A KOLINI CSATA (1757. június 18.)

 

 

Előzmények, a Pragmatica Sanctio hatása Európára:

Amikor VI. Károly Ausztria császára (magyar királyként III. Károly) 1713. április 19-én ünnepélyesen kihirdette a Habsburg-család nőági örökösödését szabályzó "Pragmatica Sanctio"-t, valószínűleg senki sem gondolta Bécsben, hogy csaknem három évtized múlva fél Európa hadba száll a Habsburg trónért. Bár az akkor 28 éves Károlynak három év múlva fia született, ám a trónörökös még héthónapos sem volt, amikor meghalt. A császárnak ezt követően még három gyermeke jött a világra, de a sors szeszélye folytán mindegyik lány lett. Az elsőszülött, Mária Terézia a kortárs leírások szerint szép, művelt és erélyes lány volt, így minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, mely az uralkodáshoz szükséges.

Mária Terézia, Ausztria császárnője

1740-ben III. Károly hirtelen meghalt, így a Pragmatica Sanctio értelmében az elsőszülött lány, Mária Terézia követte apját a trónon. Jóllehet III. Károly gyakorlatilag a kontinens minden uralkodóházánál biztosította Mária Terézia örökösödési jogait, Károly Albert bajor választófejedelem - I. Ferdinánd 1546-ban kelt végrendeletére hivatkozva - mint leszármazott nem ismerte el az új örökösödési rendet, és magának követelte a trónt. Mint később a történetírás kiderítette, a bécsi udvar a végrendeletet valóban meghamisította, mivel a Hofburgban őrzött végrendeletből a "männliche Erben" (fiúági örökösödés) szavakat kitörölték, és az "eheliche Erben" szavakkal helyettesítették, ami azt jelentette, hogy a bajor utódok csak akkor örökölhetik a trónt, ha az ausztriai ház összes nőtagja is kihal.

 

Az osztrák örökösödési háború:

Ekkor az ifjú porosz király, II. (Nagy) Frigyes Glatz grófság és Szilézia egy részének átengedése fejében felajánlotta az örökösödési jog elismerését, és katonai segítséget ígért Mária Teréziának. Mivel "lovagias" ajánlatát a bécsi udvar elutasította, a porosz uralkodó szövetségre lépett Ausztria régi riválisával, Franciaországgal, majd szokatlan hadviselési időben, 1740. december 16-án több mint 20.000 fős seregével betört Sziléziába. Frigyes amolyan korabeli villámháborúval kívánta elrendezni a vitatott tartományok sorsát, de arra valószínűleg ő sem gondolt, hogy három háborút fog vívni a tartományért. A gyors porosz sikerek nyomán megindultak a bajor csapatok, és 1741. november 26-án elfoglalták Prágát. Károly Albert választófejedelem oldalán hamarosan a francia királyság és a szász választófejedelemség is beavatkozott a háborúba. Szorongatott helyzetében 1741. szeptember 11-én Mária Terézia a magyar rendektől kért és kapott segítséget; az országgyűlés összesen 21.600 katonát ajánlott fel. Mária Terézia Szilézia átengedése árán 1742. június 11-én békét kötött II. Frigyessel, majd teljes erejével a bajorok és a franciák ellen fordult. 1742. december 6-án visszafoglalták Prágát, a császári-királyi csapatok birtokba vették Münchent, majd 1743 májusában megszállták egész Bajorországot.

II. Frigyes, Poroszország királya

1743 tavaszán már a bécsi udvarban is fellélegezhettek, mert Anglia és Hollandia a Habsburg Birodalom oldalán hadba lépett Franciaország ellen. Ausztria térnyerése azonban újabb hadjáratra sarkalta a porosz királyt, aki 1744 augusztusában csapataival betört Csehországba, és hamarosan elfoglalta Prágát. A bécsi udvar ekkor megerősítette szövetségi szerződését Angliával és Szászországgal, de a császári-királyi seregek a sorozatos katonai vereségek miatt végül nem tudták visszafoglalni Sziléziát. A második sziléziai háborút az 1745. december 25-én Drezdában megkötött békével zárták le, amelyben II. Frigyest újra megerősítették sziléziai birtokában, a porosz király viszont elismerte Mária Terézia férjének, Lotharingiai Ferencnek 1745. szeptember 13-án történt német-római császárrá választását.
Az osztrák örökösödési háború utolsó éveiben a francia-spanyol koalícióval Belgiumért folyt a harc. Az aacheni békében (1748. október 18.) Ausztria ugyan elvesztette Sziléziát és az itáliai tartományok jelentős részét, de megtartotta Belgiumot, a volt spanyol Németalföldet, és elismertették a Habsburg-dinasztia nőági örökösödését.

 

Reformok és szövetségek :

Mivel a háborúban elszenvedett katonai kudarcok rávilágítottak a Habsburg Birodalom anyagi erőforrásainak és hadseregének gyengeségeire, ezért Mária Terézia néhány esztendő alatt széles körű gazdasági, oktatási és hadügyi reformokat vezetett be: új tiszt- és altisztképző iskolákat, katonai és hadmérnöki akadémiát állítottak fel, a porosz hadsereg mintájára pedig korszerűsítették a toborzást, a katonaság kiképzését és fegyverzetét.
Wenzel Kaunitz kancellár irányításával, aki sokáig Bécs párizsi követe volt, meglepő fordulatot hajtottak végre a külpolitikában is. Kihasználva az angol-francia gazdasági és gyarmati ellentéteket, kiegyeztek az évszázados ellenségnek számító Franciaországgal, sőt, a formálódó koalícióba bevonták Oroszországot és Szászországot, és 1755-ben poroszellenes szövetséget hoztak létre.

II. Frigyes, hogy megelőzze teljes politikai elszigetelődését, 1756-ban Angliát és a Hannoveri Fejedelemséget maga mellé állította. A poroszellenes koalíció katonai túlsúlyát II. Frigyes egy gyors támadás révén akarta kiegyenlíteni. Abban bízott, hogy egy Szászország, majd Csehország ellen indított támadással elriasztja a koalíció másik két tagját a hadba lépéstől, vagy ha ez nem sikerül, akkor egyenként számol le ellenfeleivel. A porosz király 1756. augusztus végén, mintegy 70.000 katonával indult meg Szászország ellen, ezzel kezdetét vette a történelemkönyvek lapjain harmadik sziléziainak vagy hétévesnek nevezett dinasztikus háború.

 

A "hétéves" háború kezdete:

A porosz hadigépezetnek mindössze 12 napra volt szüksége, hogy elérje Drezdát, sőt szeptember 11-én bekerítette a Pirnánál összevont szász haderőt. II. Frigyes nem bajlódott a szászok megtámadásával, hanem a Maximilian Browne tábornagy parancsnoksága alatt álló, 32.000 főt számláló császári-királyi sereg ellen fordult. A Habsburg- és porosz erők összecsapására 1756. október 1-jén Lobositznál került sor. Az ütközet erős tüzérségi párbajjal kezdődött, majd a porosz lovasság rohamával folytatódott, amely visszavetette az ellenfél lovasságát, de a gyalogság sortüzei hamarosan megállították őket. Ekkor Hadik András vezérőrnagy két vértesezreddel és a huszáralakulatokkal oldalba támadta az ellenfél lovasságát, amely nagy veszteségek árán kénytelen volt gyalogsága mögé visszahúzódni. Végül a porosz gyalogságnak sikerült elfoglalni a rommá lőtt Lobositzot, de a császári haderő jól kiépített állásait nem merték megtámadni. A nehezen kivívott győzelemben a poroszok 3.308 főt, mintegy 440 emberrel többet vesztettek, mint a császáriak, sőt kénytelenek voltak Csehországból visszavonulni. A csatát követően Browne tábornagy hiába nyomult előre, hogy fedezze a körbezárt szász csapatok kitörését, a porosz hadsereg gyors visszatérése meghiúsította az akciót, így a csapatok október 15-én kénytelenek voltak kapitulálni. Hadik Andrást a csatában mutatott hősiességéért november 16-án altábornaggyá léptették elő.

Bár a Habsburgok szövetségesei közül Franciaország 100.000, Oroszország 80.000, a német fejedelemségek 30.000, a svédek pedig 25.000 katonát ígértek, de még 1757 tavaszán sem kezdték meg a hadműveleteket. A poroszok viszont már a hadjárat kezdetén számíthattak Anglia, a Hannoveri Fejedelemség, a Braunschweig-wolfenbüttel-beverni hercegség és a hesseni őrgrófság által felállított 45.000 fős segélyhadra, amelynek feladata elsősorban a francia haderő lekötése volt.

1757 tavaszán II. Frigyes úgy gondolta, hogy még a Habsburg Birodalom szövetségeseinek beavatkozása előtt gyors akciót indít Csehország ellen, és újra beveszi Prágát. Hadseregének összlétszáma a tartalékokkal együtt 200.000 főre rúgott, melyek zöme Szászországban és Sziléziában állomásozott. Az ellenfél a helyőrségekkel együtt hasonló nagyságú haderővel rendelkezett, amely az ellenfél haderejével szemben hat nagyobb csoportosításban a Szászországgal és Poroszországgal határos területeken volt elhelyezve.
Az első, mintegy 20.000 főnyi porosz sereg Károly beverni herceg vezetésével lépte át a határt, és április 26-án Reichenbergnél legyőzte Lothar Königseg táborszernagy 18.000 fős hadát. A győzelmet kihasználva a porosz uralkodó az erők nagy részét gyorsan Prága felé irányította, hogy még Leopold Daun csapatainak megérkezése előtt leszámoljon az ott lévő Habsburg-főerőkkel. A Prága közelébe érkező porosz haderő 66 zászlóaljból és 113 lovasszázadból, összesen 64.000 emberből állt.
A 48.500 gyalogos és 12.500 lovas alkotta császári-királyi fősereg Prágától keletre foglalt állást, a várost Thürheim tábornok parancsnoksága alatt 18 zászlóalj gyalogos és néhány lovasszázad védte. Főparancsnokká Lotharingiai Károly herceget, Mária Terézia sógorát nevezték ki, de a katonai műveleteket valójában Browne tábornagy irányította.

Lotharingiai Károly herceg,
a császári és királyi csapatok főparancsnoka

A küzdelemre május 6-án Prágától keletre került sor, amelyet Kolinhoz való közelsége miatt a szakirodalom első Kolini csatának is szokott nevezni. Browne tábornagy seregét három vonalban állította fel a harcmezőn, a gyalogságot középen, a lovasságot a szárnyakon helyezve el. Miután II. Frigyes megszemlélte az ellenfél állásait, úgy döntött, hogy nem intéz frontális támadást, hanem átkarolja a gyengének tűnő jobbszárnyat. Browne tábornagy követte a poroszok hadmozdulatait, de ennek következtében saját lekanyarodó arcvonala megtört, és a keletkezett hézag védtelenné vált. Kurt Schwerin tábornagy porosz harccsoportja ezen a ponton indított támadást az ellenséges gyalogosegységek ellen, és a sortüzek leadását követően kemény kézitusában áttörte az arcvonalat. Hamarosan a porosz lovasság is beleavatkozott a harcba, de Hadik András lovasai és a Baranyai-huszárezredek oldalba támadták őket, ám a váltakozó sikerű harcban végül alulmaradtak.
A császári-királyi harcvonalba betörő porosz gyalogság ellen maga Maximilian Browne tábornagy vezette az ellentámadást. Heves tűzharc kezdődött, amelyben mindkét fél érzékeny veszteségeket szenvedett; Schwerin tábornagy elesett, Browne tábornagy lábát pedig egy ágyúgolyó roncsolta össze, s ezután eszméletlenül vitték Prágába. Browne sebesülését követően a küzdelem hevében a főparancsnok Lotharingiai Károly herceg szívgörcsöt kapott. Mire a herceg magához tért, a csata már eldőlt. II. Frigyes nagy lendülettel támadó csapatai hamarosan megtörték a hadvezérek nélkül maradt ellenfél gyalogságának ellenállását. A visszavonulást Karl O'Donnel lovashadosztálya és a Pallavicini-, az Eszterházy József- és az Eszterházy István gyalogezredek fedezték. Lotharingiai Károly ezután a jobbszárny gyalogságát és a lovasság legnagyobb részét Kolin felé irányította, hogy csatlakozzanak Daun tábornagy seregéhez, a balszárny egységeit pedig Prága felé vonta vissza.

Mindkét fél igen jelentős veszteségeket szenvedett: a poroszoknál 18.417, a császári-királyi haderőnél 13.314 fő volt a halottak és sebesültek száma. A császári-királyi gránátosok hősies helytállásának elismeréseként a királynő elrendelte, hogy a háború ideje alatt dupla zsoldot kapjanak.
A győztes csata után a poroszok körülzárták, majd ostrom alá fogták Prágát. II. Frigyes arra számított, hogy a balszárny csapataival 40.000 főre szaporodott védőőrség az élelemhiány következtében megadja magát. A város védői azonban nem kapituláltak, sőt sorozatos kitöréseikkel állandóan nyugtalanították az ostromló sereget. Bár Frigyes a beverni herceget mintegy 20.000 emberrel Daun hadtestének megfigyelésére küldte, a poroszok nem tudták megakadályozni a császári-királyi csapatok összevonását. Daun 58.000 főre szaporodott seregével a hadműveleteket június elején újra megkezdte, és Kuttenbergen át Zasmukba nyomult. A beverni herceg kitért a túlerőben lévő császáriak elől, és Kolint érintve Kaurimig hátrált, ahol egyesült a Prága ostromától elvont csapatokkal. Az újabb nyílt csatára készülő porosz sereg ekkor 36.000 embert számlált.
II. Frigyes Suchdol, Kuttenberg és Kolin térségében akarta a Prága sorsát is eldöntő küzdelmet megvívni, ám meglepve tapasztalta, hogy Daun csapatai június 17-én már elfoglalták a kiszemelt csatateret Krychnow térségében. Így a csapataival nem folytathatta tovább előrenyomulását, hanem az ellenség vonalai előtt elhaladva Wrbschan mellett ütött tábort. Az ellenfél hadmozdulataira válaszul a császári hadvezetés, tartva egy későbbi átkaroló hadművelettől, a csapatokat Pobor, Libodritz és Radowesnitz térségébe irányította, és az egységek a Prágába vezető postaúttal szemben foglaltak állást.

 

A Kolini csata:

1757. június 18-a reggelén nagyjából azonos létszámú, 31.240 porosz és 28.870 császári-királyi katona készülődött az összecsapásra. A csatározások hajnali öt óra körül kezdődtek, amikor Joachim Tresckow porosz tábornok lovas- és gyalogosalakulatai elfoglalták Planjant, majd ezt követően megindult az elővéd, Hans Joachim Zieten tábornok 35 lovasszázada és Johann Dietrich Hülsen tábornok gyalogsága. Mögöttük három oszlopban fejlődött fel a porosz sereg.
II. Frigyes vezérkarával Welim térségében a "Zur goldenen Sonne" ("Az aranynaphoz" címzett) fogadóban ütötte fel a főhadiszállását. A reggeli köd felszállását követően a fogadó tetejére felkapaszkodó porosz uralkodó meglepve tapasztalta, hogy délre, a Prága-Kolin postaúttal szemben az ellenfél csapatai már csatarendben állnak. Tábornokaival úgy értékelte a helyzetet, hogy az ellenség védelmi állásokat foglalt el, így a támadást neki kell megindítania.
Mivel a reggeli, mintegy 15 km-es menet során az egységek szétszakadoztak, s a katonák elfáradtak, a csapatok felzárkóztatása után a fővezér pihenőt rendelt el, maga pedig néhány kisebb lovasalakulattal felderítésre indult. Ennek során megállapította, hogy a tagolt terepviszonyok és az ellenséges tüzérség elhelyezkedése miatt eredményes támadást csak a Krechor és Radowesnitz között elhelyezkedő jobbszárny ellen lehet intézni. Ezt a hadműveletet az általa már sikeresen alkalmazott ferde harcrend alkalmazásával kívánta végrehajtani, mely során a porosz balszárny csapatai lépcsőzetesen támadva, Radowesnitznél délre bekanyarodva oldalba támadják az ellenfelet. A támadás fedezésére Zieten huszártábornok csapatait Nádasdy Ferenc lovassági tábornok hadtestének távoltartására Kolin felé rendelték, miközben Johann Hülsen tábornok gyalog- és lovasalakulatainak Krechort kellett birtokba vennie.
Bár a császári hadvezetés a porosz felvonulást látva a balszárny tartalékát a jobbszárny alakulata mögé csoportosította át, ám déltájban már úgy vélték, hogy aznap nem fog sor kerülni az összecsapásra. Csaknem ugyanebben az időben II. Frigyes viszont kiadta a támadási parancsot tábornokainak, sőt a körülötte lévő katonákhoz intézett beszédében már megelőlegezte számukra a győzelmet, a "döntő" győztes csata megvívására lelkesítette őket, "hiszen gyenge ellenségünk már félelemmel várja a végítéletet".

Kattints a képre!

A csata hadmozdulatai.
(A nagyobb verzióért kattints a képre.)

A porosz támadás délután egy órakor az előhad kelet felé való menetével kezdődött, majd ezt két oszlopban követte a haderő zöme. Élükön a győzelmében biztos II. Frigyes kivont karddal lovagolt. Amikor a porosz elővéd Bradics falu közelébe ért, az egységek csatarendbe fejlődtek, és a haditervnek megfelelően zárt sorokban, zeneszóval támadásra indultak Krechor térségében. A támadókat erős tüzérségi kartács- és puskatűz fogadta, de veszteségeik ellenére rendületlenül nyomultak előre a falu felé. A nagy erőkkel végrehajtott támadás láttán Daun, - Nádasdy tanácsára - a gyalogosalakulatokkal, többek közt a Haller-ezred katonáival erősítette meg a jobbszárny szélén a Krechor és Radowesnitz között lévő tölgyerdőt, és csapatokat vezényelt a Krechor mögötti magaslatra is. Miután a heves ellenállás következtében Johann Hülsen porosz tábornok támadása elakadt, három gránátos zászlóaljat vezényeltek a harccsoport megerősítésére. Ezzel egyidőben Joachim Zieten tábornok Kutlirnál lévő lovassága rátámadt Nádasdy hadtestére. A kapott parancs értelmében a császári-királyi lovasság nem bonyolódott nagyobb harcba, hanem rövid kézitusa után visszavonult a tölgyes mögé, ahol a gyalogsági tűz visszafordulásra késztette az ellenfél lovasait.
Közben II. Frigyes megváltoztatta eredeti haditervét, és utasítást adott, hogy a balszárny gyalogságának zöme ne Kurlitz irányába vonuljon, hanem már Bradicsnál forduljon dél felé, hogy csatlakozzon az áttörést végrehajtó elővédhez. Ezt követően az egész arcvonal élesen jobbra kanyarodott, hogy segítséget adjon a Krechor környékén harcoló Hülsen-csoportnak. II. Frigyes a balszárnyon lévő erőket Bristvi ellen küldte. A Móric annhalt-dessaui herceg és a Christoph Manstein vezérőrnagy vezette középhad és jobbszárny feladata Chocenitz elfoglalása és a Przerowsky-magaslaton elhelyezett ellenséges erők semlegesítése volt. A császáriak jobbszárnyán továbbra is kemény tűzharc folyt, annak ellenére, hogy a Hülsen tábornok vezette porosz egységeknek időközben sikerült elfoglalniuk az ellenfélnek a Krechor mögötti magaslaton elhelyezett lövegeit, és onnan ágyútüzet zúdítottak a védekező csapatokra.
Bár a porosz jobbszárny csapatai Chocenitz elfoglalása után a kapott parancs ellenére tovább támadtak, a Przerowsky-magaslatot nem tudták elfoglalni. A balszárnyon II. Frigyes vezetésével általános támadás kezdődött, amelyet többek közt a katonai határőrvidéki és a Károly József-gyalogezredbeli katonák heves és pontos puskatüze az ezredlövegek hathatós támogatásával megállított. Krechor elfoglalását követően Hülsen tábornok csapatai támadást indítottak a tölgyesben elhelyezett egységek ellen is. A támadás a heves tüzérségi és puskatűzben, valamint a megjelenő huszárság ellenlökése nyomán összeomlott. A siker nyomán a császári-királyi csapatoknak végül is sikerült visszafoglalni a Krechor mögötti dombon elhelyezett ágyúikat, és helyreállítani az ellenség által áttört arcvonalat.

II. Frigyes tábornokai körében

Mialatt a Heinrich Wied-Runkel és Klaudius Sincere osztrák tábornokok által vezetett hadosztályok lassan felülkerekedtek a makacsul rohamozó porosz egységeken, a Nádasdy Ferenc vezette hadtest és a Joachim Zieten vezényelte alakulatok között a század egyik legnagyobb lovas összecsapása fejlodött ki. Nádasdy parancsnoksága alatt mintegy száz lovasszázad - magyar huszárok, szász könnyűlovasok, osztrák vértesek és dragonyosok - indult rohamra a tölgyes és a Kurlitz közötti területen. A két, csaknem azonos létszámú hadtest között majdnem egy órán keresztül tartott a küzdelem. A poroszok összesen hétszer indítottak rohamot a tölgyesben elhelyezett gyalogság és az ellenséges lovascsoportosítás ellen. Támogatásukra II. Frigyes bevetette a lovastartalékot, amely a gyalogosegységekkel együtt több helyen is áttörte a császári jobbszárny első vonalát, de ezeket a réseket a második vonal alakulatainak végül sikerült elreteszelniük. Kiemelkedik ezek közül a Haller-gyalogezred akciója, amelynek során az egység katonái a folyamatos tüzelést követően közelharcban próbálták feltartóztatni az ellenséget. Ekkor a lőszerhiány már olyan nagy volt, hogy a Károly József főherceg gyalogezredét vezénylő Siskovics József ezredes utasítást adott a dobok beszakítására, s a katonák azokba gyűjtötték az elesettek és a sebesültek megmaradt lőszerét. A heves kézitusában számos katonájával együtt elesett Christian Kossig vezérőrnagy, a tartalék parancsnoka, és este hat óra körül az ellenfél lovasai után a gyalogosok nagy részét is sikerült megfutamítani. A Hülsen vezérőrnagy és Tresckow altábornagy vezette 14 porosz zászlóalj ezt követően még vitézül ellenállt, de a császári lovasság és gyalogság körbefogta, és kemény harc után felmorzsolta őket.

A császári-királyi lovasság másik része a porosz jobbszárny ellen fordult. Az ott lévő gyalogosalakulatokkal, köztük a magyar gyalogezredekkel, eredményes támadást indítottak, és Chocenitzből is sikerült kiűzniük az ellenséget. Csapatai hátrálását látva Frigyes a visszavonuló katonákra kiáltott: "Ágyúkat ide! Előre! Kutyák, örökké akartok élni?" Az egyre nagyobb pánikban már alig hallgattak a nem várt vereségtől önkívületbe esett uralkodóra. Azt a néhány tucat embert, aki követte a királyt, a tüzérségi tűz hamarosan leterítette. II. Frigyest végül segédtisztjének szavai röpítették vissza a valóságba: "Sire! Egyedül akarja elfoglalni az ütegállást?" A mindenfelől előretörő ellenség láttán a porosz uralkodó elrendelte az általános visszavonulást, és a főparancsnokságot átadta Móric annhalt-dessaui hercegnek. Tábornokának arra a kérdésére, hogy a csapatok merre vonuljanak vissza kurtán csak annyit válaszolt: "Spandauba".
Ezt követően a beverni herceg a nyolc gyalogzászlóaljra és 15 lovasszázadra fogyatkozott porosz jobbszárnnyal a Planjantól keletre fekvő magaslatokra húzódott vissza, és onnan fedezte a többi csapat visszavonulását. Az ellenséges csapatoknak erős tüzérségi tűzben és a huszárok állandó zaklatásai között kellett hátrálniuk, de ekkor érte támadás a porosz jobbszárnyon eddig bevetésre várakozó gyalogsági tartalékot is. A Petrovszky Ferenc, a Kálnoki-huszárezred őrnagya által vezetett csapat az ellenség üldözése közben még két tábori ágyút is zsákmányolt. Az utolsó alakulatok este 8 óra körül hagyták el a csatateret. Az ellenséget az egész napos harcban elfáradt lovasság már nem üldözte, csak néhány huszáralakulat tartotta szemmel őket.

A császári és királyi hadsereg 1.003 halottat, 5.471 sebesültet, valamint 2.500 foglyot és szökevényt veszített. Az elveszett lovak száma 2.745, a hiányzó csapatzászlók száma pedig öt darab volt. Ennél jóval súlyosabbak voltak az ellenfél veszteségei, amelyek 13.447 főre, köztük több mint 3.000 halottra rúgtak. A császári hadsereg zsákmánya lett továbbá 45 löveg és 22 zászló.
A győzelmet követően a Habsburg-hadsereg még két napig a harcmező közelében maradt. Miután rendezték soraikat, és az elesetteknek megadták a végtisztességet, Krychnowhoz vonultak, ahol a főtisztek a templomban, a hadsereg a falu melletti legelőn hálaadó istentiszteleten vett részt, majd a díszelgő egységek hangos kürt- és sípszó, valamint 142 ágyú és a kézifegyverek díszsortüze mellett "Vivát, Mária Terézia!" kiáltással ünnepelték a győzelmet.

 

A Mária Terézia-rend

A diadal hírét húszfős kíséret élén a csatatéren ezredessé előléptetett vetési Kökényesdy József alezredes vitte meg Bécsbe. A császárvárosban örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a győzelmet. Mária Terézia, aki némi túlzással a birodalom születésnapjának nevezte a győzelmet, a csata emlékére megalapította az egyik legnagyobb katonai kitüntetést. Alapszabályait egy később, 1758. december 12-én kelt uralkodói rendelet szabályozta. Ennek értelmében a kitüntetést csak olyan katonatisztek nyerhetik el, akik önkéntes és sikeres vállalkozást hajtanak végre a háborúban. A Mária Terézia-rend három - nagykeresztes, parancsnoki és lovagi - osztályból állt. A rend adományozásával lovagi méltóság járt együtt, és folyamodni lehetett az örökös bárói méltóságért. 1878-tól a Mária Terézia-renddel kitüntetettek nyugdíjban részesültek: a nagykeresztes osztály 6.000, a parancsnoki 1.500, a lovagok 800 és 600 forintban. Jelvénye aranyszegélyű fehér, széles talpú kereszt, vörös középpajzsban aranyszegélyű fehér gerenda. Körülötte aranyszegélyű fehér karikában "Fortitudini" felirat, hátlapján M(aria) Th(eresia) F(ranz) aranymonogram, szalagja vörös, fehér középcsíkkal.

A Mária Terézia-rend nagymestere a császárnő férje, a főparancsnok Lotharingiai Ferenc lett, első három kitüntetettje Lotharingiai Károly főherceg, Leopold Daun tábornagy és Nádasdy Ferenc lovassági tábornok, valamint Hadik András, aki berlini akciójáért (lásd lejjebb) kapta meg a kitüntetést. A Mária Terézia-rendre 1918-ig összesen 4.392 katonatisztet terjesztettek fel, ám mindössze 1.241 fő kapta meg a kitüntetést.

 

A háború folytatása:

A Kolini vereséget követően James Keith tábornok 32.000 főből álló porosz seregteste feladta Prága ostromát, és Szászország felé vonult vissza. Frigyes visszavonuló csapatainak zaklatásával Daun tábornok Gideon Loudon ezredest bízta meg, aki egy 2.500 fős könnyűlovas-különítménnyel követte a poroszokat. Jóllehet a Habsburg hadak Prága alatti egyesülése után Lotharingiai Károly főherceg csaknem 100.000 fővel rendelkezett, mégsem indított nagyobb hadműveletet II. Frigyes 65.000 emberből álló serege ellen. Megelégedett azzal, hogy a poroszok utánpótlásának elvágásával, kisebb-nagyobb rajtaütésekkel az ellenséges erőket Csehország elhagyására bírja. (Ez később még súlyos leckének bizonyul II. Frigyes katonai géniuszát tekintve.) A császári-királyi csapatok végül július 21-én a cseh határhoz közel lévő szászországi Zittauig nyomultak.
Frigyes augusztus közepén a Zittaunál lévő ellenséges erőket még csatára akarta kényszeríteni, de az erős állások láttán hamar lemondott szándékáról. Döntését azonban elsősorban az motiválta, hogy időközben a Habsburgok szövetségeseinek csapatai támadásba lendültek. Franciaország 100.000 fős hadereje D'Estréres marsall vezetésével betört a Rajna-menti területekre, és megtámadta a poroszokkal szövetséges német fejedelemségek csapatait, Kelet-Poroszországot pedig Axparin tábornagy vezetésével hasonló nagyságú orosz sereg rohanta meg. Miközben a porosz haderő zöme nyugaton és északon volt lekötve, Lotharingiai Károly herceg és Nádasdy Ferenc csapatai Sziléziába törtek. Nádasdy 1757. szeptember 7-én győzelmet aratott Winterfeld tábornok felett, Károly herceg seregei pedig Bautzent foglalták el.
Mivel a Habsburg-hadvezetés a Kolini győzelem és a francia orosz támadást követő kedvező hadászati helyzetben nem indított nagyobb szabású hadműveletet, az őszi porosz sikerek nyomán újra az ellenfél oldalára billent a mérleg. II. Frigyes hadvezéri zsenialitásának köszönhetően a poroszok október 17-én a Gothánál, majd november 5-én Rossbachnál legyőzték a franciákat, december 5-én pedig Leuthennél a kétszeres túlerőben lévő Habsburg-seregek felett arattak diadalt.

 

Hadik András akciója:

Még Bautzen elfoglalásakor született a gondolat, hogy Hadik András altábornagyot egy különítménnyel diverziós akció végrehajtására Brandenburgba küldik. Az 5.100 válogatott katonából álló különítmény az ellenség háta mögé kerülve benyomult Poroszország szívébe, és október 16-án rajtaütött a királyság fővárosán, Berlinen. A város részbeni elfoglalása és megsarcolása, melynek során közel 300.000 birodalmi tallért csikartak ki a polgároktól, Európa-szerte óriási visszhangot keltett. Néhány évvel később a régi olasz eredetű katonacsaládból származó író és versfaragó huszártiszt, Gvadányi József, aki az akcióban maga is részt vett, ekképp magasztalta Hadik András berlini hőstettét: "...ezen városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyánkoszorúval (mivel soha mind addig ezen város még semmi ellenségtől meg nem vétetett) Felséges Asszonyunknak neve napján megkötötte. És valósággal valamint Julius Császár Róma alá érkezvén, ezen szavakat mondta: Veni, vidi, vici, - úgy ő Excellenciája is méltán mondhatta, ezen cselekedetét egész Európa csudálta is."

Berlin II. Frigyes idején. Az előtérben az Operaház és a királyi palota.

Szintén Berlin 1760 körül, az eredeti Brandenburgi kapuval.

 

Magyar huszáralakulatok a kor csatáiban:

A Kolini csata lovasrohamai vagy a Berlin ellen végrehatott diverzió a magyar huszárság történetének legszebb példái voltak. Raimondo Montecuccoli, Badeni Lajos és Savoyai Eugén tábornagyok mellett a korszak mérvadó katonai szakemberei hamar felismerték, hogy a könnyűlovasság, különösen a huszárság, jól alkalmazható a nagy létszámú, nehézkesen mozgó, döntően gyalogsággal rendelkező hadseregek ellen. Nagy csaták megvívása helyett vagy a két összecsapás közti időszakokban az utánpótlás megbénításával, a kommunikáció elvágásával, egy-egy fontos erősség lerohanásával, az ellenség hátországában végrehajtott gyors betörésekkel arra kényszerítenék ellenfelüket, hogy az a vereséget elismerve békét kössön. Erre a feladatra a könnyűlovasságot, elsősorban a magyar és horvát huszárságot tartották legalkalmasabbnak.
Ezek a katonák a törökkel vívott évszázados küzdelemben olyan harci módszereket sajátítottak el, amelyeket más nemzet hadfiai, - a lengyeleket kivéve - nehezen tudtak utánozni. Szinte kiszámíthatatlan taktikájukkal folyamatosan zaklatták és bizonytalanságban tartották az ellenséget. Különösen fontosak voltak a hadműveletek sorsát eldöntő felderítésben és hírvivésben, de nagy szerep hárult rájuk az utánpótlás és az ellenfél könnyűlovasainak távoltartásában is. Nemegyszer előfordult, hogy az ellenséges területen történt zsákmányolással vagy az ellenfél raktárainak és szállítmányainak megszerzésével saját utánpótlásukat biztosították. Reguláris kiképzésük nyomán alkalmassá váltak a gyalogos fegyvernemmel való szoros együttműködésre, így gyors, nagy erejű átkaroló rohamaik csatákat eldöntő tényezővé váltak.
Elengedhetetlen követelmény volt a huszárok között a gyors helyzetfelismerés, az önálló cselekvés képessége, a bajtársiasság. Ezek alkották azt a katonai "avantgárd" szellemet, amely megkülönböztette őket a reguláris katonáktól, akiket olyan kiképzésben részesítettek, hogy a harc idején úgy viselkedjenek, akár egy fogaskerék a gépezetben. Charles de Ligne herceg, császári tábornagy az 1730-as években úgy vélekedett a huszárságról, hogy "semmit sem lehet hozzátenni ennek a lovasságnak a nagyszerűségéhez. Nem kell nekik a szolgai iskolázás, melyben nagyon is elcsenevészesedik az olyan ember, ki rászorul az eszére, mert sokszor egészen magukra vannak hagyva. Egy huszárhadnagy valóságos tábornok. Nem olyan nagy baj, ha elmulaszt egy tisztelgést, mintha elmulasztja őrseinek bejárását... a többi [lovas] egyfajta dragonyos, melyben nem lehet meg sem az esprit de corps [testületi szellem], sem a nemzeti szellem, mely annyira ki van fejlődve a magyarokban."

Európa szinte valamennyi monarchiájában szerveztek huszáralakulatokat, amelyeknek magvát kisebb vagy nagyobb mértékben a Magyarországról származottak adták; elsősorban azok a volt kuruc katonák, akik a Rákóczi-szabadságharcot követően külföldön folytatták a hadi mesterséget. A leglátványosabb karriert Franciaországban futották be, ahol például Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László marsall, Eszterházy Bálint László tábornok lett, de később sokan a porosz hadseregben is jelentős pozícióhoz jutottak, mint például a Kolini csatában is részt vett Székely Mihály és Werner Pál huszárezredesek, akiknek alakulatában számos magyar harcolt. A Kolini lovasrohamok egyik irányítója, Hans Joachim Zieten tábornok, akit II. Frigyes a porosz huszárság parancsnokává nevezett ki, 1735-ben Baranyai László alezredes tanítványa volt, s mint később kiderült, a huszárfortélyokat kitűnően elsajátította.

Az osztrák örökösödési háború idején a császári-királyi huszárok a legválságosabb időszakokban tartóztatták fel az ellenfelet. Nagy Frigyes 1740 végén indított meglepetésszerű támadását a kétszeres túlerőben lévő ellenséggel szemben a huszárkordon lassította le. Második alkalommal 1744-ben, Prága porosz ostromának idején elvágták az ellenség utánpótlását, összeköttetéseit és hírközlését megbénították. "Úgy el voltunk vágva, mintha ködfüggöny mögött lettünk volna, azt sem tudtuk, mi történik Európában", emlékezett később a lidérces napokra a porosz király.

A Kolini csatában részt vevő gyalogság egyötödét, a lovasság csaknem kétharmadát a Magyar Királyság és kapcsolt részeiben toborzott alakulatok alkották: 11 magyar huszár- és két gyalogezred, a határőrvidék katonaságából pedig további három huszár- és négy gyalogezred. Bár a magyarországi csapatok veszteségeit pontosan nem ismerjük, ez a legszámottevőbb a gyalogosalakulatoknál volt. A Károly József-gyalogezredben 90 fő esett el, köztük Draskovics Imre gróf és Hörcsöky Sámuel kapitányok; megsebesült az ezred parancsnoka, Siskovics József és 209 katona. A Haller-gyalogezred 86 embert vesztett; itt is megsebesült az ezred parancsnoka, Deseő Ferenc, 507 katonájával egyetemben, valamint eltűnt - valószínűleg megszökött, ami nem annyira hősies -191 altiszt és közlegény.
A huszárok harcmódjából fakadóan veszteségeik a gyalogosokéhoz képest lényegesen kisebbek voltak. A Kálnoky-ezrednek például mindössze öt közhuszárja esett el, és Seeberg kapitánnyal együtt 24 fő sebesült meg. A Festetics-ezred vesztesége hat halott, valamint 18 sebesült, köztük Luzsénszky György ezredes, hat fő fogságba esett, 14 huszár viszont megszökött, ez utóbbiak valószínűleg porosz szolgálatba álltak.

A Kolini csatában nyújtott teljesítményükért Nádasdy Ferencen kívül még számosan részesültek elismerésben: így például a Mária Terézia-rend lovagi fokozatát vehette át az altábornaggyá előléptetett Eszterházy Miklós és a vezérőrnaggyá előléptetett Siskovics József ezredes. A csapatparancsnokok közül elismerésben részesült többek között Luzsénszky György, Kálnoky Antal és a sebesülésébe belehalt Deseő Ferenc ezredesek.
Daun tábornagy személyesen is kifejezte elismerését a magyar alakulatoknak, kiváltképp a vitézül harcoló Károly József főherceg-gyalogezred magyar katonáinak, mikor hozzájuk intézett beszédében kijelentette: "Ezt az ezredet Károly főherceg acélos főezrednek kellene nevezni!" A fősereg hadműveleti naplójában külön feljegyezték, hogy a Haller-gyalogezred "nagyon kitüntette magát". Kerekes Zsigmond őrnagy, Kemény Mihály, Csintalan Ferenc és Kiss Mátyás kapitányok, valamint Klempay Antal, Désy András hadnagyok, illetve Gyarmati Sándor zászlós és Kántor István tizedes helytállását külön kiemelték, utóbbit strázsamesterré léptették elő. A katonák hősiességét pénzjutalmakkal és megemelt zsolddal honorálták. A sebesültek júniusi zsoldját megduplázták, a tisztek elvesztett lovát pedig a kincstár pótolta.

A Kolini csata fényes bizonyítéka volt annak, hogy a könnyűcsapatok, vagyis a huszár- és hajdúezredek rugalmas alkalmazása, célszerű, megfelelő erőcsoportosításban való bevetése záloga lehet a győzelem megszerzésének. A taktikájukban rejlő előnyökre II. Frigyes is felfigyelt, és hadtudományi írásaiban számos alkalommal foglalkozott harcászatukkal. A könnyűcsapatok háborús taktikájáról számos hadtudományi mű adott áttekintést.
A Hétéves háborúban a huszárság, a sajátos magyar csapatnem a virágkorát élte. A Kolini csatában részt vett magyarországi alakulatok helytállásának elismerését nemcsak a magas kitüntetések, előléptetések jelzik, hanem a magyar könnyűcsapatok egyre kiterjedtebb alkalmazása. Az ő harcászati tudásuk révén Magyarország jelentős mértékben hozzájárult az egyetemes és európai hadművészet fejlődéséhez.

 

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra