A CAPORETTÓI ÁTTÖRÉS
(1917. október 24.)

 

 

"...hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével..."

 

 

Bevezetés:

A közvélemény és az olasz történészek nagy része csak "caporettói áttörésnek, caporettói csodá"-nak, a német, az osztrák és a magyar hadtörténeti irodalom "flitsch-tolmeini" (esetleg: karfreiti) áttörésnek vagy tizenkettedik isonzói csatának nevezi a központi hatalmak 1917 októberében az első világháború olasz frontján végrehajtott legnagyobb szabású támadó hadműveletét. Ez a csata minden tekintetben különbözött a korábbi isonzói csatáktól, mert az osztrák-magyar fél itt végre magához ragadta a kezdeményezést és támadóként lépett fel.
Az offenzíva jelentős hadászati sikert hozott, de - ellentétben az orosz fronton az osztrák-magyar és német szövetségesek által 1915. május 2-án elért gorlicei áttöréssel - döntően nem változtatta meg a hadszíntéren kialakult helyzetet, és az olasz hadsereg a harcok elülte után is lekötötte az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének nagyobbik részét.

Szövetségi rendszer 1914-ben, az I. világháború kezdetekor
(ekkor Olaszország még a Központi Hatalmak oldalán kötelezte el magát)

 

A hadművelet előzményei:

1917 őszére a délnyugati arcvonalon közel két és fél éve küzdő osztrák-magyar csapatok igen meggyengültek, tartalékaik vészesen kimerültek, harci moráljuk hanyatlott. Egy újabb nagy erejű olasz támadás sikeres visszaverésére kevés reményük volt. Már a tizenegyedik isonzói csata során arra a meggyőződésre jutott az osztrák-magyar hadvezetés, hogy az Isonzónál és a Karszt-fennsíkon védekező Svetozar Boroevic vezérezredes vezette hadseregcsoport helyzetét csak egy gyors, megelőző jellegű ellentámadással lehet megjavítani. Báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok - 1917 februárjától Ausztria-Magyarország haderejének vezérkari főnöke - a támadás kiindulópontjaként a Flitsch és Tolmein között elterülő medencét szemelte ki, amely elődje, báró Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy egy korábbi tervére volt visszavezethető. Arz elhatározását segítette, hogy Tolmeinnél az osztrák-magyar erők az Isonzótól nyugatra álltak, Flitschnél is a folyó közelében húzódtak állásaik, az offenzíva végrehajtásához azonban német segítséget tartott szükségesnek.
IV. Károly, a dunai birodalom uralkodója eleinte presztízs okokból ellenezte, hogy német csapatokat is bevessenek a hadművelet során, másrészt úgy vélte, az csökkenti a Monarchia esetleges különbéke-kötési lehetőségeit az antant hatalmakkal, sőt kiváltja a brit és francia erők megjelenését az olasz fronton. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság azonban az uralkodó ellenállását leszerelte. A Paul von Hindenburg vezértábornagy és az Erich Ludendorff gyalogsági tábornok irányította német legfelsőbb hadvezetőség úgy döntött - miután a hegyi háborúban különösen jártas Konrad Krafft von Dellmensingen bajor altábornagy a helyszínen győződött meg a terv kivitelezhetőségéről -, hogy Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezetésével hét hegyi harcban tapasztalt hadosztályt - erős tüzérségi, aknavető, valamint vadász- és bombázórepülő-alakulatokkal - bocsát szövetségese rendelkezésére.
Németország és Olaszország 1916. augusztus 28., a Berlinbe küldött olasz hadüzenet óta álltak egymással hadiállapotban. A német alakulatok most első ízben jelentek meg az olasz frontszakaszon. Ekkoriban az orosz és a román fronton a nagyobb harccselekmények gyakorlatilag már megszűntek, így onnan a Monarchia hadvezetése hét osztrák-magyar hadosztályt csoportosított át a délnyugati frontra. A hadművelet a "Waffentreue" (szövetségesi hűség) fedőnevet kapta.

Franz Conrad von Hötzendorf

Franz Conrad von Hötzendorf báró, a Monarchia haderejének egykori vezérkari főnöke.
Az I. világháború Monarchista hadműveleteinek "ideológusa".

Az eredeti támadási terv 1917. szeptember 8-án nyerte el végső formáját, mely szerint az Otto von Below porosz gyalogsági tábornok irányította (vezérkari főnöke Konrad Krafft von Dellmensingen altábornagy), újonnan felállított 14. német hadsereg (hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztály) csapatai mérik az olaszokra a döntő csapást. Az Isonzó folyó völgyében támadnak, az olasz állások áttörése után a sikert mielőbb továbbfejlesztik, gyorsan az olasz főerők hátába jutnak, majd kiérve az északolasz síkságra Cividale, Codroipo irányában törnek előre, és az ellenséget a Tagliamento folyóig szorítják vissza. A Boroevic-hadseregcsoport 2. és 1. Isonzó-hadseregének az a feladat jutott, hogy ezzel egyidejűleg kösse le az ellenséget, majd lépjen fel támadólag a Bainsizza- és a Karsztfennsíkon, ha a főirányban végrehajtott offenzíva sikerre vezet. A hadművelet sikerének előfeltétele az olasz ellenállás megszervezését lehetetlenné tevő meglepetés elérése volt, továbbá az, hogy a támadók egy-két nap alatt birtokba vegyék az Isonzó jobb partján húzódó, a Júliai-Alpok részét képező, 1500-2200 méter magas hegyvonulatot. A délnyugati front parancsnoksága a hadművelet kezdetét eredetileg október 22-re tűzte ki.
A központi hatalmak hadosztályainak felvonultatása az offenzívához szeptember 15-től egy hónapon át tartott, és október közepéig megtörtént. 2.400 száztengelyes szerelvénnyel (kb. 100.000 vasúti kocsi) nyolc vasútvonalon szállították a csapatokat, a szükséges harceszközöket, a felszerelést, a lőszert a kirakodóállomásokra, majd onnan néhány hegyi úton a hegyekben található megindulási körletekbe.
Az utak az október 10. óta tartó állandó esőzések miatt rossz állapotban voltak, azok helyreállítására 83.000 munkást (háromnegyed részben hadifoglyokat) vettek igénybe, két tábori vasutat és több drótkötélpályát is építettek. A csapatokat hegyi felszereléssel és téli ruházattal látták el. A tüzérség egy részét és a lőszert a bevetésre szánt gyalogság maga vontatta és szállította a helyére. Általánosságban elmondható, hogy a szállításokhoz nem állt rendelkezésre elegendő ló és málhásállat, valamint gépkocsi. Az élénk olasz repülőfelderítés miatt az utakon nappal szünetelt a forgalom, éjszaka viszont szervezetten folyt. A támadáshoz másfél millió tüzérségi lőszert (annak tíz százaléka gázlövedék), 700.000 kg robbanószert, 230.000 rohamsisakot, ugyanannyi gázálarcot, 1.700 vagon műszaki felszerelést és építőanyagot, valamint rengeteg élő állatot szállítottak a támadási körzetbe. A tüzérség és a szállító egységek lóállományát 70.000-re emelték, hogy azok a támadó csapatokat majd követni tudják. Az olaszok első két állásának légi felderítését német pilóták végezték el, ugyanis korábban az olasz légi fölény miatt az osztrák-magyar repülőgépek a frontvonalat sem tudták átrepülni.

 

Félrevezetés:

A hadműveletet jól álcázták. A szövetségesek mindenképpen el akarták hitetni, hogy a támadás Dél-Tirolból indul. A megtévesztés érdekében Otto von Below tábornok nagy kísérettel tüntetően a tartományba utazott, majd onnan titokban tért vissza hadseregéhez. A német csapatokat nagy kerülővel, a Brenner-hágón keresztül szállították az Isonzóhoz. A német alpesi hadtest három rohamzászlóalját a tiroli fronton be is vetették, ráadásul hamis rádióüzenetekkel zavarták meg az ellenséges felderítést. Az elterelés olyan jól sikerült, hogy az olaszok az Isonzó mellől több hadosztályt tiroli frontszakaszukra szállítottak át. A német hadosztályokat csak a támadás előtti este vonták előre a megindulási állásokba, azt megelőzően pedig a német tisztek a császári és királyi hadsereg egyenruhájában végezték a szükséges megfigyeléseket. 1917. október 22-én estére a tüzérség és a gyalogság elérte a számára kijelölt állásokat. A késedelem és a katonák kimerültsége miatt az offenzíva időpontját végül két nappal későbbre halasztották.

A Monarchia címere

Az Osztrák-Magyar Monarchia címere

 

A szembenálló erők:

Az Isonzó-fronton 1917. október 24-én a Karintiában harcoló, Alexander Krobatin vezérezredes vezette osztrák-magyar 10. hadsereg nyugati szárnyához kapcsolódva a 14. német hadsereg állt, melynek tartalékát a császári és királyi komáromi 33. és a 4. gyalog-, valamint a 13. lövészhadosztály alkotta. Támadási sávjának határa a Rombon hegytömbtől a folyó középső szakaszán található Selo községig terjedt. Alárendeltségébe tartozott a Flitsch körül felvonult, Alfred Krauss gyalogsági tábornok (Jenő főherceg, a délnyugati front főparancsnokának vezérkari főnöke) vezette császári és királyi I. hadtest, amelyben a Monarchia legjobb hadosztályai kaptak helyet: a 3. Edelweiss- (havasi gyopár) hadosztály (állománya 90 százalékban osztrák-német), a 22. lövészhadosztály (benne a magyar többségű esztergomi 26. gyalogezred, a cseh 91. gyalogezred és két osztrák császári vadászezred), az 55. gyaloghadosztály (többségében osztrák-német, illetve bosznia-hercegovinai gyalogezredek), ezenkívül tartalékként a német vadászhadosztály. A 14. hadsereg maradék erői Tolmein körül és attól délre sorakoztak fel. Hermann von Stein német altábornagy csoportját (III. bajor hadtest) a vegyes nemzetiségi összetételű, hegyi kiképzést kapott 50. osztrák-magyar gyaloghadosztály (benne az aradi 33., a nagyváradi 37., a szegedi 46., a temesvári 61. gyalogezred zászlóaljai), a 12. német gyaloghadosztály és az alpesi hadtest, valamint tartalékban a 117. német gyaloghadosztály alkotta. Albert von Berrer német altábornagy csoportjába (német LI. hadtest) a 26. és 200. német gyaloghadosztály; Karl Scotti osztrák-magyar altábornagy csoportjába (császári és királyi XV. hadtest) az 1. közös gyaloghadosztály (a szatmárnémeti 5., a losonci 25., a zágrábi 53., az ungvári 66., a szabadkai 86. gyalogezredek zászlóaljaival, valamint a zágrábi 31. tábori vadászzászlóaljjal), továbbá az 5. német gyaloghadosztály tartozott.
A Boroevic-hadseregcsoport két hadseregében az első vonalban összesen tizenöt, a tartalékban hat osztrák-magyar gyaloghadosztály várta a jelet a támadásra. A Johann Henriquez gyalogsági tábornok irányította 2. Isonzó-hadseregen (melynek tartalékát az 57. [a kassai 34. és a székesfehérvári 69. gyalogezredek egy-egy zászlóaljával], a 9., a 28. és 29. gyaloghadosztály képezte) belül Ferdinand Kosak altábornagy csoportját a 60. (a pécsi 52. és a péterváradi 70. gyalogezredek zászlóaljaival) és a kolozsvári 35. gyaloghadosztály; a Karl Lukas gyalogsági tábornok vezényelte XXIV. hadtestet a 24. gyalog- és az 53. magyar népfelkelő hadosztály; az Alois Schönburg-Hartenstein herceg, lovassági tábornok vezette IV. hadtestet a 43. lövész-, és a nagyváradi 20. honvédhadosztály alkotta. Támadási sávja Selótól a Monte San Gabrieléig terjedt. A Wenzel Wurm táborszernagy vezette 1. Isonzó-hadsereget (tartaléka a 106. gyalog-, valamint a 21. lövészhadosztály volt) a Rudolf Králicek gyalogsági tábornok irányította XVI. hadtest 58. (a pancsovai 23. tábori vadászzászlóaljjal, a máramarosszigeti 85., valamint a károlyvárosi 96. gyalogezred egy-egy zászlóaljával), 63., pozsonyi 14. hadosztályai; a Schariczer György altábornagy vezette temesvári VII. hadtest 44. lövész-, 17., 48. (az otocsáci 79. gyalogezreddel) gyaloghadosztályai; valamint a Maximilian Csicserics altábornagy vezényelte XXIII. hadtest budapesti 41. honvéd, valamint 10. és 12. gyaloghadosztályai alkották. E hadsereg a Monte San Gabrielétől az Adriáig vonult fel. Mindegyik csapattest meghatározott feladatot kapott. Minden fontosabb frontszakaszon jelen voltak a magyar alakulatok, és alaposan kivették részüket a győzelemhez vezető harcokból.

Olasz egységek ágyút telepítenek

Olasz egységek ágyút telepítenek a hegyi ütegekbe kötélpályán

A Központi Hatalmak felvonuló erőivel szemben két olasz hadsereg helyezkedett el. A Luigi Capello altábornagy (majd annak betegsége miatt 1917. október 25-től Luca Montuori altábornagy) vezette 2. hadsereg Flitsch és Sagrado között vonult fel. A Flitsch és Tolmein közötti frontszakaszon voltak a leggyengébbek az olasz erők, ott mindössze a IV. hadtest sorakozott fel három hadosztállyal. Tolmeintől Sagradóig a XXVII., a XXIV., a II., a VI. és a VIII. hadtest állt tizenöt hadosztállyal. A 2. hadsereg tartalékát a VII., a XIV. és a XXVIII. hadtest hat hadosztálya, valamint hét Cividale, Palmanova körzetében szétszórt egyéb hadosztály alkotta. Az Emanuele Filiberto di Savoia, Aosta hercege irányította 3. olasz hadsereg csapattestei Sagradótól az Adriai-tengerig húzódó állásokat foglalták el. Alárendeltségébe tartozott a XI., a XIII., a XXIII. hadtest nyolc hadosztálya, tartalékát a XXV. hadtest két hadosztálya alkotta.
Az olasz védelem az erők egyenlőtlen elosztása (Flitsch és Tolmein között csak két, a görzi medencében hat, a Karszt-fennsík déli részén tizenegy zászlóalj állt kilométerenként) ellenére szilárdnak látszott, sok helyen három-négy védővonalból állt, és bőven ellátták tüzérséggel, betonozott géppuskafészkek és erődök, sziklába épített tüzelőállások erősítették, a völgyeket önálló támpontokkal és az azokból lőtt kereszttűzzel zárták le.

Az olasz főparancsnokság a készülő offenzíva előkészületeiről a Monarchia hadseregének néhány szökevény tisztjétől időben értesült. Ennek megfelelően a szemben álló 2. olasz hadsereget komoly tartalékokkal erősítették meg, a főcsapás irányát az egymásnak ellentmondó felderítő jelentések miatt azonban nem tudták megállapítani. Luigi Capello altábornagy az osztrák-magyar támadást a Bainsizza-fennsíkon várta, elhanyagolta a védelmi állások műszaki megerősítését, és e helyett saját támadásának ugyanott történő folytatására készülődött. Néhány nappal az áttörés előtt Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök megtekintette az Isonzó völgyét lezáró Stol-hegyháton, valamint a térségben lévő egyéb olasz állásokat, és meg volt győződve azok áttörhetetlenségéről.

 

A támadás megindítása:

1917. október 24-én reggel nagyon rossz idő volt, a támadás helyszínéül kiszemelt völgyekben esett az eső, az azokat kísérő magaslatokon erősen havazott. A tájon uralkodó köd miatt rövid távolságokra is alig lehetett ellátni, ami szinte lehetetlenné tette a saját és az ellenséges tüzérségi célmegfigyelést. Az áttörés sikere pedig alapvetően a tüzérség eredményes működésétől függött. A meglepetés eléréséhez a hadvezetés a nagy erejű, de rövid ideig tartó tüzérségi előkészítés mellett döntött.
A központi hatalmak támadása hajnali két órakor, két és fél órás gázlövéssel kezdődött. A gázlövés (amelynek hatását a ködös, párás idő csak fokozta) váratlanul érte az olaszokat, mivel gázmaszkjaik alig voltak, és azok sem védtek hatásosan a lövedékekből kiszabaduló többféle mérges gáz ellen, így ennek következtében súlyos veszteségeket szenvedtek. A flitschi medencében a németek (35. utászzászlóalj) közel 900 darab, földbe ásott, 18 cm-es, elektromos gyújtással működtetett gázvetőt is alkalmaztak, melyekkel a szemben lévő olasz állásokat szinte teljesen elárasztották mérges gázzal.

Gáztámadás

Gáztámadás

Hat óra harminc perckor megkezdődött a hatalmas erejű tüzérségi előkészítés a már nappal belőtt célokra, amelybe hét órától az aknavetők is bekapcsolódtak. A lövegsűrűség aknavetők nélkül meghaladta a kilométerenkénti 100 darabot, a lőszer mennyisége a 10 cm-nél kisebb űrméretű lövegeknél csövenként 1.000, a nagyobb kaliberű és nehéz lövegeknél 5-800 darabot tett ki. Az olasz peremvonal mögött mintegy 3 km mélységben mindent elborított a robbanások özöne, a por és a füst. Ilyen erős tüzérségi tűzre korábban még nem volt példa ezen a frontszakaszon. Tolmeinnél reggel nyolc órakor, Flitschnél kilenc órakor lendült támadásba a 14. hadsereg gyalogsága. Az első vonalban mozgékony tiszti őrjáratok, rohamcsapatok támadtak, csupán a legszükségesebb lőszerrel és ellátmánnyal megterhelve, azokat géppuskákkal és hegyi tüzérséggel ellátott osztagok követték. Az Isonzó völgyében előrehaladva három óra alatt leküzdötték a IV. olasz hadtest alakulatainak erős ellenállását, és áttörték első két állását. Aznap estére a 12. német hadosztály egységei elfoglalták Caporetto (németül Karfreit, szlovénül Kobarid) városát, a Krauss-hadtest egységei Sagát. Az olasz arcvonalat összességében 32 km szélességben és 6 km mélységben szakították át. A sikert, ahol lehetett, a tüzérség és a tartalékok gyors előrevonásával is fokozták.
Október 25-én az olaszok ellentámadásokkal próbálták megállítani a szövetségesek előretörését (Cadorna tábornok már az előző napon egy hadtestet küldött erősítésként Cividaléba), a kísérletek azonban kudarcot vallottak. A központi hatalmak csapatai a heves ellenállás leküzdése után lendületesen folytatták a támadást. A német Alpenkorps és a 200. német hadosztály elfoglalta a folyó jobb partján húzódó Kolovrat-hegygerinc kulcsfontosságú olasz állásait és támpontjait (ebben nagy segítségükre volt a tiszta időben jól működő saját tüzérségük), illetve elszigetelte azok védőit. (Számos, a magas hegyi állásokban tartózkodó olasz egység nem tudott semmit a völgyekben bekövetkezett áttörésről.) Ezen a napon az olasz arcvonal összeomlott, elkezdődött a 2. olasz hadsereg felbomlása, amely másnapra általánossá vált. Az olasz katonák lövegeiket, fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva menekültek a síkság felé, nyomukban az üldözőkkel. A frontvonal Sagradótól délre eső szakaszán az offenzíva első két napján a 3. olasz hadsereg csapatai még erősen támadták a Monte San Gabrielét, ahol a nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály védekezett.

A caporettói áttörés

A caporettói áttörés

Október 26-án a Johann Henriquez gyalogsági tábornok vezette 2. - majd a következő naptól a Wenzel Wurm táborszernagy irányította 1. - Isonzó-hadsereg is csatlakozott a támadáshoz, így az egész osztrák-magyar front támadásba lendült.
Az offenzíva negyedik napján, október 27-én reggel Cadorna olasz vezérkari főnök arra a hírre, hogy a központi hatalmak erői birtokba vették a határhegységet (többek között a Hum, a Stol támpontokat, a Kolovrat-gerincet és a Natisone-völgyet), s ezáltal a front déli szakaszán még sikerrel harcoló olasz erők helyzete is tarthatatlanná vált, elrendelte a 2. és 3. olasz hadsereg visszavonását a Tagliamentóig. Ő maga aznap délelőtt autóval hagyta el az olasz fővezérségnek korábban otthont adó Udinét. Ezen a napon az olasz Isonzó-arcvonal megszűnt, annak védői megkezdték az általános visszavonulást. A szövetségesek (a 12. német gyaloghadosztály és az Alpenkorps) ugyanakkor 40 km-t előretörve birtokba vették az északolasz síkság kapuját képező, az olasz katonák által kifosztott és felgyújtott Cividale városát. Ezzel megnyílt előttük az út a Tagliamento irányába. A 2. Isonzó-hadsereg hadosztályai elérték az Isonzót. (Október 24-27. között az olaszok 60.000 hadifoglyot, 500 löveget, 24 repülőgépet veszítettek.) A német és osztrák-magyar repülőerőknek nagy szerep jutott a siker kivívásában, sok bombát dobtak le az olasz állásokra és a mögöttes területeken található célpontokra, a visszavonuló olasz csapatokat is támadásokkal zaklatták.

Személyes bátorságukkal többen is kitűntek a hadműveletek első napjaiban. Így például Bertalan Árpád, a magyar katonai ejtőernyőzés későbbiekben karizmatikussá vált atyja. Bertalan az 1. osztrák-magyar hadosztályba tartozó - a Viktor Budiner ezredes vezette - 7. hegyi dandár tizenkilenc éves hadnagya október 24-én egy tizenöt fős rohamcsapat élén három olasz állást göngyölített fel, és több száz foglyot ejtett, hat nehéztarackot zsákmányolt a Globoéak-hegycsúcs elleni támadás során, ezzel jelentősen megkönnyítette alakulata - a 3. bosnyák tábori vadászzászlóalj - betörését az ellenséges védőállásokba. Tettéért tiszti arany vitézségi éremmel tüntették ki, majd tíz évvel később megkapta a Monarchia legrangosabb katonai kitüntetését, a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét is.
Erwin Rommel főhadnagy - a későbbi "sivatagi róka" és második világháborús vezértábornagy - az Alpenkorps kötelékébe tartozó, ezrederejű württembergi hegyi zászlóalj (a három közül) egyik harccsoportjával október 26-án a Monte Matajurt hódította meg, amiért 1917 decemberében megkapta a legnagyobb német kitüntetést a "Pour-le mérite". Későbbi fényes karrierjét és hírnevét ezzel a haditettel alapozta meg.

 

Az áttörés továbbfejlesztése:

Október 28-án a német csapatok elfoglalták az olaszoktól kifosztott Udinét. A 2. olasz hadsereg a teljes felbomlás képét mutatta. A legyőzöttnek hitt ellenségtől elszenvedett gyors vereség és a nagy veszteségek az olasz csapatokat demoralizálták, felszerelésük és hadianyagkészletük egy részét felgyújtva és elpusztítva rendezetlenül özönlöttek vissza a Tagliamento irányába, de még így is számos érintetlenül maradt, hadianyaggal, fegyverekkel, élelmiszerekkel teli raktár került a győztesek kezére. A pánikhangulat átragadt a lakosságra is, amely otthonát elhagyva menekült. Ezen a napon az 1. Isonzó-hadsereg csapatai (az Erwin Zeidler von Görz altábornagy vezette osztrák-magyar 58. hadosztály) bevonultak Görzbe, továbbá elérték az Isonzó alsó folyását. A megáradt, 300 méter szélesre duzzadt folyón nem volt egyszerű az átkelés, ennek ellenére a debreceni 39. közös gyalogezrednek menetből sikerült átjutnia Sagradónál a részben felrobbantott hídon.
Az összeomlás magával rántotta a Dél-Tiroltól az Adriáig húzódó egész olasz frontot. A Karni-Alpokban harcoló, Giulio Tassoni altábornagy irányította XII. hadtest (más néven Carni-csoport) és a Dolomitokban küzdő, Mario Nicolis di Robilant altábornagy vezette 4. olasz hadsereg is visszavonulásra kényszerült.
Október 27-től az áttörés hatása a karintiai arcvonalon is érezhetővé vált. A báró Alexander Krobatin vezérezredes vezette 10. osztrák-magyar hadsereg is támadásba lendült, a határon található alpesi hágókon előretörve 29-én Paluzza-Paularo-Chiusaforte vonaláig jutott, október 31-én pedig elérte a Tagliamento felső folyását Tolmezzónál, és így megteremtette az összekötetést a 14. hadsereg Krauss-hadtestével. Krobatin csapatai november 8-án már Piave di Cadore, másnap pedig Longarone helységbe vonultak be a Piave felső folyásánál.

Osztrák hegyi howitzer

Osztrák hegyi howitzer

Osztrák 305mm-es Skoda ágyú

...és a híres 305mm-es Skoda ágyú

Az osztrák-magyar és német alakulatoknak sikerült kijutniuk a hadműveleti mélységbe, de a sikert tartalékok hiányában továbbfejleszteni, illetve az üldözés ütemét fokozni már nem tudták. A napok óta folyamatosan harcoló csapatokon egyre jobban kiütköztek a fáradtság jelei. A hadvezetés eredetileg csak a Tagliamentóig tartó hadműveletekre készült fel. A minden várakozást felülmúló eredményt gyorsan mozgó alakulatok (gépjárművekkel szállított gyalogság és kerékpáros zászlóaljak, továbbá lovas csapatok), valamint elegendő átkelő eszköz hiányában nem tudták kellően kihasználni, így a folytonos esőzések miatt folyókká duzzadt kis patakok, kisebb folyók is feltartották őket. A lőszer és a hadianyag pótlása, a tüzérség, a tartalékok és a hadtáp előrevonása az utak rossz állapota, továbbá a szétrombolt vasútvonalak és hidak miatt nem történt meg időben. A csapatok vezetése csak a hadművelet első napjaiban volt kifogástalan és zavartalan. A főbb parancsnokságok nagy időbeli késedelemmel települtek előre, a legkritikusabb napokban az irányítás kiesett a kezükből. A felső vezetés a harctéri helyzet gyors változásait csak későn vette figyelembe, elveszítette kapcsolatát a csapatokkal (annak ellenére, hogy a 14. hadsereg parancsnoksága október 29-től már Cividaléból irányította hadosztályait), azok sok helyütt összekeveredtek (a délnyugati irányban támadó 14. és a gyors ütemben nyugat felé előretörő két Isonzó-hadsereg egyes oszlopai egymás előrejutási sávját keresztezték), néhol a gazdag zsákmány felélésébe kezdtek.
Mindezek a tényezők a 3. olasz hadseregnek kedveztek, amelynek zöme -az utakon támadt torlódás és zűrzavar ellenére - viszonylagos rendben vissza tudott vonulni a Tagliamento mögé az azon átívelő hidakon, de a keleti parton rekedt 60.000 katonája így is a Központi Hatalmak fogságába esett. A folyó túlpartjára a 2. olasz hadseregnek csak töredékei jutottak át. Az olasz hadvezetőség október 26-án egy - Antonio Di Giorgio altábornagy vezette - speciális hadtestet (négy gyalog- és egy lovashadosztály) alakított a Tagliamento Pinzano és Cornino helységeknél található átkelőhelyeinek védelmére. A keleti parton még békeidőben kisebb állandó erődítéseket emeltek. Ide tartozott a Friaul Dél Codroipo és Latisana falvaktól nyugatra, a Friaul Észak a Fella-völgy és Pinzano között. Az olasz lovasságot október 29-én Pozzuolo del Friulinál vetették be a síkságon előrenyomuló ellenség feltartóztatására, nem sok sikerrel.

Magyar lövészek

Magyar lövészek kiképzésen

A hadművelet első hetében a Központi Hatalmak eredeti haditerve nem szorult módosításra. A délnyugati front parancsnoksága október 29-én elhatározta, hogy az offenzívát nem állítja le, és az üldözést a Tagliamentón túl is folytatja. Ebbe a német hadvezetőség is beleegyezett, eredetileg ugyanis a német hadosztályokat csupán a folyó eléréséig bocsátották a császári és királyi hadsereg-főparancsnokság rendelkezésére, majd terv szerint kivonták volna azokat.
Az esőzésektől jócskán megáradt Tagliamento komoly természetes akadályt jelentett, mivel hídjait a visszavonulók felrobbantották, és ott az olasz védelem is valamelyest megerősödött. A keleti parton felzárkózott szövetségesek már október 31-én megpróbálkoztak az átkeléssel. Ezen a napon a császári és királyi 50. és a 12. német gyaloghadosztály egységei a Pinzanónál kiépített olasz hídfőt támadták, amelyet másnapra felszámoltak. November 2-án sikerült leghamarabb átjutni a folyón Corninónál, ahol a felrobbantott vasúti híd vízből kiálló részein a császári és királyi 12. árkászzászlóaljba tartozó Bartha Károly százados egy szükségátjárót rögtönzött, amelyen az 55. közös gyaloghadosztály (elsőként 4. bosnyák gyalogezredének 4. zászlóalja) jutott át november 3-án, és hídfőt foglalt a jobb parton. A 14. hadsereg többi hadosztálya csak november 4-én tudott átkelni az áradó folyón Cornino és Pinzano átkelőhelyeken, a Boroevic-hadseregcsoport erői pedig csak a rá következő napon a Codroipo és Latisana mellett található hidakon.
A késedelem lehetőséget biztosított az olasz hadvezetésnek, hogy megmaradt csapattesteit november 4-től kezdődően a Piave folyó mögé rendezetten vonja vissza. Lassan visszahúzódó hátvédjei november 6-án és 7-én a Livenza mögött még kisebb ellenállást fejtettek ki.
November 10-re a 14. hadsereg és az Isonzó-hadseregek is felfejlődtek a Piave mentén, s ott elfoglalták a számukra kijelölt állásokat. A folyó mögött érezhetően megszilárdult az olasz védelem. Október 28-án az Antant olasz kérésre Marie Émile Fayolle francia altábornagy vezetésével hat francia és öt brit hadosztályt (XII. és XXXI. francia, XI. és XIV. brit hadtest) irányított át a nyugati hadszíntérről a Piavéhoz.
A központi hatalmak megkísérelték a piavei olasz védelem felgöngyölítését. A tervek szerint a Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy irányította hadseregcsoportnak (10. és 11. osztrák-magyar hadsereg) Asiago körzetéből kellett támadnia, a 14. hadsereg Krauss-hadtestének a Piave felső folyásánál a bellunói medencét és a Val Sugana- (Brenta-) völgyet kellett birtokba vennie. Ha a támadók sikerrel járnak, az olaszoknak a Brenta folyó mögé kellett volna hátrálniuk.
November 10-én a Conrad-hadseregcsoport Dél-Tirolban a Hétközség-fennsíkon indított támadást a szemben álló Conte Guglielmo Pecori Giraldi altábornagy vezette 1. olasz hadsereg erői ellen, amelynek eredményeként Asiago és Primolano helységeket elfoglalták, de a támadás néhány nap alatt kifulladt.
A Boroevic-hadseregcsoport erői november 10. és 16. között több ponton átkeltek a Piave középső és alsó szakaszán, így a 12. német és az osztrák-magyar 13. hadosztály Vidornál, de az olaszok visszaverték a támadást. Eredményként könyvelhető el, hogy a folyó középső szakaszán található Papadopoli-szigetet is birtokba vették a szövetséges erők, de a túlpartra már nem jutottak át. Az átkelés kudarcának fő oka az volt, hogy a lőszerhiánnyal küzdő osztrák-magyar tüzérség nem tudta kellő mértékben támogatni a gyalogságot. Az 1. Isonzó-hadsereg XXIII. hadtestjébe tartozó budapesti 41. honvéd gyaloghadosztály ezredei november 13-14-én Palazzettónál átjutottak a Piave nyugati partjára, ahol hídfőt alakítottak ki. November 20-ig a hadosztály a folyó deltájában Piave Vecchiáig nyomult előre. A 14. német hadsereg Krauss-hadteste a Piave és a Brenta folyók között elterülő, 1776 méter magas Monte Grappa hegytömböt és a 870 méter magas Monte Tombát ostromolta november 14-től 21-ig, több magaslatot elfoglalt a Piave völgyében, azonban az erős olasz, valamint a november végétől az arcvonalnak ezen a részén bevetett XI. és XIV. brit, továbbá a XII. és XXXI. francia hadtest ellenállása miatt visszavonulásra kényszerült. A harcok a hegyi frontszakaszon csak december végén ültek el, az erős havazás és az utánpótlási nehézségek miatt.

Olasz lövészek

Olasz lövészek

Olasz nehéztüzérség

Olasz nehéztüzérség

Az Antant hadosztályok segítségével az olasz hadvezetésnek sikerült stabilizálnia a frontot. A Központi Hatalmak csapatai december elején a Piave keleti partján téli védelemre rendezkedtek be. A 14. német hadsereg német csapatait decemberben a nyugati frontra szállították át. Az 1917. október 24-i állapothoz képest 240 km-rel megrövidült arcvonal (amely Asiagótól a Grappa hegytömbön át az Isonzó mentén az Adriáig húzódott) tartására az osztrák-magyar erők elegendőnek bizonyultak. A november 9-én Cadorna helyébe lépett új olasz vezérkari főnök, Armando Diaz tábornok (korábban a 3. olasz hadsereg XXIII. hadtestének parancsnoka) legfőbb gondja az olasz haderő rendbe szedése, újjászervezése volt. Cadorna később vizsgálóbizottság előtt felelt az elkövetett mulasztásokért.

 

Veszteségek:

A győztes osztrák-magyar, valamint német csapatok nagy mennyiségű hadianyag, felszerelés, rengeteg hadifogoly és nagy kiterjedésű észak-olaszországi területek (Udine és Belluno tartományok egésze, Veneto, Treviso és Vicenza tartományok egy része) birtokába jutottak. Mindkét részről nagy volt az áldozatok száma. 1917. október 24. és november 10. között az olasz veszteség 10.000 halott, 30.000 sebesült, 300.000 hadifogoly, 73.000 ló volt, ezen kívül 3.152 löveg, 1.732 aknavető, 300.000 puska, 3.000 géppuska, 2.000 géppisztoly, 1.600 gépkocsi, 22 repülőtér került a szövetségesek kezére. Az olasz veszteség mértékét jelentősen csökkentette volna, ha a korábbi közel két és fél év állandó támadásainak köszönhetően a 2. és 3. olasz hadsereg nem az első vonalak közelében összpontosítja a tüzérséget, a hadfelszerelés nagy részét, valamint a raktárakat. A háború elhúzódása miatt a frontkatonákon a tizenegy, kevés sikerrel zárult offenzíva után fásultság lett úrrá. Az a tény, hogy a haderő most először szorult defenzívába, továbbá a császári és királyi alakulatokénál nagyobb harcértékűnek tekintett német csapatok jelenléte az ellenség soraiban szintén demoralizálta az olasz hadsereget. Ezt jól mutatja, hogy mintegy 350.000 csapattestétől elszakadt, rendetlenül menekülő és útközben fosztogató katonaszökevényt messze a hátországban fogdostak össze.

Az osztrák-magyar és német veszteségek összesen 70.000 főre rúgtak, ebből a Monarchia egyedül 30.000 halottat és sebesültet veszített a Piave eléréséig. A dunai birodalom csapatai két hónapig a zsákmányolt gazdag készletekből éltek. A megszállt északolasz területeken osztrák-magyar közigazgatást vezettek be. A polgári lakosság és a katonai hatóságok együttműködése természetesen nem volt mindig zavartalan. Az olaszokra ha nem is sikerült döntő vereséget mérni, a hadsereg rendkívül súlyos vereséget szenvedett, egy lényegében gyengébb ellenféltől. A siker közvetve hozzájárult a háború befejezésének további elodázásához, felcsillant Olaszország végleges legyőzésének hiú reménye.
Az olasz hadsereg megmenekült a teljes megsemmisüléstől, majd Antant szövetségesei segítségével újra talpra is állt. Számottevő ellenfél maradt és továbbra is lekötötte Ausztria-Magyarország haderejének nagyobb részét.

 

Összegzés:

A caporettói áttörés a világháború legsikeresebb áttörési hadműveletei közé tartozik, s a Központi Hatalmak stratégiai helyzetében lényeges javulást hozott. Az első világháborús hadászatot a mozgóháború elemeivel gazdagította, a hadtörténelemben a hegyi terepen végrehajtott frontáttörés iskolapéldája lett. Az új (elsősorban a nyugati harctéren a németek által alkalmazott) támadó harcászat eredményességét gyakorlatban is bizonyította, melynek pillérei a minden császári és királyi gyaloghadosztálynál 1917 nyara óta létező, válogatott legénységből álló rohamzászlóaljak voltak. Ezek az egységek a saját tüzérségi előkészítés után azonnal végrehajtott támadásuk során behatoltak az ellenség védelmének mélységébe, s leküzdötték annak tüzérségét is. A géppuskákkal, aknavetőkkel előretörő gyalogság rohamát az osztrák-magyar tüzérség előrehelyezett tüzével támogatta, annak fedezete alatt kezdhette meg az olasz védelem áttörését, felgöngyölítését.
Az offenzíva sikere több tényezőnek volt köszönhető. A központi hatalmak hadvezérei - elsősorban Alfred Krauss gyalogsági tábornok - új, a korábban alkalmazottól eltérő harceljárást dolgoztak ki, tudniillik az ellenség védelmét nagy erejű lökéssel a völgyekben törték át, majd lendületesen előretörve és annak hátába kerülve megfosztották a manőverezés lehetőségétől, a térséget uraló magaslatokon található állásokat, támpontokat elszigetelték, s nem törekedtek azok mindenáron való elfoglalására. A hadművelet főirányát szerencsésen választották meg, ugyanakkor a főcsapás irányát jól álcázták az olaszok előtt, kiválóan megszervezték a tüzérség és a gyalogság együttműködését. Az olasz hadvezetés - főleg Capello altábornagy, a 2. hadsereg parancsnoka - egy sor vezetési hibát követett el (például a rendelkezésére álló tartalékokat szétforgácsoltan alkalmazta, a csapatok együttműködésének megszervezésére, a közöttük lévő összeköttetés fenntartására nem fordított kellő figyelmet). A győzelem kiaknázásához - az 1915. május 2-i gorlicei áttöréshez hasonlóan - a világháború több frontján már hegyi harcokban kipróbált és érdemeket szerzett német alakulatok és parancsnokaik tapasztalata, valamint azok technikai fölénye döntően hozzájárult.

Mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy az osztrák-magyar csapatok nagyobb teljesítményt nyújtottak a hadművelet során, mint a kitűnően felszerelt és tüzérséggel, munícióval bőven ellátott német hadosztályok, hiszen kisebb létszámmal, kevesebb löveggel, szerényebb felszereléssel és ellátmánnyal is képesek voltak ugyanolyan harci teljesítmények végrehajtására, sőt komolyabb eredmények elérésére. Bizton állíthatjuk, hogy a Magyarország területéről kiegészített alakulatok helytállása bajtársaik számára is példamutató volt.


A frontvonal Flitsch-Tolmein közötti áttörési szakaszán végbement tüzérségi előkészítést és a támadás előtti órák feszült várakozással teli eseményeit az egyik német szemtanú visszaemlékezésében a következőképpen idézi fel:
"Éjfél van. Október 24-e első órája. Az eső rövid időre elállt, szétszórt csillagok fénylenek át könnyű felhőfoszlányokon. A ködsapkába burkolózó hegyek feketén és fenyegetően emelkednek a világos égbolt felé. A szövetségesek oldaláról kevés lövés hallatszik, az olaszoknál is minden feltűnően nyugodt. Még mindig nem tudnak semmit a küszöbönálló támadásról? Nem sejtenek semmit arról, hogy tízezrek várják a jelet a rohamra, hogy megszámlálhatatlan üteg áll tüzelésre készen, hogy egy óra, negyven, tíz perc múlva halált és pusztulást okádjon? A legelső állásban lévő katonák mily szívesen tennék elviselhetővé az idegtépő várakozást dohányzással! Ez lehetetlen: egy fellobbanó gyufa, egy óvatlanul parázsló szivar túl sokat elárulna. Egy mozdulat jellemzi ezeket a perceket: a karórát takaró egyenruha ujját újra és újra feltűrik, lassan vonszolja magát a nagymutató a világító számlapon.
Egy üteg pontosan két órakor adja le az első sortüzet. Mielőtt még a visszhang a hegyekről visszaverődne, feltárul a pokol. Tűzvihar száguld végig az olasz ütegállásokon, a gázgránátok tompa becsapódásai összekeverednek a könnyebb lövegek ugatásával, valamint a nehéz és legnehezebb űrméretű lövegek nagyot visszhangzó robbanásaival. Az Isonzó völgye szörnyű boszorkánykatlanná válik, hiába próbál számos olasz fényszóró a forró párán és lőporfüstön áthatolni. Az ellenség várt tüzérségi ellencsapása nagyon szerény. Csak kevés tábori löveg, aknavető és géppuska tüzel a szövetségesek állásaira. A katonák felpattantak, megigézve figyelik a hatalmas tüzérségi összecsapást, amelynek tanúi.
" (Helmut Schittenhelm: Wir zogen nach Friaul. Stuttgart, 1932)

A front középső szakaszán, a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkon lezajlott osztrák-magyar támadást a harcok egykori résztvevőjének leírásából ismerhetjük meg:
"Október 24-én, hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtői, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével.
Jó félóra múlhatott el, amíg a meglepett olasz tüzérség felocsúdott, és vad kétségbeeséssel viszonozni kezdte a mieink ágyúzását. A nagy villás farkú aknák siketítő reccsenéssel robbantak körülöttünk sűrű egymásutánban. A pergő dübörgésben a mindenfelől felcsapó tűz-, láng- és kőzáporban görcsösen, moccanás nélkül tapadtunk a fagyos, éles kövekre.
Fejemben homályos gondolatok kóvályogtak. Egyre emlékszem: >...Ha halnom kell, taníts becsülettel halni...< Tompa kiáltás ütődött a fülembe: Sturm! Hurrá!
Gépiesen, mintegy villámütésre indult meg az egész rajvonal a kőfalon, a tátongó sziklarepedéseken, a forró gránáttölcséreken és a gőzölgő holttesteken keresztül - előre!
...Mire megvirradt, három rohammal három olasz állást foglaltunk el. A harmadikban pihenőt tartottunk az újabb parancsok megérkezéséig. Kimerülten, reszketve rogytunk le a megmerevedett, viaszsárga arcú olaszok közé. A hegyekről véres esőlé szűrődött le az árokba, és csörgedező patakocskákban folydogált el alattunk.
Új beosztást kaptunk. Az egész század egy szakasznyira olvadt le a nehéz akna- és gépfegyvertűzben, amelyen keresztül rontottunk az olasz szuronyokra. Hadnagyom hét gépfegyvergolyótól találva maradt a második olasz állás szegesdrótjai között.
" (Migend Dezső: Az Isonzótól a Piavéig. Békéscsaba, 1921)

 

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra