A MEZŐKERESZTESI CSATA (1596. október 26.)

 

Bevezetés:

Az 1596. október 26-án lezajlott csata kétségtelenül a török elleni 15 éves háború (1591-1606) egyik legnagyobb összecsapása volt. Fontosságát azonban nem elsősorban méretének, hanem az utókor által ráaggatott szimbolikus jelentések egész sorának köszönheti. Ezek szerint Mezőkeresztesnél nem egyszerűen két hadsereg, hanem két nagyhatalom, két politikai rendszer, két kultúra, két vallás, egyszóval két világ, a Kelet és a Nyugat csapott össze. A küzdelem nem mindennapi jellegét hangsúlyozza, hogy a csatamezőn megjelent három állam egy-egy meghatározó reprezentánsa is. Az összecsapásban az Oszmán Birodalmat a szultán III. Mehmed, az Erdélyi Fejedelemséget Báthori Zsigmond, a Magyar Királyságot és a Német Nemzet Szent Római Birodalmát pedig Habsburg Miksa főherceg képviselte. Mivel az oszmánok ellen felsorakozó seregben nemcsak a dunántúli, az alsó- és felső-magyarországi csapatok, hanem Erdély katonái is jelen voltak, az egyesült had a Magyar Királyság egységét is jelképezte. A csata még ennél is átfogóbb dimenziókba helyeződik, ha a lüneburgi és az anhalti hercegek vezette segélycsapatokat az európai keresztény szolidaritás megnyilvánulásának tekintjük. E kétségtelenül nagy ívű szimbólumsor nem sejtethet mást, mint hogy a mezőkeresztesi csata kulcsfontosságú, döntő összecsapás volt. Az általános vélekedés szerint azonban ezt a sorsfordító lehetőséget a Habsburg-hadvezetés bűnös módon eltékozolta. E napjainkig ható megítélésben az a legszomorúbb, hogy olyanok alakították ki, akik semmit sem tudtak a török kor hadviselési gyakorlatáról, és abban az időben terjedt el, amikor a Habsburg ellenesség a politika része volt, és mint ilyen jelentős hatást gyakorolt a hivatalos történetírásra is.

Előzmények:

A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt; egy török megszállási területre, a tulajdonképpeni Magyar Királyságra (amely Habsburg fennhatóság alá került), és az egyenlőre még független Erdélyi Fejedelemségre (amely adóval fizetett a töröknek a függetlenségéért).
Az 1590-es évek elejére az európai gazdasági válság, az Oszmán Birodalom kiéleződő belpolitikai problémái, a kialakuló nemzetközi "szövetségi" rendszerek és nem utolsósorban a magyar végvidék rendezetlen katonai helyzete olyan súlyos feszültségeket eredményezett, melyek orvoslására mind többen csak egyetlen lehetőséget láttak, a háborút. 1590 és 1593 nyara között a Magyar Királyság egyes részein, a nagy összecsapást előkészítendő, már helyi háború folyt. 1593 nyarán Haszán boszniai pasa - jelezve ezzel az 1568 óta fennálló drinápolyi béke semmissé válását - 20000 emberrel és 10 ágyúval ostrom alá vette Sziszek várát. A vár felmentésére érkező keresztény hadak azonban szétverték és a Kulpa folyóba szorították az ostromlókat. Szeptember végére viszont megérkezett a még tavasszal mozgósított szultáni sereg, ami Veszprémet és Palotát elfoglalva átszakította a nagy gonddal építgetett magyarországi védelmi rendszert. A keresztény hadak válaszul 1593-94 telén elfoglaltak egy sor Nógrád megyei várat, és néhány kisebb ütközetben is győzedelmeskedtek. 1594. szeptember 29-én viszont - jócskán ráijesztve ezzel az Udvari Haditanácsra - a nagyvezír elfoglalta a Bécs előterében fekvő Győrt. Ám a hangulat, az előző évi sikereknek köszönhetően, továbbra is bizakodó maradt. Annál is inkább, mert 1595-ben Erdély - és vele Moldva és Havasalföld is - csatlakozott a török elleni háborúhoz. Az oszmánoknak ettől kezdve, megosztott erőkkel, két fronton kellett harcolniuk. Ebben az évben nem is voltak túl eredményesek, elvesztették Esztergomot és az ország másik felében, a Maros mentén, még vagy tíz kisebb várat, Gyurgyevónál pedig az erdélyi-havasalföldi hadak szétverték a nagyvezír hazafelé tartó seregének utóhadát is (1595. október 29.).
Az Oszmán Birodalom számára tehát létkérdéssé vált, hogy Erdélyt és a román fejedelemségeket leválasszák az átkarolással fenyegető keresztény koalícióról. Hogy a stratégiai, geopolitikai helyzet ilyetén alakulását Isztambulban meglehetősen veszélyesnek ítélték, jelzi az is, hogy az 1596. évi hadjáratot az Oszmán Birodalom "legtekintélyesebb embere", a szultán, III. Mehmed vezette.

III. Mehmed szultán

III. Mehmed szultán (1595-1603-ig uralkodott)


Mivel a keresztény sereg összetétele meglehetősen vegyesnek ígérkezett, a különféle nemzetek összefogására, az ellentétek elsimítására olyan rangban és tekintélyben mindenki fölött álló személyt kellett keresni, akinek mind a "német segélyhadak", mind a magyarországi főkapitányok, mind pedig az erdélyi fejedelem hajlandó volt engedelmeskedni. Ezzel a bonyolult, embert próbáló feladattal az uralkodó II. Rudolf, Habsburg Miksa főherceget bízta meg. A névleges fővezér csak kevés katonai tapasztalattal rendelkezett, így minden stratégiai és taktikai döntést a seregrészek vezetőiből és főbb tisztjeiből álló haditanács hozott meg.
A szultán hatalmas erőkkel közeledett, a keresztény csapatokat azonban, mivel nem tudhatták, hogy a határ felől merre indul majd az oszmán sereg, egyelőre nem lehetett összevonni. Christoph Tieffenbach kassai főkapitány Felső-Magyarországot vigyázta, Pálffy Miklós Dunán inneni és bányavidéki főkapitány és Adolf Schwarzenberg Buda körül, a főherceg Magyaróvár körzetében, az erdélyiek pedig otthon gyűjtötték a hadat. A hadvezetés elképzelése, mely szerint Hatvan elfoglalásával, majd Szolnok megtámadásával kell az oszmán sereget a hódoltság területén tartani, jó volt. A harcoknak az ellenfél területére való áthelyezésével, illetve a két kulcsfontosságú vár elfoglalásával sikerült volna semlegesíteni a szultáni hadjáratot.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, mennyire fontos szerepet játszottak a török kori Magyarországon a várak. A 16. század természetföldrajzi viszonyai - hűvös, erősen csapadékos időjárás, szabályozatlan folyók, patakok, hatalmas kiöntések, kiterjedt mocsarak, lápok, erdők - erősen behatárolt területekre korlátozták a közlekedést. Így, egy-egy nagyobb, néha országrésznyi régió ellenőrzéséhez elég volt egyetlen, nagyobb közlekedési csomópontban fekvő vár megszerzése, birtoklása. A várba, a helyőrségnek mint végrehajtó hatalomnak szárnyai alá húzódva kaptak helyet az állam kormányzati, gazdasági, jogi feladatokat ellátó szervei. Különösen igaz volt ez a hódoltság területén fekvő török várakra. Mivel az oszmánok uralma kizárólag a várakra épült, ezek elvesztése az adott régió feletti katonai, politikai és gazdasági ellenőrzés megszűnésével járt. A fentiekből nyilvánvaló, hogy Hatvant és Szolnokot a törökök nem engedhették át, a felvonuló szultáni had mindenképpen ezek megvédésére vagy visszaszerzésére indult volna.
A terv tehát jó volt, de a kivitelezés nem sikerült. Hatvant 1596. augusztus 15-én a keresztény hadak ugyan ostrom alá vették, de az esős időjárás szinte lehetetlenné tette a közlekedést és az utánpótlást. Ostromágyú, szekér, fegyver és lőszer volt elegendő, de hiányzott a mozgatáshoz szükséges igaerő. Ráadásul Hatvan török parancsnoka pontosan tudta, hogy az ő szívós ellenállása hozzájárulhat az ez évi szultáni hadjárat sikeréhez.

Harci lobogó

III. Mehmed harci lobogója

Az oszmán sereg stratégiai célja ebben az évben Erdély megleckéztetése, illetve a keresztény szövetségtől való elszakítása volt. Hatvan elfoglalása, illetve az ellenfél támadó fellépése azonban némi tervmódosítást tett szükségessé. Az új cél Eger bevétele lett. Ha az erőd és a környező területek oszmán kézre jutnak, az Erdély és a Királyi Magyarország közötti kapcsolattartás megnehezedhet, sőt veszélybe kerülhet.
A török szeptember 21-én érkezett meg Eger alá, október elsején pedig - a korban egyébként példás gyorsasággal - már indult is a felmentő sereg. Az állandó esők miatt felázott utakon azonban a tüzérséget és a szekereket alig tudták mozgatni. Kevés volt az igavonó, s ami volt, azt is annyira kimerítették az erőfeszítések, hogy a sátrak, a poggyász, valamint a tüzérség és a lőszer legnagyobb részét Füleken kellett hagyni. A vár felmentésére igyekvő három keresztény seregrész október 18-án egyesült Sajóvámosnál. A dunántúli és alsó-magyarországi főkapitányságok csapatait Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg, a felső-magyarországi hadakat Christoph Tieffenbach kassai főkapitány, az erdélyieket pedig névleg a fejedelem, gyakorlatilag azonban Király Albert vezette. A sereg tábori marsallja (Feldmarschall), azaz a stratégiai és taktikai műveletek kidolg­zásáért és gyakorlati végrehajtásért felelős főtisztje, a sereg "esze" a Németalföldön és Franciaországban nagy hadi tapasztalatot szerzett Adolf Schwarzenberg volt. Igaz, Eger várát közben október 13-án védői feladták, ám az akkor már közel 40 000 főt számláló egyesült keresztény had képesnek látszott az erősen megrongált vár visszaszerzésére. A sereg vezetői a Sajóvámoson megtartott haditanácskozáson eldöntötték, hogy Mezőkereszteshez vonulnak. Az ekkorra már felégetett mezőváros stratégiai jelentősége abból adódott, hogy rajta keresztül vezetett az egyetlen olyan út a királyi Magyarország felé, amelyen nagyobb haddal, ágyúkkal, szekerekkel is fel lehetett vonulni. Keresztestől északra a Bükk hegység erdős nyúlványai, délre pedig a Tisza mocsarának kiöntései tették lehetetlenné egy hadsereg mozgását. Ha tehát a keresztény sereg itt foglal állást, egyrészt könnyedén elállhatja az esetleg további hadműveletekre készülő szultáni had útját, másrészt, az ellenfél elvonulása után, gyorsan elérheti, és visszafoglalhatja Eger várát.

Előcsatározások:

A keresztesi mező harcászati szempontból is igen előnyös állásnak látszott. A körülbelül 9 x 5 km kiterjedésű mezőt északról erdők és a Bükk nyúlványai, nyugatról és délről a Lator, illetve a Kácsi patak, keletről pedig a Csincse ér mocsaras völgye tette jól védhető, bevehetetlen erőddé.
A keresztény sereg október 20-án Miskolcnál táborozott, majd a 21-éről 22-ére virradó éjszakát Mályi és Nyék térségében töltötte. A rövid éjjeli pihenés után már kora hajnalban megkezdődött annak az új felvonulási rendnek a kialakítása, ami az eddigi, csaknem két mérföld hosszú menetoszlopot váltotta fel. A keresztény csapatok a rajtaütések kivédése, illetve a csatarend gyors megformálása érdekében, négy oszlopban sorakoztak fel. A Héjő folyócskával párhuzamos bal oldali oszlop kizárólag lovasokból, míg a dombok által védett jobb oldali oszlop lovasokból és magyar gyalogosokból állt. Középütt, a külföldi gyalogezredeket magába foglaló oszlop élén a hadsereg főparancsnoka, Miksa főherceg, illetve a lüneburgi és anhalti herceg nehézlovassága haladt. A Pálffy vezette előhad szintén csak lovasokból állt. A három, egymással párhuzamosan haladó oszlopot két oldalról az ágyúk, hátulról pedig a 4000 magyar hajdú által őrzött szekérvár biztosította. A közel 50000 katona, a 97 ágyú, valamint a 8000 szekeret és körülbelül 10-15000 embert magába foglaló seregvonat (kocsisok, lovászok, kovácsok, mesteremberek, inasok, szolgák, kereskedők, markotányosok stb.) rendbe állítása és elindítása bonyolult és időigényes feladat volt. Így nem csoda, hogy már jócskán délutánra járt az idő, mikor a keresztény és a török előőrsök a keresztesi mezőn először megpillantották egymást.

A sereg előtt járó Király Albert erről értesülve az erdélyi előhadból 300 kopjás lovast rendelt az ellenfél erejének kipuhatolására. Ennek a lovas csapatnak a felvonulásával egyidőben keveredett harcba Hermann Christoph Russwurm főstrázsamester és Johann Baptist Pezzen főszállásmester kísérete is. A két főtisztet a hatalmas ember-, ló- és szekértömeg elhelyezésére alkalmas táborhely kijelölésére küldték előre. A velük levő 5-600 német lovas, illetve a 300 erdélyi kopjás csapott össze először a török előőrsökkel.
A tapasztalt katonának számító Pezzen és Russwurm, akiknek már tisztüknél fogva is kiváló szemmértékkel kellett rendelkezniük, azonnal átlátták, hogy a velük lévő csekélyke erő nem lesz elegendő a Keresztes előtt felsorakozott török lovasok ellen. Segítségkérésükre Adolf Schwarzenberg tábori marsall, hogy a kialakult helyzetet és a török erejét személyesen mérhesse fel, maga vezette harcba az erősítést. Ez az osztrák lovasokból (kb. 9-1000 fő), 3 felső-magyarországi lovas puskás kompániából (300 fő), néhány kompánia vallonból (kb. 3-400 fő) és ismeretlen számú magyar lovasból állott. A magyarok pontos számát ugyan nem ismerjük, de aligha lehettek kevesebben a külföldi lovasoknál, mert az erdélyi sereg teljes elővédje, kb. 20 zászlónyi huszár bizonyosan részt vett ezekben a harcokban.
Az ide-oda hullámzó lovas elővédharcnak a keresztény sereg közeledése vetett véget. A török elővéd, ami már az előreküldött 3-3500 főnyi keresztény lovassággal is nehezen birkózott meg, a mezőt ellepő ellenséges sereg, illetve a közeledő erősítések láttán jobbnak látta elhagyni a csatateret. Az elbeszélő forrásokból arra következtethetünk, hogy a szétrebbenő lovasság átkelt a Kácsi patakon, de a túlparton sem állt meg, hanem az ágyúkat és a gyalogságot magára hagyva tovább futott Mezőkövesd felé.
A cserbenhagyott oszmán gyalogság egyetlen esélye a túlélésre a félig lebontott híd, illetve az átkelők megtartása, megvédelmezése volt. Ha az est leszálltáig a túlparton tudják tartani az ellenfelet, a sötétben már könnyebben egérutat nyerhetnek az üldözők elől. A török gyalogság esélyeit nemcsak a védekezésre alkalmas pozíció, hanem a patak túlpartján elhelyezett 43 könnyű mezei ágyú tűzereje is jelentősen növelte. Igaz, ezeket egyelőre nem vetették be, mert a hátrálókat üldöző német és magyar lovasok megállításához a janicsárok puskatüze is elégségesnek bizonyult.
Az átjutás legegyszerűbb módja persze a járópallóitól megfosztott, de szerkezetileg teljesen ép, és így gyorsan helyreállítható keresztesi híd megszerzése lett volna. Ennek elfoglalására az efféle harcokban jártas, puskákkal felszerelt, de a páncélt és sisakot nem viselő, így a külföldi ezredeknél gyorsabban mozgó magyar gyalogság látszott a legalkalmasabbnak. A Király Albert vezette erdélyi sereg gyalogosainak egy csapata próbálkozott meg először a híd megszerzésével. Ám a kiváló célpontot nyújtó zárt egységre már érdemes volt ágyúval lőni. A 43 török mezei ágyú meglepő, de komoly veszteségeket nem okozó sortüzét követően a csapat, ahogyan az a csatárharcra kiképzett könnyűgyalogsághoz illik, azonnal szétrebbent, majd a falu romjainak fedezékébe húzódva lőni kezdte a törököket. A kialakult rövid állóharcot a Schwarzenberg marsall által küldött hat tábori ágyú, illetve az újabb magyar erősítések befutása billentette ki az egyensúlyi helyzetből. Míg a lövegek, illetve a megszaporodó magyar gyalogság erősödő tüzelése a törököt a hídfőnél lekötötte, az erdélyi kék drabantok (kb. 800 fő), a fejedelem személyi testőrségét alkotó elitcsapat a hídtól kissé lejjebb átkelt a patakon. Mivel eközben komoly ellenállásba nem ütközött, sikerült a hídfőt védő török csapat oldalába kerülnie. Az innen leadott sortüzek el is döntötték az összecsapás sorsát. A már úgyis hátratekintgető török gyalogság, a bekerítés lehetőségétől megriadva, futni kezdett. Az ellenállás megtörését kihasználva a hídnál harcoló magyar gyalogság és néhány könnyűlovas egység átjött a patakon, és üldözőbe vette a menekülőket. Időközben besötétedett, de a hadsereg vezetése, éjszakai támadástól tartva, a menetrendben álló csapatokat nem engedte szétszéledni, tábort verni.
Az október 22-én kora hajnaltól késő estig tartó álldogálás és menetelés, a szabad ég alatt hadrendben eltöltött október végi éjszaka, a víz, a tüzelő, a meleg étel hiánya nemcsak a katonákat, hanem a lovakat is teljesen kimerítette. Így a parancsnokság a következő két napra kénytelen volt a csapatoknak pihenőt engedélyezni. Október 23-át a sereg alvással, főzéssel, a lovak ellátásával, a szekerek és a poggyász rendbe szedésével, illetve egy, a táborozásra alkalmas terület (folyóvíz, tűzifa, védett fekvés) keresésével töltötte el. Az új, szabályos katonai tábor kijelölése már e nap délutánján megkezdődött, de a sereg átköltözése, a rengeteg felszerelés, poggyász áthordása, a sátrak előírt rendben való felverése csak másnap, 24-én fejeződött be.
Az új, szekerekkel körülvett, megerősített tábor északi vége az alsó-ábrányi Kálvária-domb, a déli pedig Mezőnyórád mai központjának vonalában húzódott. A nyugati oldalt a Sályi (Lator) patak csúszós, meredek partja zárta le, keleti szélét pedig - a terepviszonyok alapján - a Sashalom gerincének észak-déli vonalában sejthetjük. A helyben maradás nem csupán az emberek és lovak kimerültsége, egyes alakulatok lemaradása miatt volt helyes döntés, hanem azért is, mert a keresztény hadsereg vezetése csak meglehetősen ellentmondásos információkkal rendelkezett az ellenség helyzetéről és szándékairól. 23-án délután még olyan - egyelőre meg nem erősített - hírek érkeztek, mely szerint a szultán és udvartartása már négy napja elment Szolnok felé, a sereg pedig lassanként hazaszéled, illetve tábort bont és elvonul.

A csata:

Október 24-én kora délután - a török táborban raboskodó Nyáry Pál, volt egri kapitány, egy szökött janicsár és egy magyar pribék egybehangzó tudósításai alapján - vált bizonyossá, hogy a török sereg egyáltalán nem oszlott haza, hanem minden erejével a keresztények ellen vonul. Ezeket az értesüléseket látszott megerősíteni az is, hogy dél körül feltűntek a főleg tatárokból álló ellenséges előőrsök. Ekkorra azonban már mind a tábortól északra eső ábrányi átjárót, mind pedig a keresztesi hidat és gázlót sáncok zárták el, a tábort övező szekérkordont pedig megerősített szekérvárrá alakították.
A török had közeledésének hírére összehívott haditanács, minden vita nélkül úgy döntött, hogy az ellenséget a jelenlegi, minden tekintetben nekünk kedvező pozícióban kell bevárni. Délután Mezőkövesd felől már nagyobb, zárt rendben vonuló csapatok is feltűntek. A mintegy 8000-10000 főt számláló előhadból elkülönítettek 2-3000 tatár lovast, akik apróbb csatározásokkal igyekeztek biztosítani az előhad felvonulását, illetve kikémlelni a keresztény sereg erejét, helyzetét. Kisebb csoportokra szakadva több helyütt is próbálkoztak az átkeléssel, de mivel a keresztesi és ábrányi gázlókat erősen őrizték, csak délen, valahol Keresztes és Nagymihály között sikerült átjutniuk. Az előhadat azonban már a táborverés kötötte le, és ezért - mivel nem akart harcba bonyolódni - nem támogatta portyázóit. Így ezek a keresztény ágyúk tüze elől hamarosan visszahúzódtak. 24-én egész este, sőt éjszaka is folyamatosan vonultak az oszmán csapatok. A korábban érkező seregrészeknek még volt idejük a letáborozásra, de azokat, akik az éjszaka második felében vagy hajnaltájt érkeztek, már bizonyára nem hagyták szétoszlani, hanem azonnal a tábor elé felállított csatarendbe vezényelték. Így 25-én, amint a nap felkelt, a keresztények egy fáradt, de csatarendben álló oszmán sereget találtak a patak túloldalán.
Az oszmánoknak, lépéselőnyüket kihasználva, még a keresztény sereg harcrendbe állása előtt sikerült bevenniük a keresztesi templom körül kiépített védműveket. Mivel az átkelőhelyek fölé magasodó sáncokból a patakvölgy északi és déli irányban is messze belőhető volt, az átkelés csak az itt elhelyezett ágyúk elhallgattatása, a sáncok elfoglalása után volt lehetséges. Ennek a nagyon fontos hídfőnek a birtokában megnyílt az oszmán hadsereg útja a patak keleti partjára, a keresztény tábor oldalára.

A mezőkeresztesi csata

A szembenálló erők elhelyezkedése

A keresztény hadak taktikai fölényének egyik legfontosabb eleme a nagyszámú kézi lőfegyver és kiválóan alkalmazott tábori tüzérség volt. Tűzfegyvereik előnyeit viszont csak úgy tudták kihasználni, ha védelemben maradnak, és az ellenséget újra és újra előnytelen pozícióból indított, kudarcra ítélt támadásokra kényszerítik. E fölény fenntartásához azonban az oszmán sereget mindenképpen a túlparton kellett tartani. Nem véletlen tehát, hogy a táborukból kivonuló keresztény csapatok, a kassai főkapitány, Christoph Tieffenbach vezetésével, először a templomot foglalták vissza. A sáncok alatt véres küzdelem alakulhatott ki, mert az oszmánok időközben négy ágyúval is megerősítették a védelmet. Ráadásul mivel a hídfő stratégiai fontosságával pontosan tisztában voltak, minden erejükkel támogatták az állást védő görögországi beglerbég csapatait. Erőfeszítéseik azonban hiábavalónak bizonyultak, a keresztény csapatok, a négy ágyút zsákmányul ejtve, kiszorították őket a hídfőből.
A keresztesi oldal megtisztítása után a keresztény had, alkalmazkodva a széles félkörívben húzódó török felálláshoz, egy derékszögben megtört csatarendben sorakozott fel. A felső-magyarországi hadak arccal Mezőkövesd felé, a keresztesi templom és a keresztény tábor közötti partszakaszon álltak fel. A keresztény tábor északi végénél, a mai Alsóábránnyal szemközt, Miksa főherceg csapatai zárták le az itteni átjárót, az erdélyiek pedig, más csapatokkal megerősítve, arccal Nagymihály felé, nyugat-keleti irányban állták el síkságot. Jobbszárnyuk a keresztesi templom körül kialakított sáncokra, illetve Tieffenbach felső-magyarországi seregrészére támaszkodott. Kelet felé nyitott bal oldalukat szekérvár biztosította. Mivel a keresztesi átkelők megszerzése nem sikerült, kisebb török csapatok több helyütt is kísérleteztek a mocsáron való átjutással. Különös elszántsággal próbálkoztak Nyárád és Ábrány között, a gazdag zsákmányt ígérő keresztény tábor nyugati oldalánál. Nagy erőkkel rohamozták a tábor északi részén, Alsó-Ábránynál lévő átjárót is. Az itt emelt sáncokból, a Kálvária-dombról és a tábor nyugati oldaláról egyaránt tűz alatt tartott keskeny gázlón azonban képtelenek voltak átjutni.

A tatárok eközben dél felé indulva, Keresztes és Mezőnagymihály között átkeltek a patakon. Majd, hogy ne kerülhessenek a keresztény ágyúk tüzébe, egy halom, a mai Pincehalom mögé húzódtak. Innen kisebb csoportokra szakadva igyekeztek az erdélyi csapatok mellett a tábor felé jutni. Amint a szemtanú írja, "...Az tatárra is egy nagy sereg állott arczal miénk, Erdélyiek, ki előtt taraczkok voltak, lőtték az tatárt, az hul csoportozott, ellenkettek is velük. Kergetőztek az mezőben, esett mindkét félben el..."
Déltájt vagy kora délután, a keresztesi templom mellett, a patak fölé emelkedő dombháton, a keresztények ágyúkat állítottak fel. Ezekkel aztán nemcsak az átkeléssel kísérletező, hanem a kissé hátrébb, csatarendben álló oszmán katonaságot is eredményesen lőhették. Olyannyira, hogy a szultán közvetlen közelében tartózkodó Edward Barton angol követ szerint még maga a nagyúr is veszélybe került, mert a lövedékek a fejük felett repkedtek. Az akár másfél kilométer távolságra is elérő, kiszámíthatatlan időpontokban érkező lövedékek komoly nyugtalanságot okoztak a török harcrendben. Különösen a fáradt, éhes és a fegyverropogástól már amúgy is ideges lovak tűrték nehezen a becsapódásokat. Mivel a rohamra küldött janicsárok nem tudták elfoglalni sem az átkelőt, sem az ágyúkat, a csapatoknak hátrébb kellett húzódniuk. Délutánra ez már amúgy is halaszthatatlanná vált, hiszen a katonákat a felvonulás, a kialvatlanság, de legfőképp a hajnal óta tartó egyhelyben állás teljesen kimerítette. Ráadásul még előttük állt a nem kevés munkával és zűrzavarral járó táborverés is. Így, az oszmán had jó negyedmérföldnyit visszahúzódva - a mai keresztesi szőlőktől délre eső területen - megkezdte tábora felállítását. Nehogy a nagy rendetlenséggel járó táborverés esetleg támadásra ingerelje a keresztényeket, a csapatok egy része továbbra is harcrendben állt a tábor előtt. Ugyanettől tartva sötétedésig nem mozdultak a keresztények sem. Ekkor viszont, a keresztesi átkelőknél 1000-1000 magyar lovast őrségül hagyva, visszavonultak a táborukba.
Az itt késő este megtartott haditanács egyhangúlag úgy döntött, hogy másnap lehetőséget kell adni az ellenfélnek a megütközésre. A törököt át kell engedni a keresztesi mezőre, ám csak annyi teret szabad engedni neki, hogy teljes erejét ne legyen képes felvonultatni. A terv szerint a keresztény sereg hátát a tábor déli végének vetve úgy sorakozik fel, hogy jobbszárnyát a Lator patak, balszárnyát pedig Csincse ér fedezi. Ebben a felállásban az ellenfél kizárólag csak szemből támadhat. Ez viszont, mivel a keresztény sereg tűzerejénél fogva épp ezek elhárítására volt a legalkalmasabb, ismét igen hátrányos helyzetbe kényszerítene az oszmánokat. A tanácskozáson Miksa főherceg felvetette, hogy az oszmán sereget egy jelentős kockázattal járó csata nélkül is könnyen szét lehetne zilálni. Fenyegető, támadásra utaló magatartással az ellenfelet arra kell kényszeríteni, hogy a katonák továbbra is nyeregben maradjanak. Mivel a lovak már így is nagyon kimerültek, ráadásul az ellátásuk sem megoldott, az ellenségnek két napon belül így is, úgy is el kell vonulnia.

Hogy a főherceg mennyire reálisan értékelte a helyzetet, azt az október 25-ről 26-ra virradó éjszaka eseményei igazolták a legjobban. Az oszmán hadvezetés, felismerve, hogy mindenképp csatát kell állnia, különben a kimerült és rosszul ellátott sereg felbomlik, igyekezett átvenni a kezdeményezést. A katonák és a lovak teherbíró-képességét a végletekig feszítve a Nagymihály és Keresztes közti gázlókon egész éjszaka folyt az átkelés. Így hajnalra a keresztesi mező déli részén, a templommal egyvonalban, arccal a keresztény tábor felé, felsorakozhatott az oszmán sereg lovasságának zöme. Mivel azonban a szultáni had hatalmas embertömege itt nem fért el, a sereget kényszerűségből további részekre kellett osztani. Három nagyobb, ágyúkkal is megerősített janicsár négyszög, arccal kelet-északkelet felé, a mai Keresztespüspöki területén, illetve attól délre sorakozott fel. Tőlük délre, arccal északkeletnek, a Tardi patak mögött a sereg maradék lovassága állt, a szultánt őrző janicsárok, szpáhioglánok és a hátvéd pedig a tábor és Szentistván között helyezkedett el.

A keresztény tábor felé lassú lépésben meginduló lovas tömeget sem a keresztesi átkelő őrzésére rendelt 2000 magyar lovas, sem a kiküldött erősítések nem tudták megállítani. Ráadásul mivel az ellenség így a keresztesi templom sáncai mögé került, az őrséget a bekerítés veszélye miatt innen is vissza leellett hívni. Ezzel, - az ábrányitól eltekintve - , a mocsár és a patak minden átjárója az oszmánok kezére jutott.
A korai török átkelés okozott ugyan némi meglepetést, de nem érte felkészületlenül a keresztény sereget. A csapatok ugyanis már napfelkelte óta itt is szorgosan készültek a csatára. Így a tábori ágyúk és a fedezetükhöz szükséges erők felállítása a tábor mellett nem vett igénybe túl sok időt. Mivel a zárt lovas tömegben a könnyű lövegek is komoly károkat tudtak okozni, a török lovasság kénytelen volt újból és újból hátrébb húzódni az ágyúk elől. Ezzel a keresztények teret nyertek ahhoz, hogy megkezdjék az előző este nem kis gonddal kidolgozott csatarendjük felállítását.

Az eddigi tanulmányok a keresztény sereg Mezőkeresztesnél alkalmazott csatarendjét három egymás mögötti lépcsőként írják le. A csatarend azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. A szabályos szimmetrikus elrendezés, egy több funkciós, bonyolult belső struktúrát rejt magában. A felállításnak ugyanis számos feladatot kellett egyszerre megoldania. Egyrészt úgy kellett kialakítani, hogy mind támadásra, mind védelemre alkalmas legyen. Másrészt pedig úgy kellett megtervezni, hogy a rendelkezésre álló öt különféle csapatnem - a könnyű-, a félnehéz- és a nehézlovasság, a könnyű gyalogság és a nyugati gyalogezredek mindegyike a fegyverzetének, felszerelésének és képzettségének megfelelő helyre kerüljön.
A védekezés feladata a nehezen mozdítható, viszont hihetetlenül szilárd, nagy állóképességű nyugati gyalogezredekre hárult. Ezek a több ezer fős, minden irányból egyformán jól védhető négyszögek erődként álltak a harcmezőn. Keresztesnél is ők alkották a csatarend szilárd vázát, gerincét. Az öt egységbe osztott nyugati gyalogság olyan formációban (tertio) állt fel, amely még akkor is képes lett volna hathatós védekezésre, ha rajta kívül már nincs keresztény erő a csatatéren. A csatarend szélén, a szárnyakat fedezendő, a csatározásokban jártas, de a nyílt harcban nem különösebben szívós magyar könnyűgyalogság kapott helyet.

A támadás feladata a keresztény csatarendben szinte teljes egészében a lovasságra hárult. Őket, mivel általában jóval kevesebben voltak, mint az ellenséges oszmán lovasok, mindig gyalogos egységek közé állították. Így, ha egy-egy támadásuk kudarcot vallott, a gyalogság négyszögeinek védelmébe húzódva volt idejük és lehetőségük soraik újrarendezésére. A hadvezetés Keresztesnél is ezt a jól bevált gyakorlatot követte, ám ezúttal a csatarend első vonalának közepén kialakított egy nagy erejű támadó éket is. Ennek magját 4000 erdélyi lovas alkotta, akiket jobbról és balról 1000, illetve 1300 félnehéz német lovas kísért, hátulról pedig a lehető legnehezebb fegyverzettel rendelkező 500 vesztfáliai kürasszír (vértes) támogatott. A viszonylag kis területre összpontosított lovas tömeg feladata egyértelműen a török harcrend áttörése, kettészakítása volt.
A közel 50000 embert magába foglaló keresztény csatarend felállítását, melynek elrendezéséhez órákra volt szükség, az oszmánok furcsamód nem nagyon zavarták. Csupán a keresztény jobbszárny legszélén kezdeményeztek némi harcot. A csatározásra kirendelt pár száz főnyi lovasság és a mocsáron átkelő janicsárok az erdélyi gyalogság egy kisebb csapatát keményen meg is szorították, ám a beérkező erősítések gyorsan visszakergették őket seregük zöméhez. Indítottak egy támadást a keresztény tábor északi végénél, a hadsereg háta mögött fekvő ábrányi átjárónál is. Az akció azonban nem látszott különösebben fenyegetőnek, mert a támadók csupán egyszer tudták megközelíteni a patak keleti partját. A Kálvária-domb aljában lévő sáncoktól azonban könnyen visszaszorították őket.
Érdekes kérdés, hogy a lépéselőnyben lévő oszmán lovasság vajon miért engedte ki kezéből a kezdeményezést? Miért nem támadta meg a felfejlődőben lévő keresztény sereget, és miért hagyta, hogy zavartalanul alakítsa ki csatarendjét?
A leglogikusabb magyarázatnak ismereteink jelenlegi állása szerint az látszik, hogy taktikai okokból nem támadtak. Az elmúlt napokban ugyanis többször megtapasztalhatták, milyen pusztító erejű tűzzel fogadja a keresztény sereg a támadókat. Annak, hogy az ezzel járó veszteségeket elkerülhessék, egyetlen módja volt, ki kellett várni, míg a keresztény lovasság indul támadásra. Ez esetben ugyanis az ellenfél, saját lovasainak veszélyeztetése nélkül, nem használhatta tűzfegyvereit.
Így vagy úgy, de az átkelt oszmán lovasság elszalasztotta a kedvező lehetőséget, és ezért hamarosan súlyos árat fizetett. Délelőtt 11 óra tájban a keresztények első vonalának közepére helyezett lovassági ék egyetlen rohammal beroppantotta a török sereg derekát. A csatatérről dél és nyugat felé visszaözönlő oszmán lovasok a patakvölgy másik partján több helyütt is szétzilálták, illetve magukkal rántották az ott felállított csapatokat. A támadó ékkel egy időben lassan az egész keresztény sereg megindult, és minden ellenséges erőt kiszorított a keresztesi mezőről. A török balszárnyon álló tatárok rövid csatározás után elmenekültek, de a jobb oldalon, a keresztesi templom körül védekező 2-300 janicsár ellenállását is gyorsan letörték. Ráadásul a keresztények kezére került 40 különböző ágyú, 5 szekér sáncszerszám és 10 szekérnyi lőszer is. Az ellenfél azonban még egyáltalán nem tört meg. A lovasságot üldöző keresztény csapatokat ugyanis a vízparton és a keresztesi átjáróknál is mindenhol rendre megállították.

Miközben a pataknál több ponton is heves csatározás alakult ki az átkelés kierőszakolásáért, többen Miksa főherceghez siettek, hogy rábírják a támadás folytatására. Mint írja, "...nemcsak az erdélyi fejedelem, hanem általában a magyarok mind, Pálffy pedig különösen erősen biztatott a győzelem megragadására és arra, hogy az ellenségnek időt ne engedjünk. Mivel a foglyoktól és pribékektől sok hírünk volt arról, hogy a török nagy rendetlenségben menekül, sőt már maga a szultán is ötezer emberrel Szolnok felé elfutott, mivel a németek közül senki nem emelt szót az átkelés ellen, viszont az egész had frissnek és jókedvűnek látszott, azért, hogy ne vádolhassanak bátortalansággal, valamint hogy ezt az alkalmat és lehetőséget az ellenség megtörésére el ne szalasszuk, elhatározásra jutottunk, és a tábori marsallnak parancsot adtunk, hogy a hadat a gázlón jó rendben vezesse át."

A támadási parancs, a haditerv tehát megszületett, ám a gyakorlati kivitelezés elé meglehetősen komoly akadályok tornyosultak. Az első mindjárt az volt, hogy az ellenség továbbra is keményen tartotta a túlpartot. Mind az erdélyiek, mind pedig a német gyalogság több rohamát is sikerrel verték vissza. Végül, mint az elmúlt napokban már annyiszor, ismét a tűzerő oldotta meg a helyzetet. A keresztesi dombhátra, a falu romjai közé felállított muskétások, majd a tábori ágyúk golyói elől ugyanis a törökök kénytelenek voltak egyre hátrébb és hátrébb húzódni. Így, a tűzfedezetet kihasználva, már az átkelési parancs megérkezése előtt több magyar és német egységnek sikerült harcolva megvetnie a lábát a túlparton.
Ezek térnyerésével egy időben a mai Mezőkeresztes területén megkezdődött a csapatok felvonultatása az átkeléshez és az új csatarend kialakításához. Ez több szempontból is hihetetlenül bonyolult, nehéz és veszélyes művelet volt. Először azért, mert az eddig arccal dél, vagyis Nagymihály felé néző hadseregnek egy teljesen új, kilencven fokkal elforgatott, nyugat, azaz Mezőkövesd felé néző frontvonalat kellett kialakítania. Másodszor azért, mert csatarendjét megbontva, az ellenség támadásainak kitéve kellett megszervezni és lebonyolítani közel 50000 ember átkelését két, legfeljebb három keskeny átjárón. Harmadszor pedig azért, mert a patakpart és az ellenséges vonalak közötti igen keskeny sávban kellett a most már csak két vonalból álló csatarendet újraformálni.
Ennek befejezését azonban az ellenség ezúttal nem várta ki, hanem "...oly sietve támadott a mieinkre, hogy nem volt már elég idő mindennek az elrendezésére." Ennek ellenére mindössze két ponton alakult ki komolyabb összecsapás. A török tábor északkeleti végénél gyülekező török és tatár lovasokkal a már délelőtt is sikeres lovassági ék csapott össze, a délelőttihez hasonló eredménnyel. Egy, a harcban részt vevő frank lovag így emlékszik vissza a történtekre: "...a jobboldalon mi, középen a szászok, rajtuk túl a baloldalon pedig az erdélyiek rohamoztak. Keményen az ellenségre támadtunk, és nemcsak a mocsáron és az átjárón, hanem a mezőn is mindenhol teljességgel keresztül űztük. Ezután nem csupán mi, hanem más lovasok is olyan hevességgel szegődtek a nyomába, olyan lövöldözéssel és kaszabolással mentünk a hátán a táboráig, hogy azt megfelelőképp le sem lehet írni..."

A másik ellenállási góc az előbbi összecsapástól délre, a tábor keleti oldalának közepe táján alakult ki. Itt mintegy 4000 janicsár állt ágyúkkal megerősített csatarendben, de a keresztény sereg első vonalának támadása félóra alatt teljesen felmorzsolta ellenállásukat. A menekülők nyomában, a győzelem biztos tudatában a sereg első vonalának nagy része a tábornak rohant. Mivel a támadás, illetve az azt követő harc és üldözés közben az egységek zárt rendje felbomlott, a tábort a katonák már eleve kisebb-nagyobb csoportokra szakadozva érték el. Itt pedig, a mesés zsákmány ígéretétől megrészegedve, minden rendet és fegyelmet feledve, azonnal szétoszlottak a sátrak között. A táborba északról, a mai keresztesi szőlők alól benyomuló lovasok ellenállás nélkül jutottak el a 2 - 2,5 km hosszú tábor déli végén álló szultáni sátorig. Itt azonban egy janicsárcsapat nemcsak hevesen lőtte, hanem szablyára kelve meg is rohamozta és elkezdte kifelé szorítani a zsákmányolókat. Mivel a katonák már teljesen beleélték magukat a győzelembe, a váratlan és heves támadástól annyira megdöbbentek, hogy ellenállásra nem is gondolva pánikszerűen menekültek az áttekinthetetlen sátorrengetegből. A keresztény sereg maradékának menekülését azonban nem a táborból előbukkanó és egyénenként, szétszórtan menekülő katonák idézték elő. A még rendben álló második vonal zárt tömegeinek szétzilálásához ennél jóval nagyobb erőre volt szükség. Ez az erő Miksa főhercegnek két nappal a csata után írt jelentése szerint nem volt más, mint néhány száz keresztény lovas. A fővezér így emlékszik viszsza az eseményekre: "... váratlanul, magam és minden főbb tiszt reményei ellenére, ráadásul minden különösebb szükség, az ellenség szorongattatása vagy nagyobb támadása nélkül néhány száz huszár és néhány zászló német lovas az ellenségtől egyszerre visszafordult, és aztán nemcsak ezek, hanem egymás után minden más német és magyar lovas együttesen menekülni kezdett..."
De vajon mi volt az oka ennek a csatarendet megbontó menekülésnek? Nos, bár ezt sem a források, sem az eseményeket kommentáló historikusok nem mondják ki, a sereg megfutását a keresztény hadvezetés egyetlen, de a körülmények összejátszása miatt végzetessé váló katonai mulasztása okozta.
Az átkelés, a csatarend megszervezése, a törökök ellentámadása, a harc, az üldözés és a tábor megtámadása egyetlen szédítő sebességű eseménysorrá sűrűsödött. Ez a vibráló forgatag annyira lekötötte a keresztény sereg parancsnoki karát, hogy sem ideje, sem módja nem volt a török tábor déli végénél álló oszmán erők felmérésére. A nehezen felszálló lőporfüst, az átkeléssel járó tolongás és az ellenfél állandó mozgása miatt nem tudták felmérni, nem látták, mekkora erők állnak még a tábor mögött. Teljességgel elképzelhetetlen ugyanis, hogy támadást indítanak a tábor irányába, ha tudják vagy sejtik, hogy védtelen bal oldalukon még ott sorakozik a szultánt őrző 10000 janicsár, a szpáhioglánok, a hátvéd, valamint a jobbszárny lovasságának zöme. Ezekhez hozzászámítva a még helytálló töredék egységeket, legalább 20-25 000 főre becsülhetjük a keresztény sereg oldalában álló oszmán csapatok erejét.

A csata e végső szakaszában egyébként nemcsak a keresztény hadvezetés hibázott. Mint említettük, a török tábor északi és középső részén a keresztények fél óra alatt legyűrtek minden ellenállást, majd behatoltak a táborba. Újabb huszonöt-harminc percbe telt, míg elérték a szultáni sátor környékét. Mivel az valószínűtlennek látszik, hogy a szultáni sátor őrsége egymaga szorította volna ki a több ezernyi zsákmányolót a hatalmas táborból, joggal feltételezhetjük, hogy itt egy nagy létszámú, szervezett janicsáralakulat hajtott végre ellentámadást. Pontosan ekkor, az első menekülők feltűnésével egy időben inog meg a keresztény csatarend második vonala. Ami azt jelenti, hogy a keresztény támadás megindulása után az oszmán hadseregnek hihetetlenül hosszú időre, több mint egy órára volt szüksége az ellenlépések megszervezéséhez. Ennyi idő kellett, hogy megsegítsék a csaknem teljesen elfoglalt tábort, és oldaltámadásra küldjék a Cicala pasa vezette hátvédlovasságot.
Azt, hogy a keresztény sereget balról érte oldaltámadás, mind Miksa főherceg beszámolójának szóhasználata, mind pedig a csapatok elhelyezkedése egyértelműen bizonyítja. Olyan helyzetben ugyanis, amikor egy hadsereg fölényben van, több különböző lovas egység egyöntetű és egyidejű megfordulását csak valami igen komoly, igen erős fenyegetés válthatta ki. Mivel ezek az egységek nem álltak harcban, ez az ok nem lehetett más, mint egy oldalról közeledő ellenséges lovas tömeg. A váratlan támadás elől a balszárnyon álló lovasok az egyetlen lehetséges irányba, jobb felé fordulva próbáltak kitérni. Eközben azonban nekirohantak a csatarend második vonalának, és magukkal rántották annak teljes lovasságát.
A zűrzavart és az ijedtséget csak tovább fokozta, hogy pontosan ebben a szerencsétlen lélektani pillanatban tűntek fel a menekülők a tábor irányából is. Sőt, a török tábor észak-nyugati sarkánál megjelent néhány azon oszmán csapatok közül, amelyek eddig az ábrányi átjáró elfoglalásával kísérleteztek. Bár a dolog úgy festett, mint egy minden irányból meginduló általános ellentámadás, valójában egyáltalán nem volt megszervezett, összehangolt akció. Cicala pasa az utolsó még irányítható lovassági tartalékot vitte harcba, és kizárólag csak a szerencsén múlt, hogy az Ábrány felől érkező csapatok és a menekülők is ekkor jelentek meg.
Ez azonban már nem sokat rontott a keresztény csapatok helyzetén. A katonák túlnyomó többsége ugyanis egyáltalán nem tudta, hogy miért vagy mi elől kell futni. Mivel a tömegből semmit sem látó katonáknak a bizonytalanság, a láthatatlan, megfoghatatlan fenyegetés sokkal rémisztőbb volt, mint a fegyveres harc, a pánik gyorsan elsöpörte a fegyelmet. A menekülők - egyre több és több katonát rántva magukkal - nekimentek a még rendben álló csapatoknak. Miksa főherceg megpróbált három zászlónyi lovasával segítséget vinni a harcmezőn hátrahagyott gyalogságnak, de a menekülő tömeg egyszerűen elsodorta mellőle katonáit. Bernhardt anhalti herceg két zászló német lovassal rácsapott az üldözőkre, de a kialakult helyzeten ez már nem változtatott. A futókat sem itt, sem a patak túlpartján nem sikerült megállítani. Az átjáró túloldalán néhány német lovas egység összegyülekezett ugyan, de mivel a sötétben sem a főbb tiszteket nem találták, sem további parancsot nem kaptak, ki ellovagolt, ki a tábor felé vette útját. Igen valószínű, hogy a gázlóknál rendben álló néhány csapat, az itt sorakozó ágyúk és az időközben leszálló sötétség rettentette vissza a fáradt oszmán lovasokat a további üldözéstől. A csatamező körül portyázó tatárok ellenben Nagymihály felé átkeltek a keresztény tábor oldalára, és a futók közé keveredve igyekeztek minél nagyobb zsákmányra szert tenni. Bár a pánikhangulat fenntartásához jelenlétük erősen hozzájárult, megjelenésüket nem tekinthetjük sem szervezett katonai akciónak, sem szervezett üldözésnek.

A csapatok újraszervezésére a megerősített tábor alkalmas lett volna, ha van valaki, aki képes a rendteremtésre. A főherceg azonban látva a táborban uralkodó rettenetes zűrzavart - a szekereket fosztogató katonákat, a szétbontott szekérvárat, a lovakkal elmenekülő kocsisokat - be sem mert menni a táborba. A tábori marsall, Schwarzenberg állítólag eltévedt az időközben leszálló sűrű ködben. Az erdélyiek, akik, úgy látszik azért annyira nem ijedtek meg, a málházással voltak elfoglalva. A főtisztek közül egyedül Pálffy időzött tartósabban a táborban. A csata után összegyűlt tisztekkel éjfélkor tanácskozást tartott, de látva, hogy a sereg immár menthetetlenül széthullt, ők sem tehettek mást, mint hogy a legfontosabb dolgokat összeszedve, csendben elhagyták a tábort.
Eközben a túlparton, a "győztes" oszmán sereg táborában egész éjjel lázas pakolás és költözés zajlott. Az üldözés és mindenfajta katonai akció elmaradása, valamint a csapatok egy részének felkerekedése arra utal, hogy az ellenfél éppúgy nem volt ura a helyzetnek, mint a keresztények. Az oszmán hadvezetés csak azután nyerte vissza az irányítást maradék erői fölött, amikor kiderült, hogy az ellenfél elhagyta a csatamezőt.

A veszteségek sem emberéletben, sem anyagiakban nem voltak akkorák, mint azt az első, mindenféle helyzetfelmérés nélkül készült jelentések állították. A csatát követő időszak jelentéseiből kiderül, hogy az oszmánok a csatatéren maradt felszerelés jelentős részét nem tudták elvinni. Egy november 15-i jelentés szerint több száz megrakott szekér, jó néhány kisebb nagyobb ágyú állt még ekkor is a csatatéren. Az emberveszteség zöme a török táborban zsákmányoló, illetve a második csatarendben előre kerülő négy külföldi - sváb, bajor és két cseh kiállítású - gyalogezred állományából került ki. Akik a táborból nem tudtak kimenekülni, azokkal a janicsárok és a feldühödött tábori személyzet végzett. Sokan haltak meg azok közül is, akik a gyengécske török ellentámadás útjába kerültek, ám a legnagyobb veszteséget a hadsereg saját magának okozta. Az elesettek (5-6000 fő) többségét a menekülő lovasság vagy saját bajtársaik taposták halálra.

Végkövetkeztetés:

A csatát évszázadok óta vereségként, egyfajta második Mohácsként tartják számon a történészek, azonban ez talán nem ennyire egyértelmű. Egyértelmű győztes talán nincs is, a kialakult évszázados véleménnyel szemben, a keresztény liga semmiképpen nem vesztesként hagyta el a csatateret, az viszont igaz, hogy nem sikerült kihasználni taktikai fölényét és a török csapatokat nem tudta megsemmisíteni.

Ha megnézzük; a kezdeményezés, október 26-ának hajnalától eltekintve, mindvégig a keresztények kezében volt. Már az összecsapás helyét is ők választották meg, ráadásul olyan, a sereg adottságainak minden tekintetben kedvező pozíciót foglaltak el, amely lehetővé tette a választást a nyílt mezei harc és a védekezés között. Az összecsapásokból is rendre ők kerültek ki győztesként. Október 22-én menetből vették be a török elővéd védelmi állását. 25-én rohammal visszaszerezték a keresztesi hídfőt, és könnyedén elhárították az oszmán fősereg minden átkelési kísérletét. 26-án hajnalban a keresztesi mezőn gyakorlótérre illő nyugalommal görgették odébb maguk elől az ellenséges lovasságot. Majd tankönyvbe illő mintaszerűséggel alkottak csatarendet, és söpörték le az ellenfelet a csatatérről. Az öt különböző csapatnemet és ki tudja hány nációt magába foglaló hadsereg tisztjei és a katonái példás fegyelemmel és gyorsasággal hajtottak végre több, egyenként is igen bonyolult manővert. Kilencven fokkal elfordították a hadsereg arcvonalát, kierőszakoltak és végrehajtottak egy átkelést, majd az ellenség közvetlen közelében újraformálták a csatarendet. Figyelembe véve, hogy mindezt egy többnyelvű, eltérő fegyverzetű, össze nem szokott hadsereggel kellett megtenni, a katonai vezetésről és az irányításról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk.
Szintén a keresztény hadvezetés képességeit dicséri az a tény, hogy felismerte és kiválóan alkalmazta a sereg legnagyobb előnyét, a hatalmas tűzerőt. A csatarendet úgy alkották meg, hogy a sereg arcvonalának minden egyes méterét folyamatosan tűz alatt lehetett tartani. A kézi lőfegyverekkel távolról folytatott harc az oszmán hadsereg többségének nemcsak új, idegen, hanem igen veszélyes és félelmetes dolognak számított. A közelharcban karddal, szablyával okozott sérülések többsége ugyanis nem volt halálos, még több komolyabb vágásból is viszonylag könnyen fel lehetett épülni. A lőtt sebeket viszont, a kor orvosi ismereteinek szintjén, antibiotikumok hiányában nem tudták kezelni. Ha maga a golyó nem is ért létfontosságú szervet, a lövedék által okozott vérmérgezés az esetek 90-95 százalékában végzett a sebesülttel.
A keresztény hadsereg másik nagy erőssége a tábori tüzérség szinte virtuóz alkalmazása volt. A kor hadviselésében szokatlan könnyedséggel és rugalmassággal használták ágyúikat. Új és meglepő fordulat volt, hogy a könnyű lövegek a csapatokkal együtt mozogtak. Ebben a korban a tüzérséget még statikus fegyvernemnek jelentették. A csata kezdetén a védett helyre állított ágyúk leadtak egy-két sortüzet, majd, mivel a lovassággal szemben védtelennek számítottak, a továbbiakban már nem vettek részt a harcban. Legalábbis így hittük eddig. Keresztesnél viszont a tábori ágyúk nem egyszerűen mozogtak, hanem bizonyos támadó szerepet átvéve, valósággal húzták maguk után a csapatokat. (Kitörés a táborból, az átkelés kierőszakolása.)

Kétségtelen, hogy a keresztény sereg Mezőkeresztesnél nyújtott katonai teljesítményéről elismerően kell nyilatkoznunk, ám sajnos nem téveszthetjük szem elől azt a tényt, hogy a csata végén mégiscsak az oszmán hadsereg tartotta meg a harcmezőt. Ennek oka egyetlen súlyos katonai hiba: az átkelés után előrenyomuló hadsereg fedezetlenül hagyta balszárnyát. Ebben a mulasztásban viszont a keresztény hadsereg minden főtisztje egyaránt vétkes. Különösen nagy felelősség terheli a hivatásos katonákat, Király Albertet, Tieffenbachot, Pálffy Miklóst és Schwarzenberg tábori marsallt, a sereg tényleges vezetőit. A magyar történetírás azonban helyettük rendszeresen azon veri el a port, aki a vereségről a legkevésbé tehet; Miksa főhercegen.

Az oszmán hadvezetés olyan, az ellenfél által választott terepen fogadta el a harcot, ahol sem erős lovasságát, sem jelentős létszámfölényét nem tudta kihasználni. Ráadásul mivel sem a csatához való felvonulás, sem a táborverés nem volt jól megszervezve, a sereg fáradt, túlhajszolt emberekkel és lovakkal szállt harcba. Ennek betetőzéseképp az oszmán hadvezetés október 26-án olyan csatarendben állt fel, amely eleve kétfelé szakította a hadsereget. A kizárólag lovasokból álló "expedíciós" seregrész kiengedte kezéből a kezdeményezést, és az ellenfél első támadása elől megfutamodott. Jóllehet, az oszmán seregnek kétszer annyi ágyúja volt, mint ellenfelének, hatalmas tűzerejét egyáltalán nem tudta kihasználni.íbryMivel a mezőkeresztesi összecsapásokban a keresztény sereg, harcászati és fegyverzeti fölénye birtokában, október 26-a délutánjáig kedve szerint "görgette" ide-oda az ellenfél csapatait, az oszmán hadvezetés sem beszélhet győzelemről, csak szerencsés megmenekülésről. Arról is csak az ellenfél hibájának köszönhetően.

A csata nem mért csapást a keresztény oldal katonai potenciáljára, és nem gyakorolt különösebb hatást a háború kimenetelére sem. Amit a Keresztesnél történtekből tanulságként érdemes levonni, azt egy évvel az események után Miksa főherceg így fogalmazta meg: "Ebből a végül felette rosszul végződő összecsapásból elegendőképp kitűnik, hogy az ellenfél hatalmas hada, amivel legjobb katonái voltak ott, Isten segedelmével, jó rendet tartva, bátran támadva és az ellenséget állhatatosan üldözve a nyílt mezőn könnyen megverhető és legyőzhető."

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra