AZ AGINCOURTI ÜTKÖZET (1415. október 25.)

 

 

Bevezetés:

1415 október 24-én V. Henrik* az ifjú angol király megálljt parancsol seregének. Nemrég kapott hírt róla, hogy a franciák hatalmas sereget gyűjtöttek és elállták az utat az angol kézen lévő és biztonságot nyújtó Calais felé. A sereg lassan mozog. A katonák fáradtak, fáznak, éhesek és szinte a kezdetektől fogva betegségek tizedelik őket. Úgy érzik; ez egy elátkozott hadjárat, pedig milyen jól indult minden.
Kitérni már nem lehet. Henrik nem tudja, de a franciák szándékosan terelték őket erre, már több száz kilométer óta, hogy ott és azon a napon vessenek véget a háborúnak. A háborúnak, mely később majd a Százéves háború néven vonul be a történelembe. A hely neve pedig: Azincourt, vagy ahogy az angolok mondják: Agincourt (ejtsd: azsinkur).

Nyugat-Európa a középkor végén:

A XIV.-XV. század Európája maga a káosz. Mindenhol jobbágy- és parasztfelkelések, valamint elégedetlenkedő középnemesek rendi mozgalmai, miközben az országokat irányító uralkodói osztályok egymással torzsalkodnak. A háborúk mindennaposak, aminek következtében a királyi kincstárak hamar kiürülnek, ezt pedig a nép sínyli meg elsősorban. Állandó éhínség a jellemzője a kornak, ez pedig a betegségek terjedésének is jó alap. Nem csoda hát, hogy a legveszélyesebb járványok éppen ezidőtájt ütik fel a fejüket, ilyenek mint; kolera, vérhas, himlő és a pestis.

Anglia történelme ebben az időben igen mozgalmas. A franciák fellázították ellenük a skótokat, akik ellen szinte minden angol király kénytelen hadjáratot vezetni. A parasztság mindenhol elégedetlenkedik a rájuk nehezedő egyre nagyobb terhek miatt, melyek hamarosan felkelésekbe torkollanak majd.

A francia királyság is agonizál, már csak árnyéka egykori önmagának, amikor még a Karolingok uralkodtak felettük. Az egykori Frank Birodalom romjain, a gyenge uralkodók kezében az ország tartományokra esett szét, melyet egyedül a tartományi vezetők hűbéri függése tart csupán egyben, egy országban. De a tartományok között állandó a háborúskodás, különösen Flandriában és Burgundiában.

A százéves háború röviden:

1. szakasz:

Ebben az időben Franciaországot még egy vész sújtja. A királyi ház, a Capeting-dinasztia, mely 987 óta adta az országnak a királyokat, IV. Károly 1328 február 1.-i halálával végleg kihal. Az örök rivális: Anglia királya ekkor a Plantagenet-házból származó III. Edvárd, akinek anyja Izabella nem más, mint az egykori francia király, IV. (Szép) Fülöp leánya. Edvárd ezzel úgy érzi leányágon jogot formálhat a francia trónra. A francia rendek viszont hallani sem akarnak egy idegen uralkodóról, főként nem egy angolról, ráadásul néhány évvel korábban eltörölték a leányági trónutódlás lehetőségét is, ezért egy mellékágról származó sarjat; VI. Fülöpöt ültetik trónra, aki szintén az egykori IV. (Szép) Fülöp leszármazottja (unokaöccse), és egyben a Valois-ház megalapítója lesz.
A helyzetet bonyolítja, hogy egyes francia tartományok, mint például Burgundia, Edvárdot támogatja a királyi trónért folyó - egyenlőre még csak politikai - harcban. A Német-Római császár, IV. (Bajor) Lajos, aki éppen harcban áll az avignoni pápával, és ezért szövetségesként tekint a protestáns érzületű Angliára, szintén Edvárdot támogatja, és elismeri őt Franciaország uralkodójának. Edvárd anyja révén egyben Aquitánia hercege is (francia tartomány), aki ezáltal most hűbéri viszonyba is került az új francia királlyal, és kötelessége lenne adózni az udvarnak és ha kell sereget kiállítani neki. A helyzet elég nonszensz, és végül évekig tartó alkudozás és fenyegetőzés után 1337-ben Edvárd háborút indít Franciaország ellen és ezzel kezdetét veszi a Százéves háború (1337-1453).

III. Edvárd

III. Edvárd,
a Plantagenet-ház legnagyobb királya.

A háború első szakasza 1337-1360-ig tart, és teljes angol fölény jellemzi. Több eddig hezitáló francia tartományi város Edvárdot támogatja, miközben kisebb-nagyobb ütközetek zajlanak országszerte. (Elsősorban a nyugati tartományokban.)
Az első komolyabb ütközet a tengeren zajlik, 1340-ben a Sluysi csatában az angol-flandriai flotta döntő vereséget mér a francia flottára. Ezután a francia hadihajók már nem merészkednek a tengerre, hogy meggátolják az angol inváziós terveket, így Bretagne könnyen az angolok kezére jut, és ekkor veszik be Calais városát is (1347). A csata után III. Edvárd titulusába felveszi a "Franciaország királya" címet.
1346-ban Edvárd immár a kontinensen egy 16.000 fős sereggel Párizs felé tart, hogy ostrom alá vegye azt. VI. Fülöp francia király hadba szólítja hűbéreseit, és 30.000 fős erős nehézfegyverzetű seregével szétkergeti az angolokat. (Egyes források 60.000 fős sereget írnak le, melyből csak a páncélos lovasság 8.000 fő. Az viszont biztos, hogy Fülöp seregét János cseh király és annak fia; Károly is erősítette.) Edvárd messze, a Crécy falucska melletti erdőkben újraszervezi az ostromló sereget, és augusztus 26-án - mivel beérték őket az üldözők - megütközik a franciákkal. A csatában az angolok eltérnek az addig szokásos taktikától, a nehézpáncélos lovagok részben megválva páncéljuktól gyalogosan harcolnak és védekezésben maradnak. A támadás ill. a franciák támadásának távoli visszaverése a nagy hatótávolságú angol íjászok feladata. A francia és cseh erők háromszor támadnak, de mindannyiszor kemény ellenállásba ütköznek. A csatát végül az angolok nyerik, akik a 16 éves Walesi Edvárd herceg (III. Edvárd fia) korához illő heves, talán kissé meggondolatlan végső rohamával megfutamítják a francia lovagokat. A herceg e csata után kapta a "fekete herceg" becenevet. (Ugyanis fekete pajzsot és feketére festett páncélt viselt.) A csatában mag a cseh király is életét veszti, fia csak futva tud megmenekülni. A francia és cseh veszteség: 1524 lovag és mintegy 20.000 közember, ezzel szemben az angolok mindössze 2 lovagot és 80 közembert veszítettek. Döbbenetes különbség! És mindez az angol íjászoknak és a Longbow-nak (lásd. később) köszönhető.

A Crécy-i csata

A Crécy-i csata egy korabeli metszeten.

Crécy volt az első ütközet, melyben az egyik fél (jelen esetben az angolok) tüzérséget vetett be. Az akkori ágyúk öntöttvasból készültek és kőgolyókat lőttek ki. A lőpor ekkor még igen rossz minőségű volt, így az ágyúk hatótávolsága igen csekély volt, viszont sűrű füsttel égett, és az ágyúcső is annyira felhevült, hogy ezek miatt 2-3 lövésnél többet nem lehetett leadni velük.

A csaták közötti szünetben újabb csapásként 1350-ben a történelem legnagyobb pestis járványa söpör végig Európán, csak ekkor a lakosság 25-30%-a esik áldozatul e szörnyű betegségnek.

A hadjárat folytatásaként 1356 szeptember 19-én a Poitiers-i ütközetben (Maupertuis-i csatának is nevezik) Edvárd újabb csapást mér a francia seregre, és magát II. (Jó) János akkori francia királyt is fogságba ejtik. 3 millió aranytallér váltságdíjat kérnek az uralkodóért, amit a franciák képtelenek kifizetni. (Ebben a csatában megint kitűnik bátorságával, és leleményességével a Fekete Herceg, aki személyesen fogta el a francia királyt.)
II. János távollétében fia, a későbbi V. (Bölcs) Károly lesz Franciaország kormányzója.

Fekete Herceg

Walesi Edvárd, a "fekete herceg"

A csata után a veszteségek finanszírozására, a Párizs környéki várak megerősítésére és a váltságdíj előteremtésére a nemesség növeli a parasztokra kivetett adókat. Egyidejűleg a nemesek szabadcsapatai garázdálkodnak és fosztogatnak vidéken, csakúgy mint az angolok. Ennek hatására 1358 május 28-án Compiégne-nél parasztlázadás tör ki, amely Franciaország nagy területeit érinti. A felkelők várakat rombolnak le és gyújtanak fel, és sok nemes esik áldozatul az általuk csak "Jacques bonhomme"-nak (együgyű Jakaboknak) gúnyolt parasztok dühének. A parasztvezér; Guillaume Cale egyesíti seregét Étienne Marceléval, aki a párizsi polgárok felkelését irányítja. Azonban a nemesek gyorsan összefognak, és június 9-én Marcelt, június 10-én pedig Cale-t győzik le. Ezzel a felkelés elbukik, a vezetőkkel brutálisan elbánnak.
A felkelés figyelmeztetés volt Károlynak, hogy rendet kell tennie az országban, ami az angolokkal folytatott háború miatt nem lehetséges. Ezért nem maradt más választása, mint békekötést kezdeményezni Edvárddal. 1360 május 8-án a brétigny-i béke átmenetileg lezárja a Franciaország és Anglia között 1337 óta tomboló háborút. A Plantagenet-házból származó III. Edvárd angol király lemond a francia koronára való igényéről, és ezért cserébe független hatalmat kap Guyenne, Gascogne, Guines, Calais, Limousin és Patou felett. Ezenkívül Franciaország kifizeti a 3 millió aranytallér váltságdíjat II. (Jó) János királyért. (Ez azonban sosem következik be, a kincstár képtelen kifizetni ezt az összeget, a nép pedig nem is akarja, mert János királyt nem tartják uralkodásra képesnek. Emiatt az elkeseredett király önként visszavonul az angol fogságba, ahol 1374-ben meghal.)

A háború 2. szakasza:

1369-ben V. (Bölcs) Károly, - akit időközben királlyá koronáztak - úgy véli, az ország gazdasága eléggé megszilárdult, és a hadsereget is újjászervezte ahhoz, hogy felrúgja a brétigny-i békeszerződést, és kiűzze az angolokat francia földről. Ezzel kezdetét veszi a százéves háború második szakasza.

A háború ezen szakasza kisebb csatározásokkal telik, inkább csak a franciák aktívak, akik modern, új szellemű zsoldoshadseregükkel sorban foglalják vissza a háború első szakaszában elvesztett területeiket. A Fekete Herceg, - akit apja az elfoglalt francia területek kormányzójává tett - nem tudott kellően fellépni a franciák ellen, majd meg is betegedett, amely végül 1376-ban halálához vezetett.
Időközben Angliában III. Edvárd hőstettei feledésbe merültek, és belpolitikailag olyan népszerűtlen lett, amitől külpolitikailag is cselekvésképtelenné vált, így nem tudott beavatkozni a franciaországi hadi helyzet alakulásába. 1377-ben megtörten, magányosan halt meg.

1375-ben a bruggei (tartós) fegyverszünet hoz újra békét a háborúban. Ekkorra a franciák Calais, Bordeaux, és Bayonne kivételével az összes angol birtokot visszafoglalták. A háború ezen szakasza egyértelmű francia fölényt mutat, ráadásul az ország gazdasága erős, a király népszerű, a rendek is elégedettek.

Változások Angliában:

Angliában ezidőtájt nagy változások történnek. A történelem viszontagságai itt is elsősorban a parasztságot sújtják, aminek következtében Angliában is sorra törnek ki a felkelések. A legnagyobb az 1381-es Watt Tyler féle parasztfelkelés, amit ugyan levernek, de hatására a király rendeletet hoz, ami eltörli a parasztság röghöz kötöttségét, és kialakul az úgynevezett szabad parasztság.
Az egyre újabb háborúk és különösen az újabb pestis járványok hatására Anglia lakossága az egykori 4 millióról 2,5-2 millióra csökken. Ez súlyos munkaerőhiányhoz vezetett, ami viszont kedvezett az immár szabad parasztoknak, mert olyan helyeken vállalhattak munkát, ahol többet is fizettek érte. Ezzel az életszínvonaluk is egyre nőtt. (Később ez vezetett az igazi-, és nagyszámú polgárság kialakulásához.)

Más változások is történtek. III. Edvárd 1377-ben meghalt, utána II. Richárd követte őt a trónon, akinek uralkodása hozta meg a belső békét az országban, de csak látszólag.
1399-ben az Anjou-Plantagenet dinasztiából származó II. Richárdot önkényuralma miatt unokabátyja Lancaster Henrik herceg és a parlament lemondásra kényszeríti. (1400. február 14-én gyanús körülmények között hal meg a fogságban.) Egy nappal később Henrik herceget a parlament IV. Henrik néven királlyá koronázza. Ezzel a Lacaster-ház, a Plantagenet dinasztia egyik mellékága kerül hatalomra. Henrik 1413-ig uralkodott, őt fia V. Henrik követte a trónon.

Franciaország polgárháborúban :

V. (Bölcs) Károly francia király 1380. szeptember 16-án meghal. (Ő volt az első trónörökös, aki hivatalosan megkapta a dauphin címet, ami még a király életében meghatározza, hogy a viselője a hivatalos trónörökös.) Károly halála után kiskorú fia VI. (Őrült) Károly kerül trónra, aki 1388-ig II. (Merész) Fülöp burgundi herceg gyámsága alatt áll. Ez viszont nem tetszett a király öccsének, Orléans-i Károlynak, aki szintén áhítozott a kormányzói tisztségre, emiatt súlyos polgárháború tört ki az országban. Hogy tovább tetőzzön a baj, 1392-ben VI. Károly végleg "kiérdemelte" melléknevét, az "Őrült" jelzőt, ugyanis elméje teljesen elborult. Innentől kezdve az új kormányzó Rettenthetetlen János, míg az ország királya névleg továbbra is VI. Károly.

VI. (Őrült) Károly

VI. (Őrült) Károly, Franciaország (névleges) királya

Az 1410-es években tovább folyik a hatalmi harc, és polgárháború az elmebeteg VI. Károly helyett kormányzó Rettenthetetlen János és Orléans-i Károly herceg között. 1413 májusában az úgynevezett "cabochienek" - a burgundiak hívei - Párizsban rohammal beveszik a Bastille-t és rémuralmat vezetnek be. Erre az Orléans-i herceg hívei a felkelést vérbe fojtják. A lázadások, melyeket maga Rettenthetetlen János herceg is támogat, a közép- és alsó rétegeket súlytó adóterhek ellen irányulnak. Részt vesznek a felkelésekben a párizsi egyetem diákjai is, akik Villon szellemi előfutárai, és elsősorban a Károly király uralkodása alatt elterjedt visszaélések ellen lépnek fel. A cabochienek, akik nevüket vezetőjükről, a párizsi mészárosról; Simon Coboche-ról kapták, a céhekből és a városi alsóbb rétegekből toborozzák híveiket. Az Orléans-i párt elsősorban az armagnac-i (Dél-Franciaország) VII. Bernát gróf zsoldoscsapataiból tevődik össze. Ezek a zsoldosok bátorságukról és hírhedt zabolátlanságukról voltak ismertek.

Angliában V. Henrik tisztában van azzal, hogy Franciaország agonizál. Tudja, hogy az országot súlytó polgárháború meggyengítette a francia trónt, és hasonlóan megosztottá tette az országot, mint elődje: III. Edvárd idején. Úgy érzi itt a lehetőség, hogy egy gyors, és sikeres hadjárattal visszaszerezze az Edvárd idején már egyszer angol birtokokká tett területeket, és nevét örökre beírja a történelem lapjaira.

Partraszállás - a százéves háború 3. szakasza:

1415 nyarán Henrik kiadta a parancsot a seregek gyülekezésére a southamptoni haditáborban. Július 7-től augusztus 8-ig érkeztek ide katonák az ország több szegletéből, összesen 8.000 íjász és mintegy 2.000 páncélos gyalogos, majd augusztus 9-én Portsmouthba, a kikötőbe indultak, hogy behajózzanak. A csapatok és a felszerelés kontinensre való szállítása augusztus 10-től, 13-ig tartott, mely mintegy 1.500 különböző méretű és típusú hajóval történt. Sem a tengeri átkelést, sem a partraszállást nem zavarták meg a francia flotta erői, így Henrik zavartalanul léphetett francia-földre.

Kattints a képre!

Henrik 1415-ös hadjárata. (A nagyobb verzióért kattints a képre.)

A partraszállás Chef-en-Caux -nál történt, a Szajna folyó torkolatában. Innen nem messze található Hartfleur megerősített városa, amit kis számú helyőrség védett csak. Henrik első lépésként úgy tervezte, hogy gyors ostrommal beveszi a várost.
A város jelentős kereskedelmi központ volt tengeri- és folyami kikötőjének köszönhetően, és stratégiailag is igen fontos volt a hadjárat szempontjából. Ideális hídfőállásnak tűnt a hadjárat további menetét tekintve, valamint az utánpótlás tengeri biztosítása szempontjából is, és ugrópont volt Normandia, Picardia, illetve az egész észak-nyugati partvidék felé, és a Szajnán át akár Párizs felé is.
Békeidőben Hartfleurben mindössze 100 főnyi helyőrség állomásozott, de az angolok közeledtére két tapasztalt francia lovag; Sieur d-Estouteville és Sieur de Gaucourt 300 fegyveres emberrel megerősítette a várat és egyben átvették a védelem parancsnokságát.

Augusztus 18-án Clarence hercegének (Duke of Clarence) vezetésével az angol sereg egy része tábor vert a várostól keletre. Ezzel a várost elzárták egy külső felmentés minden lehetőségétől sőt, a nekik szánt segélyszállítmányt is - mely lőport, ágyútalpakat, íjpuskákat és nyílvesszőket tartalmazott - megszerezték. Az ostrom menete pontosan nem ismert, de az biztos, hogy Henrik utászai (árkászok) több aknát is fúrtak a falak alatt, hogy azokban lőport elhelyezve berobbantsák a várfal egy részét. Azonban a védők résen voltak, és megfelelő ellenaknákkal sikerült beomlasztani az angol utászok járatait. A falakat más módon is megpróbálták lerombolni. Óriási kőhajítógépeket állítottak fel, az ún. trébuchet-eket, melyekkel több mázsás köveket hajítottak a várfalakra. Mindezek ellenére hosszú ideig nem sikerült látványos eredményt elérni az ostromban.
Az időjárás sem kedvezett a feleknek; ezen a nyáron szokatlan szárasság és hőség perzselte a vidéket, ami a kornak megfelelően páncélba öltözött katonák számára szinte elviselhetetlenné vált. Az elszigeteltség, a nem megfelelő higiéniás feltételek oda vezettek, hogy mindkét táborban hamarosan kitört a dizentéria, azaz a vérhas járvány. A járványnak esett áldozatul többek között: Arundel grófja, Suffolk grófja, Norwich püspöke és Henrik két régi barátja: Michael de La Pole, és Thomas Courtenay. Súlyosan megbetegedett és emiatt az ostromot hátrahagyva hazatért: Clarence hercege, March grófja és Edmund Mortimer a király barátja. Mindezek odáig vezettek, hogy Henrik táborában mélypontra süllyedt a harci morál.
Végül szeptember 17-én Henrik mellé szegődött a hadiszerencse. Az angol utászoknak sikerült a franciák tudta nélkül aknát fúrniuk a várfal alá, és miután megtöltötték lőporral, hatalmas rést ütöttek a falban. Az így megbontott falszakaszt további 4 napon át rombolták a hadjáratra hozott 12 hatalmas ágyúval, miközben a gyalogság a várárkot töltötte fel földdel és rőzsével az elkövetkezendő rohamhoz.
A védők még egy elkeseredett segélykéréssel fordultak a Dauphin-hoz, de az válaszában csak annyit közölt, hogy: ".most éppen nem ér rá!". Emiatt Sieur de Gaucourt reménytelennek ítélte a város további védelmét és szabad elvonulás fejében kénytelen volt feladni a várat. Így szeptember 22-én Henrik végre elfoglalhatta első francia területeit Normandiában.

Út Agincourtig:

Felmerült a kérdés: hogyan tovább?

Henrik maga is rájött, hogy óriási hibát követett el, mikor a nyár végén kezdett bele hadjáratába, Hartfleur elhúzódó ostromára pedig egyáltalán nem számított. A középkorban a háborúk kizárólag a tavasz végére és a nyárra korlátozódtak, ugyanis a többi évszak időjárása - elsősorban a lehullott csapadék miatt - lehetetlenné tette a seregek ellátását, és mozgatását. Bevált szokás volt, hogy a nyár végén az ellenfelek abban a felállásban, ahogy éppen voltak egyszerűen téli szállásra vonultak, majd fél év múlva tavasszal újra ott folytatták, ahol abbahagyták. (Hacsak ki nem békültek addig.) Mire Hartfleur ostroma befejeződött, az időjárás hirtelen megváltozott, és még az októberi hónaphoz képest is hűvösebb és csapadékosabb jelleget öltött. Ez igen kellemetlenül érintette Henriket, aki arra vágyott, hogy egy klasszikus síkmezei csatában legyőzze a francia király seregeit. De a várt ellenség nem volt sehol.

Henrik vezérkara meggyőzte a királyt, hogy véget kell vetni a harci cselekményeknek, és téli szállásra kell vonulniuk. Szállásként a III. Edvárd által elfoglalt és azóta is birtokolt Calais-t választották, ahol nagyobb számú állandó angol helyőrség tartózkodott. A város mintegy 260 km-re feküdt Hartfleur-től, amit úgy hittek 8 nap alatt elérhetnek. Nem is késlekedtek sokat, a nehéz ostromgépeket és ágyúkat hátrahagyva a sereg október 7-én elindult Calais felé. Egy kis számú helyőrséget hátrahagyva a mintegy 900 páncélos gyalogos és kb. 6.000 íjász útra kelt.

Montivilliersen át október 8-án értek Fecampba, majd 11-én Arquesba. Innen a sereg október 12-én ért Eu városába. A terv az volt, hogy itt, Abbeville-nél átkelnek a Somme-on és úgy vonulnak Calais felé. 13-án el is érték a várost, azonban a franciák lezárták a hidakat, ostromra pedig nem vállalkoztak Henrik csapatai. Nem volt más lehetőség, minthogy a Somme folyását kövessék, hogy lejjebb gázlót találva átkelhessenek rajta. Október 14-én elérték Amienst, majd 15-én Boves és Corbie környékét. Itt kissé eltávolodtak a folyótól, hogy elrejtsék útvonalukat a franciák elől, akik Abbeville óta kísérték őket a folyó túlpartján. Élesen délre fordultak, és október 18-án elérték Nesle városát. Itt megpihentek egy napra, miközben felderítőket küldtek szét, hogy keressenek gázlót a folyón. Sikerrel is jártak, így másnap a sereg át is kelt a folyón, és 20-án már a túlparton Peronne falunál jártak, ahol újra észak felé fordultak.

A francia felderítők is észlelték, hogy Henrik csapatai átkeltek a Somme-on, és jelentették a francia sereg főparancsnokának. Charles Ier d'Albret connétable** (főparancsnok) elrendelte, hogy kis számú egységek maradjanak az angolok mellett, és hátában, a többi csapat pedig térjen vissza az időközben kijelölt új gyülekezési helyre, ahol majd megállítják Henrik erőit.

Henrik az átkelés után erőltetett menetbe parancsolta katonáit, hogy minél hamarabb Calaisba érjenek, mert azt hitte, a francia főerők (melynek meglétéről már tudott, de nagyságáról fogalma sem volt) továbbra is Abbevilleben állomásoznak. Október 22-én Doullensnél haladtak el, aztán tovább Bonniere felé, majd 23-án, 24-én Frevent és Hesdin mellett találjuk őket. 24-én az agol felderítők jelentették Henriknek, hogy előttük Agincourt mellett nagyszámú francia erők zárják el az utat. Ez meglepte Henriket és vezérkarát, de nem volt már mit tenni, a csata ezzel elkerülhetetlenné vált. A franciákat megkerülni nem lehetett, a fegyverszüneti puhatolózó tárgyalásokat pedig egyértelműen elutasította a Dauphin. (Pedig Henrik már azt is felajánlotta, hogy visszaadja Hartfleur városát, és az okozott kárt is megtéríti).

A csata:

Henrik parancsot adott a letáborozásra, amit a fáradt és kimerült katonák igen lassan hajtottak csak végre. Az út során szinte minden élelmük elfogyott, sokan sebesülten vagy betegen rogytak le a földre, és ott helyben el is aludtak. És hogy még tetőzzön a baj; hamarosan eleredt az eső is, és szinte megállás nélkül esett reggelig.

A csata helyszínét három falu határolta; nyugat felé Agincourt, keletre Tramecourt, és délre Maisoncelle. A franciák Agincourt és Tramecourt között táboroztak le, és itt állták el Henrik útját. Henrik csapatai Maisoncelletől északra táboroztak. A falvak körül erdők húzódtak, amiben századokkal azelőtt sávokat vágtak a helyiek, hogy szántóföldeket hozzanak létre rajtuk. A csata az egyik ilyen szántón zajlott le. A domborzat viszonylag sík volt, mindössze hepe-hupásnak mondható, így Henriknek teljesült a vágya; végre síkmezei csatát vívhatott a Dauphinnal. Csak az erőviszonyokat nem így képzelte!

Kattints a képre!

Az agincourti csata. (A nagyobb verzióért kattints a képre!)

Henrik mintegy 900 páncélos gyalogost tudott felsorakoztatni és közel 5-6.000 íjászt, páncélos lovassága viszont egyáltalán nem volt. (Ezek a gyalogosok, az ún. "men-at-arms" katonák, akik eredeti jelentésükben "teljesen felfegyverzett, páncélos lovas katonákat" jelentenek, és igen sokszor lovaik nélkül gyalogosként harcoltak és minden nyugat-európai hadsereg fő gerincét alkották.) A páncélos lovagok hiánya nagy hátrányt jelentett, hisz lovasság nélkül nem-igen gondolhatott támadó jellegű hadműveletekre.
Ezzel szemben a franciák óriási hadsereget gyűjtöttek össze, összesen 20-30.000 embert, melyek között mintegy 5.000 íjász és számszeríjász katona, mintegy 10.000 nehézpáncélos lovag, a többi pedig gyalogos páncélos (men-at-arms) katona volt. Ezenkívül tüzérséggel is rendelkeztek, és kis számú erők az akkor még ritkaságnak számított kézi tűzfegyverrel azaz: puskával.

men-at-arms

A kor jellegzetes páncélos gyalogosai, az ún. "men-at-arms".

A csapatok már virradat előtt elkezdtek felsorakozni. Az angolok egy sorban állították fel csapataikat, melyek az 1 km széles szántón mindkét oldalon az erdő határáig értek. A vonal középső részén helyezkedtek el a gyalogos katonák Henrik vezérlete alatt, bal- és jobboldalon pedig 2.500-2.500 íjász alkotta a szárnyakat. A balszárnyat Lord Camoys, a jobbszárnyat pedig Edvárd, York hercege (ő III. Edvárd unokája) irányította. (Néhány - elsősorban - francia történész szerint az angolok a Tramecourt melletti erdőben is elhelyeztek pár száz íjászt, akik oldalba támadták a csata közben a franciákat, de erről nincs korabeli megerősítés, és angol történészek elutasítják ennek lehetőségét.)
A franciák már csak számukat tekintve is, három sorban tudták csak felállítani hadseregüket. Az első sorban 8.000 gyalogos katona sorakozott fel, legtöbben kis- és középnemesek, akik már alig várták, hogy a Dauphin és a connétable előtt bizonyítsák hősiességüket az angolokkal szemben. A második vonalban kb. 6.000 gyalogos és további 4.000 íjász ill. számszeríjász katona gyülekezett. A harmadik vonalban pedig mintegy 8-10.000 nehézlovas katona gyülekezett, a francia lovagok krémje. Ezek közül a balszárnyon külön csoportosulva mintegy 1.600 lovag, akiket Vendome grófja vezetett, a jobbszárnyon pedig úgy 800, akiket Clignet de Brabant vezetett. Mögöttük állt a francia tüzérség, de pontos számukat nem ismerjük, kb. 20-30 ágyúról lehet szó, amelyek 2-3 lövést adtak le a csata kezdetén, amivel semmilyen számottevő eredményt nem értek el.

Reggelre elállt az eső, de hatása kihatott az egész csatára; a szántóterület mélyen átázott. Először a franciák rendezték soraikat, majd reggel 7 óra körül Henrik erői is elfoglalták helyüket, mintegy 700 m-re a francia vonalak előtt. Órákig álltak így farkasszemet nézve egymással, míg végül 11 óra körül Henrik parancsot adott az angol vonal előretolásához. Lassan, rendezetten 400 m-t nyomultak előre, majd újra megálltak. Most már mindössze 300 m volt a távolság a két sereg között. Nem véletlenül!

Az angol íjászok az úgynevezett "Hosszúíjat", azaz a Longbow-t használták, amely különleges íj volt az elterjedt könnyűfegyverek között. A longbow titka az alapanyagában van. A fa, amit használnak hozzá tiszafából készül, mégpedig a fabél és a háncs találkozásánál kell kihasítani a fából, így természetes úton laminált (rétegelt) anyaghoz jutnak. A rugalmas háncsrész ellenállt a feszítésnek, míg a belső réteg a nyomást bírta jól. A szakszerűen elkészített longbow, ily módon egy, két komponensből álló természetes rugóként működött, és tekintélyes energia leadására volt képes. Emiatt a hatótávolsága nagyobb, mint bármely más nyílfegyver, beleértve a számszeríjat is, és megfelelő kézben igen nagy "tűzgyorsaság" érhető el; akár 12 lövés/perc is. A hatótávolság szélső értéke kb. 250 m. És bár az angolok 1298 óta hivatalos fegyverként a longbowt használták, és már Crécynél (1346) és Poitiersnél (1356) is szinte ennek köszönhették győzelmüket, a franciák mégsem értették meg az ellene való felkészülés fontosságát.

Longbow íjászLongbow

Angol íjász és mellette egy Longbow íj.

Az angolokat immár csupán 50 m választotta el attól, hogy pusztán íjászaikkal támadást intézzenek a franciák ellen. De nem ez volt a tervük.
Ahogy az angol sor előrehúzódott, az íjászok elővették a magukkal hozott kihegyezett karókat és ferdén a vonalaik elé szúrták, mélyen az átázott földbe. Ezeket a karókat még a táborban készítették, és feladatuk az volt, hogy megvédjék őket a lovasság támadásától.
A franciák eközben egyre türelmetlenebbül várakoztak. Az első két sorban lévő nemesek egymást lökdösték a centrumban, hogy előre furakodjanak, és valaki még parancsot is adott a 4.000 számszeríjásznak, hogy húzódjanak hátrébb, így a helyükre állhattak. (Ezek a számszeríjászok így már nem is vettek részt a csatában.) Charles Ier d'Albret connétable kezéből kezdett kicsúszni az irányítás. Valószínűleg ekkor adhattak le néhány lövést a francia ágyúk, de mivel leghátul voltak, a hatótávolság túl rövid lett, hogy elérjék az angol vonalakat.
A lovagok viszont már nem bírták tovább a tétlen várakozást és Vendome grófjának vezetésével, valamint a jobb szárnyon Clignet de Brabant lovasai is csatlakozva, előretörtek a hátsó vonalakról, és vágtában az angolok felé törtek. A connétable próbálta leállítani az önkényes támadást, de már nem lehetett. A keskeny, két oldalon erdővel határolt csatamezőn a nagyszámú lovasság - mintegy 2.400 lovas - nem tudott manőverezni. Ahogy előretörtek soraik mentén, egymást megelőzni próbálva, a szélen álló saját katonáikat is elsodorták. Hamar az első sorok elé éretek, és vágtában felfejlődve közeledtek az angolok felé. Ekkor már az első sorokban lévő gyalogosok sem bírták tovább, és rohamra indultak ők is. Teljes káosz keletkezett, ahogy a nehézlovasok összekeveredtek saját gyalogosaikkal, ráadásul a mélyen átázott talaj miatt a lovak egy része felbukott, és ilyenkor többen egymás hegyére-hátára bukva hevertek a mezőn, ami tovább blokkolta a rohamot.
A francia lovagoknak durván 40 másodperc kellett ahhoz, hogy elérjék az angol vonalat. Ezalatt az angol longbow íjászok körübelül 8-10 sorozatot tudtak leadni a közeledőkre, így olyan össztüzet zúdítottak a franciákra, ami sokkolta őket. A túlélők szerint: "a nyílvesszők áradata elsötétítette az eget". A csatamező keskeny mivolta miatt a lovagok nem tudták átkarolni az angol íjászokat, csak frontálisan támadhattak, de ekkor voltak a legkiszolgáltatottabbak a longbow nyilaknak. Szemtanúk szerint; több francia lovagot szó szerint a lovaikhoz szögeztek, ahogy a testükön átfúródó nyilak még a lovak testébe is belefúródtak. Azok a lovagok, akik túlélték a nyílzáport és eljutottak az angol vonalig, azok beleszaladtak az íjászok előtt lévő kihegyezett cölöperdőbe, és lovaikat felnyársalták a cölöpök. Lovak halálsikolya és sebesült emberek hörgése töltötte be az egész csatateret, ami elég volt ahhoz, hogy a még életben lévő és közeledő lovagok megtorpantak, majd ha a tömörödés ellenére képesek voltak megfordulni, akkor vágtában el is hagyták a csatát.

Angol íjászok az őket védő kihegyezett cölöpök mögött.

A francia gyalogság számára a 300 m megtétele 3-4 percbe telt. Ez főleg a fegyverzet és páncélzat súlyának volt köszönhető, részben pedig annak, hogy a felázott talajon - amit az előző percekben a lovak még göröngyösre is tapostak - nehezebben mozogtak. Ez a fáziseltolódás a franciák rohamában időt adott az angoloknak, hogy "lélegzethez" jussanak, és esélyt adott arra, hogy egyenként számoljanak le a különböző francia fegyvernemekkel.
A közeledő francia gyalogság sem az íjászok felé tartott, hanem Henrik gyalogosai felé. Ez két ok miatt volt így: egyrészt az előző lovas roham legnagyobb veszteségét a széleken szenvedte el, így ott a halottak és sebesültek nagy száma miatt szinte lehetetlen volt manőverezni. A másik ok meggyőződésből fakadt. A középkorban a páncélos fegyvernemet, és a hozzá szükséges felszerelést kizárólag a nemesek tudták megfizetni, míg az íjászok a parasztságból és legfeljebb a polgárságból tevődtek ki. Ilyenformán a rohamozó francia gyalogos nemesek rangon alulinak érezték volna, ha parasztokkal csapnak össze, inkább az angol urak ellen kívántak harcolni, akit ha élve el is tudtak fogni, még arra is esélyük volt, hogy a csata után komoly váltságdíj ellenében engedjék csak el. Ezen okok miatt a francia gyalogság - szemtanúk szerint - mintegy 150 m-es tömött oszlopban közeledett az angol gyalogság felé. Ez kiváló lehetőséget adott az angol íjászoknak, hogy a két szárnyról középre összpontosított tűzzel újabb hatalmas veszteséget okozzon az ellenségnek, aki gyakorlatilag még harcba sem bocsátkozott.

Az Agincourt-i csata egy korabeli metszeten.
(Idealizált kép; a kép bal oldalán látható angol lovas roham sosem történt meg. )

Aztán végül összecsapott a két gyalogság is. Mivel a csatatér és a támadó oszlop egyaránt keskeny volt, ezért számbeli fölényüket nem tudták kihasználni a franciák, akik így ember-ember elleni küzdelembe keveredtek. Időközben a connétable - aki kénytelen volt a csata menetét követve parancsnokolni - támadásba küldte a második sor gyalogságot is, akik most az első sorok mögött kis területen próbáltak az angolok közelébe férkőzni. Erre az angol íjászok még egy utolsó nyílzáport zúdítottak a hátsó francia sorokra, majd íjaikat eldobva kardot és csatabárdot ragadva a centrumban harcoló gyalogosok segítségére siettek. Két oldalról átkarolták a francia támadó oszlopot és véres kézitusába bonyolódtak.
A franciák képtelenek voltak rést ütni az angol vonalban, hiába volt jelentős számbeli fölényük. Elterjedt a hír, hogy d'Albret connétable is elesett és egyre több francia hagyta ott a csatateret, és vonult vissza.
Nagyjából fél órája tarthatott csupán a harc, amikor a hátul lévő és még harcba sem bocsátkozott 10.000 fős főnemesi francia nehézlovasság úgy ítélte, hogy a csata elveszett, és észak felé elhagyta a csatateret. Ezzel el is dőlt minden. A még küzdelemben lévő katonák halálukig harcoltak, vagy amíg fogságba nem estek (amire tömegesen volt példa), de erősítés már nem érkezett, ezért lassan véget is ért a harc.

Végkifejlet:

A csata végén történt még egy dolog, ami azóta is szégyenfolt Henrik hírnevén. A harc közben három francia lovag, köztük Agincourt lovagja összegyűjtött egy kisebb csőcselékből álló egységet, és a környező erdőket megkerülve megtámadta az angolok táborát. Az ott lévő kis számú őrséget legyűrték, majd fosztogatni kezdtek. Többek között Henrik személyes tárgyait is elrabolták, és még az egyik koronáját is. Időközben a csata véget ért és Henrik 600 emberével visszatért a táborba, ahol szétverték a francia lovagok magánhadjáratát. Amikor Henrik felfedezte, hogy személyes tárgyait is háborgatták, iszonyú haragra gerjedt és parancsot adott a francia (csatában elfogott) hadifoglyok lemészárlására. Az angol nemesi gyalogság nem vett részt a mészárlásban, és több lovag tiltakozott is a királynál, de az íjászok a zsákmány reményében örömmel estek neki a francia foglyoknak. Pontos adat nincs a meggyilkoltak számáról, de a szemtanúk szerint több foglyot öltek meg, mint magában a csatában. (Némely történész szerint azért került sor a foglyok kivégzésére, mert Henrik tartott a nagy számuktól és attól, hogy a francia lovagok többsége még harcba sem bocsátkozott. Attól tartott, hogy ha mégis rájuk támadnak a lovagok, akkor a fogoly francia gyalogság is újra harcba száll.)
Mindenesetre Henrik ezt az incidenst töröltette minden hivatalos történeti munkából, csak halála után lehetett része a történelemnek.

A francia veszteségek száma döbbenetesen nagy volt, és ami különösen hihetetlen: a francia nemesség közel fele meghalt, vagy foglyul esett. Ami még fontosabb az ezután következő történelmi események szempontjából; pont azon tartományok nemesi családjai szenvedték a legnagyobb veszteséget, melyek a királyi trón támaszai voltak. A francia foglyok száma 1.500 körül mozgott, ők mind nemesek voltak, és csak évek múlva, váltságdíj fejében jutottak haza. De többekért nem is fizették ki a váltságdíjat, így örökre Angliában maradtak. Halottakban a franciák megközelítőleg 8-10.000 embert veszítettek, ebből több mint 5.000 nemesi család sarja. Többek között életét vesztette a connétáble Charles Ier d'Albret is, Brabant hercege, több tartomány grófja, mint pl.: Marle, Vendome, Blamont, Grandpre. Fogságba esett Orléans-i Károly herceg, Bourbon hercege és még sokan mások. Összesen 1 connétable (ami a király és örököse; a dauphin után a legmagasabb rang), 3 herceg, 5 gróf és 90 báró.
Az angolok vesztesége szinte jelentéktelen, több forrás egybehangzóan mintegy 100 főben állapítja meg, viszont köztük van York hercege és Suffolk grófja is. (A gróf még Hartfleurnél halt meg vérhasban.)

A csata után Henrik egy napos pihenőt engedélyezett katonáinak, majd tovább vonultak az eredeti cél Calais felé, ahova október 29-én meg is érkeztek. A városban kitörő öröm fogadta az angol királyt és seregét.

Az angol győzelem okai:

Az angolok érdemeit nem kisebbítve kijelenthetjük, hogy Henrik a győzelmet elsősorban a franciák hibáinak köszönheti. A connétáble, és vele az egész francia hadvezetés több olyan alapvető hibát követett el a csata előtt és közben, amelyek külön-külön is megnehezítették volna a győzelmet, így együttesen viszont teljes vereséghez vezettek. A teljesség igénye nélkül próbáljuk meg összeszedni ezeket a hibákat.

1. A szűk csatatér:
A franciák abban az előnyben részesültek, hogy ők maguk választhatták meg a csatateret. Ahogy Henrik csapatai átkeltek a Somme folyón, már csak egy olyan helyet kellett keresniük, ami a Somme és Calais között fekszik, és ahol elzárhatják az angolok útját. Mivel az angolok gyorsan közeledtek, a felderítőik pedig még előttük is 1-2 nappal előbbre jártak, ezért az érthető, ha Agincourt előtt már nem volt mód a megállításukra. Viszont a közvetlen hely megválasztásra nem fordítottak figyelmet. Valószínűleg azért esett a két oldalt erdővel határolt szántóra a választásuk, hogy ezzel megakadályozzák az angolok esetleges oldalirányú kitérését, és ezzel a csata elhalasztását. Viszont az érthetetlen, hogy nem gondoltak arra, miszerint ezáltal ők maguk sem lesznek képesek manőverezni a csata során, ami főleg a nagyszámú lovasság szemszögéből nézve volt végzetes. Kissé északabbra megfelelő nyílt terültet lett volna egy síkmezei csata megvívására.
Igen valószínű, hogy a francia hadvezetés, akik magukat Agincourt lordjánál szállásolták el, egyszerűen kényelmi szempontokat is figyelembe véve döntöttek a közelebbi szántó mellett, mivel az közelebb esett a szállásukhoz. Mindenesetre így esély sem kínálkozott a nagyobb számú haderő által meglévő fölény kihasználására.

2. A francia hadvezetésen belüli ellentétek:
A hadvezetésen belül olyan főnemesek kaptak helyet, akik egymás ellenébe már amúgy is polgárháborúba taszították Franciaországot. Ezek után nem csoda, ha a csatában is saját nézeteik szerint, önkényesen osztogattak parancsokat, és senki mástól nem tűrték el, különösen Orléans-i Károly herceg, aki még a connétable parancsait sem fogadta el. Ilyen feltételek mellett egy sereget lehetetlen csatába vezetni.

3. Önkényes lovagok:
Mint láttuk; a csatát önkényesen a türelmetlen lovagok egy csoportja kezdte, akiket Vendome grófja vezetett (életét is vesztette). Az ő kirohanásuk után pedig jóformán már az egész francia sereg támadásba lendült, pedig erre parancsot sem kaptak. Az önkényesség pedig súlyos káoszhoz vezetett a centrumban, ahol már képtelenség volt a csapatokat szétválasztani és visszarendelni.

4. A Longbow (hosszúíj):
V. (Bölcs) Károly francia király az 1300-as évek második felében felismerte, hogy a klasszikus lovagi harcmodorral, amivel addig harcoltak, nem lehet sikert elérni az angolok ellen. Erre volt keserű lecke Crécy és Poitiers is. A százéves háború második szakaszában a franciák éppen azért értek el sikereket, mert kiismerték az angolok stratégiáját, és a csatákban mindig figyelmet fordítottak arra, hogy a longbow íjászokat még a csata kezdetén megsemmisítsék, vagy szétkergessék. Ugyanis bizonyítást nyert, hogy ha ezeket a kevésbé képzett, paraszti csapatokat nagy erővel támadják, akkor legtöbb esetben harc nélkül megfutnak. Ez Agincourtnál elmaradt. A francia lovagok a pusztító nyílzáporban pánikba estek, igen valószínű, hogy amúgy is inkább a gyalogság felé a centrumba törtek, akik pedig elérték az angolok vonalát, azoknak a támadása végleg megtört a cölöperdő védelmen. Így az angol íjászok mindvégig részt vettek a harcban, és már 200-250 m távolságból óriási veszteséget okoztak a franciáknak, morálisan pedig ha lehet még nagyobbat.
A francia íjász csapatok bevetésére nem is került sor, hiszen legtöbbjüket az első, második sorban türelmetlenül lökdösődő nemesség valamelyik magasabb rangú tagja egyszerűen elvezényelte a csatatérről. Később pedig már mód sem volt a bevetésükre az összekeveredett csapatok miatt.

5. Az időjárás:
Az agincourti csata jó példa arra, hogy az ókorban és a középkorban miért is nem vívtak ősszel, vagy télen csatákat. Az őszi eső által felázott talajon a nehézpáncélos lovasok és gyalogosok mozgatása, és csatában való manőverezése igen nehézkessé vált, különösen a támadó félnek, akik jelen esetben a franciák voltak. A lovak, melyek az emberek súlyán felül még 40-50 kg páncélzatot és fegyver is kénytelenek voltak hordani, a felázott talajon nehezen mozogtak, sok megcsúszott, elesett lábát törve. Ez kombinálva a keskeny csatatérrel, végzetessé vált.
Az esős, nyirkos időjárás tovább növeli a betegségek kialakulásának esélyét, és a nyirkos, hűvös szélben az emberek erejét és állóképességét csökkenti. Ezért ilyen időben a seregek katonai potenciálja mélyen alulmarad egy nyári vagy tavaszi időjárási körülmények között lezajlott csatában.

Érdekességek a csatával kapcsolatban:

Az agincourti csata több érdekességgel is szolgál:

1. Kevésbé publikált, de ez volt az első csata, ahol egy puskából kilőtt golyó megölt egy ellenséges (jelen esetben angol) katonát.

2. Egy Sir Peer Legh nevű angol birtokos is részt vett Henrik hadjáratában és az ütközetben, ahová masztiff kutyáját is magával vitte. A csatában Peer súlyosan megsebesült és elterült a földön. Ekkor kutyája elé ugrott és nem engedte a francia katonákat közel, akik meg akarták ölni Peert. Mindaddig védelmezte, amíg Peer bajtársai segítségére nem siettek.

3. Nemrégiben előkerült írásos emlékek bizonyítják, hogy az ókori görögöknél és a rómaiaknál is elterjedt káromkodási forma volt a feltartott középső ujj és az egyik legdurvább sértésnek számított. Korábbi elméletek szerint viszont a középső ujj felmutatása, - mint sértés - az agincourti csatában tűnt fel először. Az ütközetről szóló legenda - amelyet írásos emlékek nem támasztanak alá - úgy tartja, hogy V. Henrik győztes angol király katonái emelték fel így a kezüket, miután a franciák a csata előtt azzal fenyegetőztek: levágják az elfogott angol íjászok középső ujját, hogy többé ne tudjanak megfeszíteni egy íjat. (Tehát itt nem "ama" bizonyos szervre utaltak.)

A százéves háború folytatása (1415-1453):

Agincourt jó alapnak bizonyult a háború további folytatásához. És bár V. Henrik csak 1417-ben tért vissza újra a kontinensre, de akkor egész Normandiát elfoglalta. Később még nagyobb területeket foglaltak el, köztük: Maine, Gascony, Guienne, Limousin, Rouergue tartományokat, majd az egész Szajna völgyet, beleértve Párizst is 1436-ban. Hogy innen hogyan folytatódott tovább a háború menete, az már egy másik történet.

 

* Az ismert nevek a magyar alakjukkal kerülnek a szövegbe, hogy ne ütközzenek más magyar nyelvű forrásokban említett nevekkel. ( Henrik = Henry, Edvárd = Edward )
** A connétable francia tisztség és egyben rang is volt, a hadsereg főparancsnokát jelentette, valamint bizonyos miniszteri posztokat is egyben.

 

Vissza az előző oldalra

Vissza a főoldalra