végén jártak, így a császártól friss csapatokat kértek. Nem ez volt a megfelelő pillanat; Napóleonnak tartalékként csak régi- és középgárdájának tizenöt zászlóalja állt rendelkezésére, s amikor Ney kérése megérkezett hozzá, éppen a poroszok Placenoit környéki új és veszélyes támadásának kibontakoztatását figyelte, ahol Pirch hadteste ekkor erősítette meg von Bülow csapatait.
"- Csapatok? - kiáltotta Napóleon - Mit gondol, honnan szedek csapatokat?... azt hiszi, majd csinálok neki?"

Ahelyett hogy minden maradék erejét előreküldte volna azzal a céllal, hogy erőszakolják ki a végső áttörést Wellington arcvonalán keresztül, a "régi Gárda" két zászlóalját a jobbszárnyra küldte, amelyek beviharzottak Placenoit-ba, és majdnem egy kilométerre visszaszorították a poroszokat.

Wellington a szünetet vonalainak kiigazítására és centrumának erősítésére használta fel. Zeiten tábornok csapatait balszárnyán helyezte el, amely lehetővé tette számára, hogy a brit lovasság utolsó két dandárját felhozza a centrumba, itt összpontosítva csapatait, és hogy a jobbszárnyról újabb ezredeket hívjon ide. Zeiten kis híján nem érkezett meg. Egyik tisztje, akit a füst és a hegygerinc mentén fekvő halottak és sebesültek tömege megzavart, arról biztosította, hogy Wellington emberei teljes visszavonulásban vannak, ezért Zeiten is hátrálni készült, amikor Müffling tábornok - Wellington vezérkarának összekötő tisztje - fellovagolt hozzá, hogy beszéljen vele: "A csata elveszett, ha az I. hadtest nem vonul a herceg felmentésére" - kiáltotta. Zeiten habozott egy pillanatig, majd ismét a hegygerincre vonult.
Napóleon csak 19 órakor határozta el magát a végső csapásra, és küldte harcba az értékes Császári Gárdát. Mind a mai napig kérdéses, hogy a Császári Gárda hány zászlóalját vetették be e kétségbeesett utolsó roham alkalmával. Néhány beszámoló nyolcról, néhány négyről beszél, de a többség egyetért abban, hogy maga Napóleon a Gárda hat zászlóalját vezette fel La Haye Sainte irányába, ahol Ney marsallnak adta át a vezetésüket. A csata már majdnem kilenc órája tombolt, amikor "A Szép Szövetség" mögötti lejtőkön lévő viharvert. francia ezredek meglátták, hogy a Császári Gárda zászlóaljai tömött oszlopokban a frontvonal felé vonulnak. Harci szellemük újjáéledt, a zenekarok rázendítettek, a katonák kalapokat tűztek szuronyaikra, még a sebesültek is felkönyököltek, éljenezve az utolsó nagy küzdelemre felvonuló Császári Gárda veteránjait.

A Gárda tisztjei vezetésével a seregszemle sorrendjében vonult, zászlóalj szerinti oszlopokban, hetven-nyolcvan ember szélességű sorokban. Ney marsall az első sor mellett lovagolt, amikor - aznap már ötödször(!) - kilőtték alóla a lovát. A marsall rettenthetetlenül előhúzta kardját, s csatlakozott a Gárda első sorához, miközben a dobok a rohamlépés ritmusát pergették. A britek és a királyi német légiónak Hougommont és La Haye Sainte között elhelyezett ágyúinak tüzében, amely rendet vágott a sűrű oszlopok között, a Gárda, ez a fényes acéltól csillogó nagy kék hullám, összezárta sorait és felfelé tartott.
A Gárda lerohanta a brunswicki dandárt az elülső lejtőn, és megszereztek két, soraikat pusztító brit tüzérségi üteget. Továbblendülve megtámadták Halkett dandárjának a 30. és 73. gyalogezred alkotta balkéz felöli négyszög alakzatát, és nagy kavarodásban visszaűzték őket. A belga Chassé tábornok, - aki korábban Napóleon egyik tábornoka volt - ekkor egy lovastüzér üteget vont fel a hegygerincre, hogy kartácstüzet zúdítson soraikra. A Gárda még mindig előrenyomult, amikor a kartácstüzet egy belga gyalogosdandár szuronyrohama követte. Ez visszalökte a Gárda egyik zászlóalját, de gránátosai ekkorra már Wellington régi ezredével, a 33. és 69. gyalogezreddel, tehát Halkett dandárjával küzdöttek. Ezeket a zászlóaljakat még éppen megmentette a visszavonulástól a 33. gyalogezred ezredese, aki kitűzte az ezredzászlót, és utasította embereit, tartsanak ki, és használják szuronyaikat.
A 33. gyalogezred nyomában régi ezredesük; (az indiai időkből) Lord Wellington tábornagy ült lóra. Közvetlenül a herceg mögött, a hegygerinc túloldalán az 1. gyalogosgárda hasalt. Ekkor két francia vadászzászlóalj tűnt fel a füstből, a hegygerinctől alig ötven méterre pedig Wellington kiadta a parancsot: "Gárdisták fel! Tüzelésre kész!" A brit gyalogos gárdisták felemelkedtek, és elindultak előre, a hegygerinc felé.
Talán a vörösruhás gyalogság (vörös ördögök) váratlan megjelenése, akik mintha a földből nőttek volna ki az orruk előtt, de még valószínűbb, hogy a gárdisták által soraikra zúdított jól sikerült sortűz miatt történt; "a Császári Gárda, amely ütközetben sohasem tétovázott, hirtelen megállt" - miként Powell, a gyalogos gárda kapitánya írta később. Miközben a Gárda tétovázott, az 1. (brit) gyalogosgárda - később gránátosgárda - két további sortüzet adott le, beborítva a földet francia halottakkal. Ekkor a vadászok elkövették azt a végzetes baklövést, hogy ágyútűz alatt megpróbáltak felfejlődni. Soraik perceken belül teljes zűrzavarban bomlottak fel. Wellington elrendelte a gyalogosgardának, hogy szuronnyal nyomuljanak előre, s amikor ezt végrehajtották, szuronyt szegezve és tüzelve a Császári Gárdára, visszavonultak a lejtőn Hougoumont irányába. Itt ütköztek meg a Gárda utolsó, ezen a szakaszon még előrenyomuló részével, a 4. vadászezreddel és a 4. gránátosezred maradékával. Ezután 1. gyalogosgárda visszatért a hegygerinc csúcsára, szorosan a sarkában a Császári Gárdával. A franciák ismét felkapaszkodtak, és megtámadták a brit gárdistákat és Halkett dandárjának maradékait. Többet is elérhettek volna, de ekkor a hegygerinc mentén, a Császári Gárda balszárnyán előrenyomult a rettenthetetlen és tapasztalt spanyolországi veterán; Sir John Colbourne vezette 52. gyalogezred, és sortüzeket adott le a 4. vadászezred oldalába. A vadászok egymás után meginogtak, és az 52. gyalogezred szuronyrohammal űzte vissza őket. Ez olyan jelenet volt, amelyet még sohasem láttak korábban, s a rettenet kiáltása - "A gárda meghátrál!" - hullámzott végig a küzdelmet figyelő császári katonák sorain. A felmentésre előretartó gyalogezredek megtorpantak, mikor a Császári Gárda katonái futva jöttek feléjük. A Gárda visszavonulása elharapódzott, a közhangulat elbizonytalanodott, és a visszavonulás gyorsan fejvesztett menekülésbe torkollott. A pánikot fokozta a porosz hadtest előrenyomulása, amely csapatokat vetett be a francia balszárny ellen.

A "Gárda halála"

A Gárda visszavonulása után tíz perccel Wellington, csapatainak szeme láttára fellovagolt a Mont-St. Jean hegygerinc tarajára. Ott megállt, feje fölött meglengette kalapját, hogy felhívja magára a figyelmet, s dél felé mutatott, megadva a jelet az általános előrenyomulásra. Ekkor minden ember és ágyú, amely csak élt és mozgott, lezúdult a Mont-St. Jean hegygerinc lejtőjén, és áradatként zúdult a császár seregére.

Napóleon jócskán elöl tartózkodott, La Haye Sainte közelében, amikor látta arcvonalának összeomlását. Elrendelte a Régi Gárda utolsó zászlóaljának, hogy négyszög alakzatban állják el a főutat, remélve, hogy mögöttük összegyűjtheti csapatait, de a menekülő egységek ellenállhatatlanul viharzottak tovább dél félé. A muskéták tüzétől és a tüzérségtől megtizedelve a Régi Gárdából három zászlóalj visszavonult "A Szép Szövetség"-hez, ahol parancsnokukat, Cambronne tábornokot megadásra szólították fel. Rövid válasza bevonult a napóleoni háborúk történetébe: "Merde!" (Egy szart!).

A csatamezőn eluralkodott a káosz. A franciák többsége teljes visszavonulásban volt, de néhányan még ellenálltak, s harcoltak a szétszóródó, a soraikba beleakaszkodó szövetséges csapatok áradatával. Az éjszaka elmúltával az üldözők végigtapostak a csatatéren fekvő több mint 40.000 halotton és sebesültön. Folytonos lövöldözés, szurkálás, szuronyszegezés, kardcsörtetés és vívás közepette a francia és szövetséges csapatok összekeveredett tömege visszavonult Quatre Bras felé. Lobau emberei szürkületig hősiesen tartották Placenoit-t, szabadon tartva a charleroi-i utat, mert egyébként a poroszok elvághatták volna a teljes sereg és Napóleon visszavonulásának útját.

Napóleon, aki visszalovagolt "A Szép Szövetség" mögé, a Császári Gárda 1. gránátosezrede által formált négyszög alakzat belsejében talált menedéket, amely rendben visszavonult. Mintegy másfél kilométerrel odébb elhagyta a négyszög alakzatot, hogy déli irányba, Genappe-ba vágtasson, hogy megnézze, lehetséges volna-e ellenállni a folyó mögött, de a pánik magával ragadta a francia hadsereget. "Sauve qui peut!" (Fusson, ki merre lát!) hallatszott mindenhonnan. A visszavonulás folytatódott; emberek és lovasok sokasága menekült a mezőkön keresztül, szorosan a sarkukban a porosz lovassággal.

Aznap este kilenc órakor Wellington és Blücher találkozott "A Szép Szövetség"-nél. Ott sapkájukat a levegőbe dobáló, éljenző katonáktól körülvéve, miközben a zenekarok a God Save the King-et és a Nun danket Alle Gott-ot játszották, mindketten gratuláltak egymásnak, mint győztesnek. Rövid tanácskozás után egyetértettek abban, hogy a porosz hadsereg, - lévén kevésbé fáradt, mint a brit-holland - folytassa az üldözést. Nem volt ellenállás sem Genappe-ban, sem Quatre Bras-ban, sem Charleroi-ban, sem másutt. A porosz lovasság egész éjszaka üldözte a franciákat, mindenkit lekaszabolva, akivel csak találkoztak, s hajnalra elérték Franciaországot.

 

Waterloo után:

A waterlooi vereség Bonaparte Napóleon és a "száz nap" végét jelentette, a csata a császár utolsó esélye volt, s a vereség megpecsételte a sorsát is.

Az ütközet során a franciák veszteségei meghaladták a 26.000 főt. További 8.000 ember fogságba esett, és az egész francia tüzérség és egyéb katonai felszerelés odalett. A szövetségesek is hasonló arányú veszteséget szenvedtek; több mint 25.000 fő esett el, melynek mintegy kétharmada brit volt. Wellington hadseregében a brit tiszteknek több mint a fele meghalt vagy megsebesült. A június 16-tól 18-ig tartó háromnapos küzdelem áldozatainak összlétszáma több mint 60.000 francia és 55.000 szövetséges volt. Napokig tartott a sebesültek összeszedése a harctérről. Szenvedéseik szörnyűségesek voltak, sokakat fosztogatók öltek meg vagy mocskoltak be. A porosz áldozatok száma 9.500 fő volt, de folytatni tudták az üldözést 18-án éjjel és a következő nap folyamán.

Június 20-án estére Napóleon már visszaérkezett Párizsba, és új hadseregről beszélt. Hadügyminisztere, Davout hajlandónak mutatkozott a háború folytatására, és országszerte a kiképzés különböző stádiumaiban 117.000 fő állt rendelkezésre, hogy egy újabb hadsereg magvát képezze, de hiányzott a politikai akarat. A szövetséges seregek a Rajna mentén és az Alpokon keresztül már beáramlottak Franciaországba, a francia nép pedig békét akart.

Talleyrand és Fouché már kapcsolatba lépett a szövetséges parancsnokokkal. A szenátus és a képviselőház ellenségesen viszonyult a császár uralmának folytatásához, és Napóleon sem volt hajlandó utcai harcokra Párizsban. Június 22-én fia javára aláírta a lemondási nyilatkozatot, és június 25-án visszatért Malmaisonba. Június 29-én a porosz hadoszlopok eleje megjelent a Párizstól északra fekvő magaslatok ormain, mögöttük csak egynapi távolságban Wellington. A bonapartisták ezzel elvesztették minden reményüket. Július 3-án egyezményt írtak alá, amelynek értelmében a francia hadseregnek vissza kellett vonulnia a Loire-hoz. Az ideiglenes kormány ismét elismerte XVIII. Lajost, aki július 18-án visszatért a fővárosba. Másnap a szövetségesek megtartották diadalmas bevonulásukat.

Blücher egy gyors csapatokból álló menetoszlopot küldött Napóleon elfogására, de a poroszok csak néhány órával azután érkeztek Malmaisonba, hogy Napóleon elsietett dél felé. Tíz napra eltűnt szem elől, s tartózkodási helyére csak akkor derült fény, amikor Amerikába szóló hajózási engedélyért fordult Maitland kapitányhoz, a Rochfortot ostromzár alatt tartó lovasszázad parancsnokához. Akkor írt a régenshercegnek, menedékjogot kérve Angliában: "Úgy jövök, mint Themisztoklész, magamat a brit nép jóakaratára bízva. Azon törvények védelme alá helyezem magam, amelyeket királyi fenségedtől, legkitartóbb, legerősebb és legnemesebb ellenfelemtől kérek.".
Bonaparte ötlete, hogy angol lovaggá váljon, érdekes, de nem valósult meg. Kérését elutasították, és július 15-én Napóleon felszállt őfelsége hajójára, a Bellerophon-ra, s megadta magát a kapitánynak. Napokon belül útban volt Szent Ilonára, ahol életének hátralévő hat évét száműzetésben töltötte, megírván birodalmának és háborúinak történetét. 1821-ben halt meg; ma az Invalidusok dómjában, Párizs szívében nyugszik.

 

Emberi sorsok:

Blücher két évvel Waterloo után, 1819. szeptemberében, 77 éves korában, végkimerülésben hunyt el.

Wellington még harminckét éven át szolgálta hazáját, bár Blücherhez és Napóleonhoz hasonlóan soha többé nem vívott ütközetet. Néhány héttel a csata után így szólt Lady Shelley-hez: "Az Istenért, remélem, hogy megvívtam az utolsó csatámat" - s ebben, mint a legtöbb más dologban is, igaza lett. Elárasztották kitüntetésekkel. A Portugália, Spanyolország és Nagy Britannia által korábban adományozott címeket a Waterloo hercege elnevezéssel gyarapította. A brit hadsereg főparancsnoka és a tüzérség főparancsnoka lett. Visszatért a politikához, és kabinetminiszter, belügyminiszter, végül miniszterelnök lett. Mint az öt kiváltságos angol kikötő védnöke visszavonult a Walmer Castle-ba, ahol 1852. szeptemberében, nyolcvanhárom évesen hunyt el. Nagy pompával temették el a Szent Pál katedrális altemplomában, és még most is úgy emlegetik, mint a legnagyobb tábornokot, akit Anglia valaha is adott.

A napóleoni kor további fontosabb szereplőjének sorsa is könnyen nyomon követhető. Napóleon mostohafia, Eugéne de Beauharnais, aki nem volt hajlandó csatlakozni hozzá a "száz nap" idején, inkább szeretett felesége, Auguste-Amelie bajor hercegnő oldalán visszatért Münchenbe, és ott élt boldogan 1824-ben bekövetkezett haláláig. Anyja, a lojális Josephine császárné 1814. májusában hunyt el, s mélyen meggyászolta mind fia, mind Napóleon.

Bernadotte, Napóleon egykori tábornoka 1818-ban XIV. Károly néven Svédország királya lett, s igazságosan uralkodott egészen 1844-ben bekövetkezett haláláig, leszármazottai uralkodnak Svédországban mind a mai napig.

Jerome Bonaparte, Napóleon legfiatalabb fivére, valaha Vesztfália királya, 1847-ben visszatért Franciaországba, és 1860-ban bekövetkezett halála előtt Franciaország marsallja és a francia szenátus elnöke lett.

Napóleon legidősebb fivére, Joseph a spanyolországi gyötrelmek után nem vágyott a spanyol koronára. Waterloo után Amerikába menekült, ahol 1832-ig tartózkodott, amikor is visszatért Európába. Firenzében halt. meg 1844-ben.

Napóleon marsalljainak sorsa különbözőképpen alakult. Davout magas katonai pozíciót viselt XVIII. Lajos alatt, de 1823-ban meghalt.

Soult 1820-ban ismét Franciaország marsallja, az 1848-as forradalmat követően köztársaságpárti lett, és 1851-ben dúsgazdag emberként halt meg.

Oudinot a "száz nap" alatt hű maradt a Bourbonokhoz. 1823-ban Spanyolországban egy hadtest vezetőjeként tevékenykedett, amikor a korábbi Ferdinánd herceg, - ekkor már spanyol király - a franciák segítségét kérte örökké 1ázongó alattvalói leveréséhez, akik zokon vették Bonaparte alatt elnyert szabadságjogaik elvesztését. 1847-ben halt meg a királyi gárda parancsnokaként.

Masséna marsall kitartott a Bourbonok mellett, s nem követte Napóleont Elbáról történő visszatérése után. Szintén elutasította; hogy tagja legyen annak a haditörvényszéknek, amely hazaárulásért bíróság elé állította Ney-t a "száz nap" után, s két évvel később, 1817. áprilisában halt meg.

Ney-nek minden esélyt megadtak arra, hagy Waterloo után külföldre meneküljön, de nem volt hajlandó ezt tenni. Nem felejtették el Lajos királynak tett ígéretét, miszerint vasketrecben fogja Napóleont Párizsba hozni, így átpártolása Napóleon oldalára nyilvánvaló hazazárulásnak minősült. Ney-t végül Párizsban bíróság elé állították, halálra ítélték, és 1815. december 7-én a Luxemburg-kertben főbe lőtték. A per és a kivégzés teljes egészében belügy volt. Wellington hercege közhírré tette, hogy magánemberként ellenzi Ney marsall bíróság elé állítását, s utasítást adott, hogy egyik parancsnoksága alatt álló tiszt sem játszhat semmiféle szerepet az ügyben. Egy brit tisztet, aki mégis elment a kivégzés megtekintésére, elbocsátottak a szolgálatból.

A kivégzőosztag lett a sorsa Joachim Murat-nak is. 1815-ben visszatért Franciaországba, és felajánlotta szolgálatait a császárnak, de korábbi árulását nem felejtették el, így ajánlatát visszautasították. Napóleon végső bukása után kis seregével Calabriában szállt partra azzal a céllal, hogy visszaszerzi nápolyi királyságát, de elfogták, hadbíróság elé állították és 1815. október 13-án agyonlőtték.

 

 

 

(1) Érdekesség: A szerződés ratifikálásának estéjén Napóleon mérget vett be, melyet még az oroszországi hadjárat idején hordott magával. A méreg nem hatott! Valószínűleg már elvesztette hatását, de Napóleon ebben sorsszerűséget látott, miszerint még nagy dolgokra hivatott, és nincs még itt halálának ideje.
(2) Végül sem Oroszország, sem Ausztria nem vetett be erőket Napóleon ellen.

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra