A KENYÉRMEZEI CSATA (1479. október 13.)

 

Bevezetés:

Az 1456 és 1464 között eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal vonult az észak-balkáni hadszíntérre. 1456-ban sikertelenül ostromolta Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben - Vég-Szendrő elfoglalásával - végleg bekebelezte Szerbia maradványait. 1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket elvonulása után Hunyadi Mátyás király hadai elfoglaltak. A szultáni sereg azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt jól védett Jajcával, és 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az 1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.

II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.

(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.
hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)

A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli "villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.

Török-magyar erőegyensúly :

Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor sem azzal a szándékkal, hogy - mint egykor Hunyadi tervezte - ott kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú támadásokhoz vagyis még mindig veszélyes ellenfél.

Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló ellentétek késztették II. Mehmed szultánt arra, hogy a következő két évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása kezdetén. 1453 után egyértelművé vált számára, hogy Bizánc örökségét nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni befolyását. E befolyás megszüntetését - lobbanékony természetének megfelelően - a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a "mindent egy csapásra" elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük: ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítene a korábban magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő vagy velük együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot, illetve az egész Fekete-tenger vidékét).

Hunyadi Mátyás a róla készült híres domborműven

Így II. Mehmed uralkodása vége felé megvalósította tervét: a Magyar Királyság lényegében a Száva-Al-Duna vonalára szorult vissza, a korábbi ütköző vagy vazallus államok - az egykori Szerbia Nándorfehérvár környéki csücskét és Bosznia északi részét leszámítva - oszmán uralom vagy befolyás alá kerültek. Velence elveszítette keleti tengeri útvonalának néhány rendkívül fontos támaszpontját, a Balkán-félsziget nyugati és déli szegélyén lévő birtokai pedig alaposan összezsugorodtak, nem beszélve arról, hogy a Fekete-tenger oszmán beltengerré változott. Ezek után nem meglepő, hogy a világuralomról ábrándozó II. Mehmed 1480 táján már a korabeli világgazdasági centrum, a Földközi-tenger keleti medencéje és Itália megszerzését tervezgette. Nemcsak az 1456-ban elszenvedett kudarc, hanem ez a politika is okozta, hogy Magyarországot hosszú évtizedekig nem kereste fel szultánok által vezetett birodalmi hadsereg.

Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében változatlannak. A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban újra és újra bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet még nem érett meg nagyobb vállalkozásokra.

A török várvédő- és portyázó katonaság:

Ezekben a - "békeidőkben" is szinte évről évre ismétlődő - összecsapásokban a két, egymással szemben álló határvédelmi szervezetnek jutott a főszerep, amelynek katonasága offenzív és defenzív feladatokat egyaránt ellátott.
A Magyarországgal határos északi török hódoltság vázát azok a boszniai és szerbiai várak alkották, amelyeknek sűrűsége és őrségszáma, a közös határhoz közeledvén, egyre növekedett. A török várak őrsége ebben az időszakban különböző gyalogos egységekből (azabokból, janicsárokból, müsztahfizokból, számszeríjászokból, fegyverkovácsokból, hajóácsokból és más kézművesekből), tüzérekből, valamint reguláris és hol hivatásos, hol katona-paraszti lovas kontingensekből állott. Az előbbiek közé tartoztak a fáriszok, más néven beslik, az utóbbiakhoz a martalócok és olykor a főleg pásztorkodó vlachok közül kiállított vojnukok. A török naszádos egységek kikötőhelyei a végvárak alatti folyószakaszokon (például a Markán Krusevacnál és a Dunán Galambócnál) voltak.

Bár a nagyobb várakban rendkívül nagy számú katonaság állomásozott (egy 1488. évi összeírás szerint Vég-Szendrőn például 1690 fő), belőlük természetesen nem teltettek volna ki azok a némelykor 10-15.000-es létszámú portyák, amelyek időről időre elözönlötték a Magyar Királyság határ menti területeit. A tömeget azok az eredetileg fél-reguláris, esetleg adókedvezménnyel, esetleg csak zsákmányolási lehetőséggel jutalmazott csapatok vagy önkéntesek adták, akiknek szolgálatait az oszmán hadvezetés többnyire csak hadjáratok alkalmából vette igénybe. Közülük különösen az akindzsik tettek szert félelmetes hírnévre, mivel hihetetlen gyorsan pusztították végig a célba vett területet.
Kezdetben az akindzsik javarészt olyan, pásztorkodó életmódot folytató ruméliai törökök voltak, akik bizonyos adók alól mentesültek. Mindnyájan fizetség nélkül, csupán kedvezményeik fejében és persze a zsákmány reményében vettek részt a hadjáratokban, hogy a rablott holmikkal és foglyokkal űzött kereskedésből egészítsék ki jövedelmüket. A 15. század közepe után azonban mindinkább elenyészett az akindzsi életmód és státus nomád és önkéntes jellege. Az állam fokozatosan állandó lakóhelyhez kötötte, telkekre ültette és földművelésre kényszerítette őket, illetve soraikat egyre nagyobb arányban töltötte fel eredetileg "rája"(adóköteles alattvaló) katonákkal. Az akindzsikat ekkor már inkább katonaparasztoknak kell tekintenünk, akik békeidőben ökreikkel földet műveltek, és a tized, illetve néhány más adó alól felmentést kaptak.

Könnyűlovas akindzsi harcos, a képen lova nélkül.
Jellegzetes fegyverük: török szablya, és fém buzogány.

A ruméliai akindzsik ekkoriban jól elhatárolható körzetekben összpontosultak, s az egyes "seregleteket" parancsnokaikról, az akindzsi bégekről nevezték el. A legjelentősebb csoportok a következők voltak: a Mihállu (Nikápoly, Plevna, Szófia és Smederevo vidékén), a Turahanlu (a Moreai-félszigeten), az Evrenosz-féle (Albánia, Dalmácia táján) és a Malkocs-féle (Bosznia, illetve időnként az Al-Duna vidékén, például Szilisztránál állomásozó) akindzsik.
Az 1470-es években a magyarországi portyák zömét a Mihál-fiak (Mihálogullari) és Malkocs-fiak (Malkocs-ogullari) szervezték és vezették. A Mihál-fiak közül ekkoriban két fivér tűnt ki aktivitásával és tehetségével: Ali bég és Iszkender bég. Ali az 1462. évi havaselvi hadjárattól kezdve a századfordulóig állandó szereplője a török-magyar összecsapásoknak. Iszkenderről jóval kevesebbet tudunk, de gyakran bukkan fel Ali oldalán (mint a kenyérmezei ütközetben is), hogy aztán a nyolcvanas évek második felében többnyire Délkelet-Anatóliában tartózkodjék. Ali bég kisebb megszakításokkal tizenkilenc esztendeig volt a vég-szendrői, hét éven át pedig a vidini szandzsák parancsnoka. Rendkívüli hírnév övezte, többek között azért is, mert 1461-ben Nándorfehérvár alatt ő csalta tőrbe és fogta el Mátyás nagybátyját, Szilágyi Mihályt. (Ennek jutalmaként nyerte el a vidini szandzsákbégséget.) Egyik legnagyobb haditette az a magyarországi betörés volt, amelynek során az oszmán csapatok 1474-ben Nagyváradot is feldúlták.

A Malkocs család zászlaját ekkoriban Báli bég emelte magasba. Ő is az 1462. évi havasalföldi hadjárat résztvevői között bukkan fel először, hogy azután szem előtt maradjon egészen a 16. század elejéig. Ez idő alatt egyebek között a boszniai, a vég-szendrői és a szilisztrai szandzsák élén is állt, és sok közös vállalkozást szervezett a Mihál-oglukkal. Így például a kenyérmezei ütközet előtti évben (1478) együttes erővel borítottak lángba és vérbe velencei és karintiai területeket.
A határvidéken felnőtt és ott szolgálatot teljesítő Mihál- és Malkocs-ogluk a végvári harcmód minden csínját-bínját ismerték. Ezért akkor is kikérték tanácsaikat és számítottak részvételükre, ha történetesen nem ők töltötték be a vég-szendrői vagy a bosznaszeráji (szarajevói) bég posztját. Hivatalosan ugyanis e kettő feladata volt a Magyar- és Horvátország (illetve néha a havaselvi és moldvai fejedelemségek) ellen intézett támadások szervezése és vezetése. Ezekre, úgy tűnik, rendszerint csak tartományuk gyorsan mozgó csapatait (a szpáhikat, az akindzsikat és a lovas önkénteseket) vitték magukkal, míg a gyalogságot a várak őrzésére hagyták vissza.

Szpáhi lovas katona páncélingben (inkább az 1500-as évek közepétől),
kerek pajzzsal, török szablyával és jellegzetes rövid "nomád" íjjal .

A magyar védelem kulcsa: a végvárrendszer:

Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék legerősebb várát, Nándorfehérvárt, a szerb fejedelemség egykori székhelyét is. A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak: Jajca és Szabács megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) A Magyar Királyság valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket, amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől megkaparintott.

Ugyanakkor az 1420 óta sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen azt a Kárpátok hegyvonulata is védte. Erdély védelme az ott élő kiváltságos népelemek (a szászok és a székelyek) önvédelmi harcán és az erdélyi vajda (egyben székelyispán) mozgó kontingensein alapult. (Egyfajta erősségrendszer persze itt is kialakult, például a kerített szász városokból: miután a törökök több ízben felégették őket, sorban erős falakkal vették körül magukat.) Erdély védelmi szervezete azért alakult ilyen sajátosan, mert ennek az országrésznek nem volt közvetlen határa a törökkel, közéjük ékelődött két, Budán magyar, Isztambulban török hűbéresnek tekintett vajdaság: Havasalföld és Moldva. Bár a vajdaságok a töröknek is adót fizettek, s a havasalföldi vajdák rendre részt vettek a törökök erdélyi betöréseiben, földrajzi fekvésüknél fogva bizonyos fokig mégis fékezték a török támadásokat. Amikor magyar erőfölényt éreztek, fegyverrel is szembeszálltak a törökökkel, de felvonulásukról rendszerint akkor is értesítették az erdélyieket, ha a behatolóknak nem tudtak (vagy nem akartak) ellenállni.

A védelem súlypontozásáról, költségeiről és irányítóinak személyéről természetesen a király és a kormányzat rendelkezett, s így a végvárak és a mozgó elemek egységes rendszer részeinek tekinthetők. Valójában azonban ez a 600 km-nél is hosszabb, mélységében erősen tagolt védelmi vonal két egymástól független, sőt, meglehetősen elszigetelt egységre hullott szét. A bosnyák-horvát végvidék ügyeiért a horvát-dalmát-szlavón bán felelt, a centrum és a keleti szárny irányítása rendszerint a macsói bán, a temesi ispán, majd az Alsó Részek főkapitánya (ez utóbbi két tisztet 1479-től egyazon személy viselte) feladata volt. A két különálló zóna fegyveres erői egymáson a nagy távolság miatt alig-alig segíthettek, s erre nem is igen tettek kísérletet. Támadás esetén viszont, nyilván központi kezdeményezésre, igyekeztek összehangolni tevékenységüket. A végvárrendszert tovább tagolta, hogy a nagyobb várak (például Jajca, Szrebernik, Nándorfehérvár, Szörény) parancsnokai - akiket szintén bánoknak neveztek - segítették és irányították a környékbeli kisebb várak tevékenységét is.
A védelem ügyéért felelős bánoknak és a temesi ispánnak igen kiterjedt hatalmuk volt. A macsói bán rendszerint egyszersmind Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispáni tisztét is megkapta, a temesi ispán pedig fokozatosan felügyelete alá vonta a dél-tiszántúli, a Dél-Duna-Tisza közt, sőt némelykor - amikor egyben az Alsó Részek főkapitánya is volt - a Dráva és a Száva közi vármegyék egy részét is. (1498-ban például Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Békés és Temes vármegye tartozott alá.) Így aztán ezek a végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti területek katonai és anyagi erőforrásaival is. Ellenkezőleg: a gyorsan mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat, a magyarok pedig a törököket saját vonalukhoz szögezni, s a másik erejét a terület (a lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.

Török mozgolódás a végeken:

Már 1479 kora tavaszán erős török hadmozgást jeleztek Erdély délkeleti kapuja, Havasalföld felől. A brassóiak már áprilisban attól tartottak, hogy a Havasalföldön állomásozó török csapatok a Szászföldet veszik célba, ám azok ezúttal nem a magyar területek, hanem Moldva felé haladtak tovább. A királyi udvarban még ennél is nagyobb veszélyt gyanítottak. Abból, hogy a magyar határvédelem keleti szárnyának két pontján, lényegében egyidejűleg, szokatlan változtatásokat hajtottak végre, egyenest arra kell következtetnünk, hogy nem erőpuhatoló portyára gondoltak, hanem valami jóval nagyobb szabású vállalkozástól féltek. Aligha lehet ugyanis véletlen egybeesés, hogy az Alsó Részek Főkapitányságának létrehozása - vagyis: Kinizsi Pál temesi ispán befolyási övezetének említett nagyfokú kiterjesztése - úgy tűnik nagyjából egybeesik az új erdélyi vajda kinevezésével. Kinizsi új címével először Mátyás király 1479. október 22-i levelében találkozunk. Mivel egy 1479. július 11-én, a meglehetősen távoli (Kőrös megyei) Garignicán kelt végrendelet nem látszik tudni Kinizsi rangemeléséről, jóllehet a végrendelkező valamilyen módon kötődött hozzá, az új szervezeti formát valamikor július vége és október 13. között - de az sem kizárt, hogy korábban - hozták létre.
Magukat a kortársakat is meglepte, hogy vingárti Geréb Péter helyére nem kisebb úr, mint a felfuvalkodottságáról ismert Báthori István országbíró érkezett vajdaként az erdélyi végvidékre. Ő ugyan nem rendelkezett Kinizsi Páléhoz fogható katonai tapasztalatokkal, de az Erdélybe rendelt királyi csapatok főparancsnokaként már 1476 őszén megfordult ezen az egyelőre csak potenciális hadszíntéren. Annyira tehát már ismerte a helyi adottságokat és körülményeket, hogy az erdélyi tisztet elvállalhassa.

A vajdává kinevezett Báthorit május végétől fogva folyamatosan a leginkább veszélyeztetett térségben találjuk. Első, általunk ismert erdélyi oklevele május 29-én Nagyszebenben kelt, ugyanott tartózkodott július 3-án is. Augusztus 4-én Déváról, augusztus 14-én pedig Szászsebesről osztogatta parancsait. Csaknem valamennyi eddig előkerült vajdai kiadványa a várható támadás elhárításával van kapcsolatban.
Az említett 1479. július 11-i garignicai végrendeletből kiderül, hogy az uralkodó valamiféle mozgósítást is elrendelt; a hadaknak Temesváron kellett gyülekezniük. A mozgósítás hatálya láthatóképpen nemcsak Kinizsi Pál "megyéire" terjedt ki, hiszen Kőrös sohasem tartozott az Alsó Részek főkapitányainak felügyelete alá. Elképzelhető persze az is, hogy a végrendelet készítője, Pozsegai Miklós kastélyos úr azért szállt hadba, mert Kinizsi familiárisai közé tartozott. Mindezek alapján egy, legalább a végvárvidék centrumára és keleti szárnyára kiterjedő "általános" mozgósításra gondolunk.

A veszély áprilisban időlegesen elmúlt, azonban Erdély felöl; júliusban újabb nagy sereg érkezett a Havasalföldre, ahonnét a hírek szerint Fogaras vidékét készült megtámadni. Erre Báthori készenlétbe helyezte a tartomány védelmi erőit, s lépéseket tett Törcsvár ellátása érdekében, részleges mozgósítást rendelt el, s kétforintos hadiadót vetett ki (aligha csak Brassóra, amelynek levéltárában az oklevél fennmaradt, hanem az összes szász városra).
Maga Mátyás király úgy vélekedett, hogy az 1479. január 25-én, Konstantinápolyban aláírt török-velencei békeszerződés - amely tizenhat esztendős háborúskodás végére tett pontot - magyarázta a törökök Magyarország elleni vállalkozásainak megszaporodását. Pedig a szerbiai határbégek betörései a velencei-török háború idején sem szünetelt. Mint említettük, például Ali bég hadai 1474 nyarán végigdúlták a Tiszántúl déli részét, s felgyújtották és kifosztották Nagyváradot is. A Porta urai azonban óvakodtak attól, hogy Mátyással ujjat húzzanak, és ezzel egy kétfrontos európai háború veszélyét idézzék magukra.
Mátyás minden jel szerint tévedett (de az sem kizárt, hogy szándékosan túlzott, amikor a török-velencei békekötést és a kenyérmezei csatával végződött 1479. évi török betörést összefüggésbe hozta. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a török támadás a Havaselve és Moldva körüli diplomáciai és katonai csatározásoknak "köszönhető". Az oszmánok ugyanis 1455-56 óta mindkét fejedelemséget adófizető vazallusuknak tekintették, ám sem a magyar befolyásnak nem tudtak véget vetni, sem annak, hogy a vajdák időnként fegyvert fogjanak hűbéruruk ellen. Különösen igaz ez Nagy István (Stefan cel Mare) moldvai vajdára, aki - tulajdonképpen szöges ellentétben országa gazdasági érdekeivel 1473-ban megtagadta az adófizetést a töröknek, 1475-ben hűségesküt tett a magyar királynak, és vele szövetségben törekedett a törökök kiszorítására Havaselvéről. Ez rendkívül érzékenyen érintette a Portát, amely éppen ez idő tájt próbálta saját ellenőrzése alá vonni a Fekete-tenger nyugati partján futó kereskedelmi utakat (az úgynevezett moldvai utat).
Nem véletlen, hogy a szultán az albániai Scutari alól már 1474 végén Moldva ellen rendelte Szulejmán pasa ruméliai beglerbéget, aki azonban (a vele tartó Mihál-oglu Ali béggel együtt) 1475. január 10-én Vasluinál hatalmas vereséget szenvedett Nagy István hadaitól. Kaffa ez évi elfoglalása és a Krími Kánság alávetése után 1476-ban II. Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt arra, hogy személyesen térítse észre a vakmerő vajdát, s országa elfoglalásával tegye teljessé a Fekete-tenger bekerítését. A rendkívüli nélkülözések közepette lefolyt háborús vállalkozás azonban felettébb kétes eredményeket hozott. Bár a július 26-án megvívott razboeni csatában a törököké lett a győzelem, visszavonulásuk után a vajda ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Már ez év végén segítette az erdélyi királyi hadak fővezérét, Báthori országbírót a törökbarát havaselvi vajda elűzésében, s 1477-ben ismét az ő támogatásával került sor vajda-váltásra a déli szomszédnál. Ezek a kísérletek azonban végső soron eredménytelenek maradtak (hiszen a török betörésekkel szemben védtelen havaselvi vajdák rövid időn belül mindannyian kiszolgálni kényszerültek a Portát), sőt - az eredeti szándékot visszájára fordítva - gyakran váltottak ki török visszacsapásokat.

A Hunyadiak címere (a Thúróczi krónikából)

Az 1479. évi támadás úgy tűnik nem volt más, mint a törökök arra irányuló kísérlete, hogy megerősítsék havasalföldi befolyásukat, és elvegyék a "zavarok" fő forrásának tekintett magyarok kedvét az ottani beavatkozástól. Mátyás királynak annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy a kenyérmezei csatával végződött erdélyi betörés mögött a mediterrán fronttal kapcsolatos török elképzelések is meghúzódtak, abban azonban tévedett, hogy a Velencével kötött békeszerződés nyomán a Porta súlypontáthelyezést hajtott volna végre Magyarország rovására. Valójában pontosan az ellenkezője következett be: a szultáni udvar figyelme ekkor már egyre inkább Itália és a mediterráneum irányába fordult.
Ezenkívül a szultánt valószínűleg személyes bosszúvágy is sarkallta a támadás elrendelésére. 1476 őszén ugyanis a moldvai hadjáratról Edirnébe érkezve hírül vette, hogy legfontosabb északnyugati végvárát, Vég-Szendrőt a magyarok három, közelében emelt gerendavárral blokád alá vették, és az őrség kezdett kifogyni a készletekből. II. Mehmed kénytelen volt ismét hadba szólítani holtfáradt csapatait, gyors menetben a Dunához vonulni, s ott nagy hóban, kegyetlen fagyban ostrom alá venni a legnagyobb erődítést ( a két kisebbet védői időközben kiürítették). A magyarok és a szerbek azonban vitézül tartották magukat, rengeteg kárt okoztak az ellenségnek, mielőtt a végén, amikor világossá vált, hogy a törökök a vár körül fát felhalmozva ki akarják füstölni őket, szabad elvonulás fejében megadták magukat. E "rettenetes" sérelmet a szultán nyilván nehezen emésztette meg, ám megtorlásra a következő két évben nem gondolhatott, mert szinte valamennyi ruméliai katonájára szüksége volt Scutari ostrománál és a Velence elleni portyákhoz. Ám amikor a háborút győzedelmesen befejezte, azonmód megparancsolta az állomáshelyükre visszatért határbégeknek, hogy "az akindzsik a maguk erejével és lovaik tömegével intézzenek rajtaütéseket Magyarországon.

A törökök betörnek Erdélybe:

Az Erdély elleni 1479. évi török támadás végül is elég későn, október elején indult meg. Bár Erdélyben és Moldvában főként Ali bég mozgását vigyázták, a betörő sereg élén az a Haszán bég-oglu Isza bég állott, aki Mátyás említett levele szerint az anatóliai beglerbég után a birodalom második legnagyobb hatalmassága, egy egykorú német nyelvű beszámoló szerint pedig a szultán tanácsosa volt. Ezzel összhangban az ekkoriban török szolgálatban álló Gianmaria Angiolello is "régi kapitányként és híres emberként" jellemzi, és a szilisztrai szandzsák birtokosának mondja (ám az, hogy a vállalkozást tévesen 1477-re teszi, némileg megingatja utóbbi állításának hitelét). Az Ali bég tetteit megéneklő forrásban Kodzsa (vagyis "Öreg") Isza bégnek nevezik, s az akindzsik nagy tekintélyű elöljárójaként mutatják be. Mindezek alapján - a nyilván már előrehaladott korban lévő - Iszát azzal a "főparancsnokkal" azonosíthatjuk, aki az uralkodó bizalmasaként őrködött a ruméliai akindzsik hűsége felett. Hogy ezúttal maga vette kézbe az irányítást, alkalmasint azt jelzi: a szultán nagy fontosságot tulajdonított a vállalkozásnak.
Vele tartottak mindazok a határbégek, akiknek nevét már régen megtanulta rettegni a határközeli magyar megyék népe. Így a két Mihál-oglu: Ali és Iszkender, valamint Malkocs-oglu Báli bég is. Az előrenyomuló törökök csatlakozásra kényszerítették Tepelus Basarab havaselvi vajdát és hadát is, ami egy-kétezer - nagyobb részt gyalogos - harcossal növelte meg a török sereg létszámát. (Tepelus - akinek más választása amúgy sem volt - ezúttal annál is szívesebben csatlakozott a törökökhöz, mert azt remélte, hogy a betörés során kézre kerítheti Erdélybe menekült riválisát, Laiotát, az "idősebb" Basarabot, akit 1478 első felében túrt ki a hatalomból.)

A korabeli források ellentmondó adatokat közölnek a török sereg nagyságáról. A szemtanú által írt rövid német nyelvű beszámoló - a vlachokkal együtt - 45.000, Mátyás király levelei - vlachok nélkül - 43.000, a dubnici krónika 35.000 emberre teszi, míg Bonfini és az 1536-ban írott Hungariában Oláh Miklós 60.000, a lengyel Dlugosz pedig - engedve a korabeli krónikások kerek számok iránti vonzódásnak- 100.000 főben adja meg a törökök haderejét. E létszámok azonban - későbbi analógiák és a török hadszervezet ismeretében - még akkor is erősen eltúlzottaknak látszanak, ha helytálló az a Mátyástól származó híradás, miszerint hét további szandzsákbég volt a hadban, s ezek értelemszerűen magukkal hozták kormányzóságuk szpáhijait is. Angiolello viszont úgy tudta, hogy Iszát öt szandzsák katonasága és 6.000 akindzsi, összesen 20.000 ember kísérte el Magyarországra.
Mégis inkább az a valószínűbb - amit a kortárs Orudzs török krónikás is ír -, hogy az egyesült török-havaselvi haderőben aligha lehetett több 15.000 katonánál, de könnyen előfordulhat, hogy még ez a becslés is túl nagy. A török sereg java része szokás szerint nyilván kisebb harcértékű, inkább csak gyújtogatásra és fosztogatásra, semmint rendszeres hadműveletekre, s még kevésbé nyílt mezei csatában való helytállásra alkalmas akindzsikból, martalócokból és önkéntesekből állhatott. Mindezzel együtt számban messze felülmúlta azt a haderőt, amelyet Erdélyország, a vele szomszédos határvédelmi szakasz csapataival együtt, valaha is kiállíthatott. Így aztán nagyon is kétségesnek tűnt, hogy a magyar védősereg jobb harcértékével, terepismeretével és ügyes taktikai fogásokkal ellensúlyozni tudja-e majd a támadók nyomasztó számbeli fölényét. Annál is inkább, mert a törökök ágyúkat is hoztak magukkal, ami nagyobb harcértékű csapatok jelenlétét is sejteti. A német híradás szerint azzal az egyébként nehezen hihető szándékkal jöttek, hogy különféle erősségeket elfoglalva "befészkeljék magukat a tartományba".

A török sereg Vég-Szendrőn gyülekezett, és Havasalföldön át érte el Erdélyt, majd a havasok közt, a Lator forrásvidékénél nyíló hágón át október 9-én zúdult annak területére, hogy onnan - a kelneki vár alatt vezető úton - csakhamar eljusson a Királyföld északnyugati részére. A pusztítás iszonyú munkáját a következő napon Ali bég csapatai kezdték meg, a következő két napon aztán a többi bég fegyveresei is kirajzottak a török táborból, hogy ízzé-porrá zúzzanak mindent, ami útjukba esik. A portyázók, akik - nyilván túlzó becslések szerint - 200 helységet semmisítettek meg, Gyulafehérváron túlra is eljutottak, és rengeteg rabot ejtettek (főleg asszonyokat és gyermekeket). A legnagyobb csapás azonban, úgy tűnik, Szászsebes környékét érte. A törökök - Tepelus szerint - Brassó és Nagyszeben megtámadását is tervezték, s ettől a szándékuktól az ő közbenjárására álltak el (mindkét állítás tőle származik, vagyis: erősen kétséges).

Báthori vajda, ahogy ilyen esetekben a magyar határvédelem irányítói rendszerint tenni szoktak, nem kísérletezett azzal, hogy a törököknek rögtön a betöréskor útját állja. A tapasztalat ugyanis arra tanította, hogy célszerűbb akkor támadni, amikor a portyázás kifárasztotta, a zsákmányolás demoralizálta őket, s amikor már nehezen mozognak a sok zsákmánnyal teli szekér és rab miatt. A vajda ezért távolról követte a támadók hadmozdulatait (a csata előtti napon például Szászsebesen volt), a környékbeli parasztoknak pedig megparancsolta, hogy húzódjanak a hegyekbe és az erdőkbe, s zárják le maguk után az utakat és az átjárókat. Ezzel egy időben segítségül hívta a délkelet-magyarországi katonai parancsnokokat: Kinizsi Pál temesi ispánt és az Alsó Részek főkapitányát, Vuk Brankovics szerb despotát, valamint a Jaksics testvéreket.

Török-magyar összecsapás Kenyérmezőn:

Báthori és vezértársai háromnapos török fosztogatás után, október 13-án vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táboroztak. Bonfini úgy tudja, hogy már visszavonulóban voltak, s csupán azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és megverjék. Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a nyomukban van. Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is; vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből. Mindezek ellenére az sem zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.

A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még a 20. század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró saját tapasztalatai alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: "Egy órányira Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az Erdélyi Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön, hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti folyásirányához, s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál folyik tovább. Ez a síkság - a Kudsir patak északra nyíló völgyével együtt - egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő, keleten pedig a Kudsir patakot követő la Serata és az említett Maros-kanyarulat határol. A Kenyérmezőn népes települések sorakoznak: csaknem a közepén Álkenyér (más néven Zsibód), a keleti szélén Balamér, a nyugatin Bencenc, a délin pedig Felkenyér helyezkedik el." A síkság falvait a csata idején Bonfini szerint "földönfutó oláh nép" lakta.

1479. október 13-án, Szent Kálmán napján, Báthori és Kinizsi az összevont hadnépet a török tábor közelébe, a Kenyérmezőt szegélyező erdőbe vonta, s annak fedezetében csatarendbe állította. A szász szemtanú beszámolóját követve a seregtestek feltehetőleg a következőképpen álltak fel: bár a különböző eredetű és irányítású csapatok (Kinizsi, Báthori, Vuk Brankovics, Jaksics és az erdélyi szászok egységei) nem keveredtek össze egymással, valószínűleg három tömbben sorakoztak fel. Az egyik szárnyat (talán a jobb oldalit) Kinizsi, a másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics Demeter könnyűlovasait és a szász egységeket is. (Jaksics Demeter, Mátyás király kedvelt szerb vitéze volt, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt közismert.) A centrumot Báthori irányította.
A Kemálpasazáde által megadott elrendezés nagyjából megfelel ennek az elképzelésnek; ő is határozottan állítja, hogy Kinizsi - nehézpáncélosaival együtt - kezdettől fogva részt vett a csatában, s ellenfélül Ali béget kapta. A második magyar seregrész parancsnokaként Báthorit nevezi meg, akivel a másik oldalon a török fővezér, Isza bég nézett farkasszemet. A harmadik (és egyben utolsó) hadoszlopot, úgymond, Laiotá Basarab vezette, s 10.000 főnyi "vasba öltözött" vlach alkotta volna, mellyel szemben Malkocs-oglu akindzsijai sorakoztak fel. A magyar seregben Bonfini szerint is nagyszámú vlach katonaság volt. Szász informátorunk azonban mit sem tud erről, ezért mindkét krónikás állítását (mind Kemálpasazádéét, mind Bonfiniét) meg kell kérdőjeleznünk. (Ami persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy Laiotá kisebb csapattal valóban ott volt a Kenyérmezőn, ám azt igen, hogy ilyen híres hadvezérek jelenlétében őrá bízták volna az egyik szárny parancsnokságát.)

Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát. A vértől csöpögő fejet meglátva - mintha csak jeladás lett volna - mindkét oldal támadásba lendült.
A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és Isza bég csapatai estek egymásnak. Oláh Miklós helyszíni értesülése szerint "akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett". Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét. Még nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte. Egyes híradások szerint lova megbotlott, és gazdájával együtt a földre zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja s valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég harcosai "döntötték le lováról". Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák futásnak eredtek. A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy "Nodzs Antal" nevű nemtelen és halálra szánt "gyilkos" sietett Báthori segítségére: kemény harcban kimentette, és saját lován elmenekítette. E rejtélyes személyről - akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett - semmi közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett, és végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült, rendkívül szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült visszafordítania menekülő katonáit.

Jellegzetes turbános török gyalogos katona,
alabárddal és török szablyával. Ők tették ki
a török reguláris haderő legnagyobb részét.

Közben Malkocs-oglu Báli bég jobbszárnyon elhelyezkedő akindzsijai és a velük szemben álló szerb-szász-vlach-magyar egységek szintén összecsaptak. Ha hihetünk Kemálpasazádénak, a törökök hamarosan visszaszorították ellenfelüket, anélkül hogy döntő fölényt tudtak volna kicsikarni. Másként és meglehetősen váratlanul alakultak a dolgok a balszárnyon. Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé megszépítő leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagy hírű Ali bég meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai vitézséggel kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy "a roham szelével nem tudja kitépni és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal megmérkőzzék velük". Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő hadmozdulatot tett volna, fogta magát, és elvonult a csatatérről. Azzal a szándékkal cselekedett így - magyarázta később otthon -, hogy ellenfelét maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már felbomlottak. Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel el is döntötte az ütközet kimenetelét. A munka nélkül maradt magyar jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben levő vajdához. A lehető legjobbkor, mert mint a német nyelvű beszámolóban olvassuk: "ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna Báthori István felé, akkor Báthorit egész hadnépével együtt legyőzték volna". (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja a Kinizsi legendás, utolsó pillanatban való megérkezéséről szóló történetnek.) Többórás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került törökök vitézül állták a magyarok rohamait (Kinizsi utólag bevallotta, hogy ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg, amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és elhagyni kényszerült az első vonalat. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket, "a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak" (Kemálpasazáde).

A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság - amelyet a menekülő lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak - még mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből összeállított akadályok mögött. Sőt, a "falanxból" hajigált dárdákkal komoly veszteséget okozott a támadóknak. A magyar hadvezetés végül kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a győzelem.
Az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult. Az életben maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek. Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy bujdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el. Az üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget. A győztesek közben kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból. Asztalul és ülőhelyül a több rétegben egymáson heverő holttestek szolgáltak.

A csata után:

A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide számítva a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-6000 körül lehetett. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java része megsemmisült. A csata színhelyén még évtizedek múltán is mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók holtestei fölé emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a menekülés közben elpusztultak csontjai.
A győztesek - akik felsőbb parancsra kegyetlen mészárlással igyekeztek a törökök kedvét elvenni az ilyenfajta vállalkozásoktól - csak mintegy ötven tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat, és körbevezette őket a táboron, "hogy emlékezetébe vésse mindenkinek: Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt". Állítólag a foglyok között volt Isza bég fia, valamint más híres főemberek.
A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra; széltében elterjedt, hogy a valószínűleg sebesülten kézre került és kivégzett Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég és Mihál-oglu Ali bég pedig súlyos sebekkel - az utóbbi lándzsával a mellében - próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel úszták meg a kalandot, és hamarosan hazajutottak. Összes forrásunk közül egyedül a német beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől szerzett lovakat: állítólag mintegy 30.000 állatot fogdostak össze. Ez a szám alátámasztja fenti létszámbecslést: miután az akindzsik általában legkevesebb két lóval indultak portyára, az Erdélybe betörők ezúttal valóban nem lehettek többen 15.000-nél.

A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint feltételezett 8-10.000 főtől is messze elmaradt. Leghihetőbbnek ismét csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint "a királyi részen" 3000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh Miklós úgy hallotta, hogy csupán az "erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik főképp a centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, s végig gyászmenetben vitte őket haza."

Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik nagynak, az utánpótlási gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3000 ember is hiányozhatott a következő évek - évtizedek harcaiban. A probléma súlyát egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként értékelte. Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó törökökkel szemben. Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még "csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború történetében. Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem. Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét.

A csata hatása:

A kenyérmezei győzelem csakhamar éreztette hatását a térség erőviszonyainak alakulásában, elsősorban a havasalföldi vajda magatartásának megváltozásában. Tepelus, aki túlélte az erdélyi kalandot, sietve mentegetődzött a támadásban való részvétele miatt; őt, úgymond, a törökök erőszakkal kényszerítették együttműködésre, de ígéri, hogy többször nem engedi át őket országán. Tepelus gyors pálfordulással elhárította az erdélyi támadás fenyegető veszélyét, de nem sokáig maradt meg a magyar király oldalán. 1480 kora nyarán, amikor újabb, kisebb török támadás érte a Székelyföldet, ismét a törökökkel közösködött. Erre aztán az erdélyi hadak bevonultak Havasalföldre, és hozzákészülődtek Nikápoly ostromához is. Ez a hadjárat - amelynek időrendje és lefolyása egyaránt tisztázatlan még - legfeljebb csak látszateredményeket hozott. A magyarok nem tudták (vagy nem akarták) elmozdítani Tepelust, aki a következőkben is folytatta kényszerszülte "hintapolitikáját".

A magyar visszacsapás azonban nem maradt el. Csakhogy - akárcsak Ali bég 1474-es betörésének viszonzása - némi késéssel, 1480-ban következett be, s dél felé irányult. Az év vége felé a magyar seregek két oszlopban támadtak az Oszmán Birodalomba kebelezett bosnyák és szerb részek irányában. Az első oszlop, amelynek vezérei Vuk Brankovics szerb despota, Egervári László horvát-dalmát-szlavón bán és Dóczy Péter jajcai bán voltak, egészen Szarajevóig pusztított, Kinizsi Pál pedig a Marica mentén hatolt előre Krusevacig, ahonnét - nyilvánvalóan eltúlzott becslés szerint - 60.000 szerb menekülővel tért vissza Magyarország területére. (E támadás megindításában szerepet játszhatott az is, hogy Mátyás - III. Frigyes ellen készülődvén - jó előre biztosítani kívánta a déli végeket a váratlan török hadmozdulatokkal szemben.) A következő esztendőben, kihasználandó a szomszédos birodalom erőit II. Mehmed szultán halála után megosztó belső háborút, a magyar seregek megismételték előző évi akcióikat. A 32.000 fősnek mondott hadsereg úti célja ismét Bosznia és Szerbia volt, az utóbbi helyen Kinizsi és Báthori hadai újból Krusevacig nyomultak előre, hogy aztán újra több ezer szerb menekülttel térjenek vissza határaik mögé. A törökök 1482-ben Temesvár környékén próbálkoztak ellencsapással, de ezen a támadáson is rajtavesztettek.

Az utóbbi magyar vállalkozások ismeretében joggal tehető fel a kérdés, hogy miért éppen a kenyérmezei győzelem vált a kiemelkedő keresztény katonai teljesítmény példázatává. Valószínűleg azért, mert 1480-81-ben nem került sor az 1479. évihez fogható, látványos, nyílt, mezei csatára; a behatolók elsődleges célja az ellenséges végvárvonal hátországának, a török várőrzők biztonságérzetének rombolása, illetve annak jelzése volt, hogy a végvidéki magyar erők alkalmasak és elégségesek a visszavágásra.

Az 1479-82-es összecsapás-sorozat mérlege tehát, úgy tűnik, a magyarok javára billen. Ugyanakkor azonban vajmi keveset változtatott a másfél évtizeddel előbb kialakult status quón . Sőt, dacára a törökök óriási emberveszteségeinek, a pillanatnyi katonai erőviszonyokon is keveset. Régen bebizonyosodott már ugyanis, hogy a török hadvezetés szinte kimeríthetetlen embertartalékokkal rendelkezik, és könnyebben pótol bármilyen nagy emberveszteséget, mint a Magyar Királyság egy kisebbet. Ebben az aránytalanságban szinte pontosan tükröződtek az Oszmán Birodalom, illetve a Magyar Királyság közt időközben bekövetkezett területi és erőviszony-változások. Mehmed hódításai hozzávetőleg megduplázták az oszmán uralom alá tartozó területet (850.000 km2), míg a magyar-horvát perszonálunió területe, a dolog természeténél fogva, változatlan (325.000 km2) maradt. (Mátyás sziléziai és ausztriai hódításait nem számolva, mert halála után gyorsan visszaállt ezen területeken az eredeti uralom.)

E korlátozott stratégiai célú háborúskodás eseményeiből a magyar királyi udvarban és a konstantinápolyi Portán ugyanazt a tanulságot szűrték le. Sok meghiúsult közeledési kísérlet után 1483-ban végre békeszerződés jött létre a szomszédok között, amely megújítva gyakorlatilag 1520-ig szabályozta a két állam egymás mellett élését. A békeszerződés rögzítette a határokat, rendelkezett a határvidéken felmerült nézeteltérések elsimításának módjáról, s biztosította a két ország kereskedőinek kölcsönös, szabad közlekedését.

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra